Ma reggel, úgy ébredtem fel, hogy muszáj ezt a sztorit megírnom gyermekkori emlékeimből és megosztanom a nagy közönséggel. Jó szórakozást hozzá!

Anyukám pesti és mi is ott születtünk a tesóimmal, így kiskorunkban rengetegszer jártunk fel vidékről a nagyiékhoz, meg a rokonsághoz látogatóba (akár ovi helyett is ). Az eset úgy 16-17 éve történt, mégis úgy emlékszem rá, mintha ma éltem volna át. Vonattal utaztunk rendszerint, mint akkor mindenki más. Fiatal anyuka, 2 kisgyerek, rengeteg pakk és nagy csomagok; így jártunk a fővárosba.

Na, velünk aztán állandóan történt valami, sosem volt unalmas utazásunk, mert szegény anyukámnak mindig kitaláltunk valami izgalmas "programot"...
Egyik - számomra legemlékezetesebb MÁV-val kapcsolatos emlék, mikor én olyan 5-6 éves lehettem, a húgom meg 2-3 és ezúttal is száguldottunk Mamáékhoz Pest felé a jó öreg IC-vel. Már majdnem ott voltunk, úgy félóra lehetett kb. az útból, de már annyira izegtünk-mozogtunk, hogy anya nem bírt velünk, ezért kicuccoltunk az előtérbe, hogy ne zavarjuk az utasokat és annál hamarabb tudjunk majd leszállni is.
Mi nagyon élveztük a szabadságot, végre rohangászhattunk összevissza, én meg elkezdtem ijesztegetni a Húgomat (persze, csak játékból) valamivel, hogy direkt meneküljön előlem, én meg majd elkapom. Ez akkor valamiért nagyon jópofa ötletnek tűnt....
Anyukám időnként ránk-ránk pillantgatott, de igazából próbált kapaszkodni, meg összetartani a nagy csomag-hegyet, amit mindig magunkkal hordtunk. Időnként persze, ránk szólt párszor anyai figyelmeztetéssel, hogy "óvatosan", meg "el ne essetek, vigyázzatok!", de nem igazán foglalkoztunk vele a játék hevében. Egyre jobban belejöttünk és ijesztegettük, kergettük egymást, míg nem a 2,5 éves Húgom annyira megijedt, hogy berohant a wc-be és valamilyen úton-módon magára zárta az ajtót.

Persze, egyből bepánikoltam, mikor kijönni már nem tudott..... Egyrészt, hogy Anyától nagyon ki fogok kapni, másrészt, hogy mi lesz, ha a tesómat nem fogjuk tudni kiszedni onnan és nélküle kell majd hazamennünk??? Mit fog szólni Nagymamám?? Meg főleg Apukám, ha visszamegyünk Nyíregyre?? 2 gyerekkel mentünk és csak egyel térünk vissza.... "Jézusom, nagyon ki fogok kapni! " - csak ez járt az eszemben.... Meg persze az, hogy innentől fogva kivel fogok majd játszani? Kivel fogom kibontani a karácsonyi ajándékokat Szenteste és elcserélgetni, ha az övé jobban tetszik? Kivel fogok majd Halász Juditra táncolni a tükör előtt és megtanítani, hogy a fekete lakkcipő milyen jól néz ki csipkés fehér zoknival és hogy a rágós tetkó a vállunkon milyen menő??
Nagyon beparáztam..... "Ez mind miattam van".
Anyum hála Istennek nem egy kétségbeesős fajta. Pár perc próbálkozás után, amialatt is próbáltunk a Hugimnak befelé kiabálni, hogy "fordítsd el a kiiiskiliiincseeet!!!!! :'( ", de neki sajnos nem ment, akkor már a kistesóm is megijedt és elkezdett sírni. Na, ennek már a fele sem tréfa, ez így biztosan nem fog menni, segítség kell.
Anyum a lelkemre kötötte, hogy el ne mozduljak innen, ő most elszalad pár percre és megkeresi a kalauz bácsit, hogy nyissa ki az ajtót.
Nem tetszett a dolog, hogy még Anyukám is itt akar hagyni, de nem igazán hagyott választási lehetőséget, pedig próbáltam belécsimpaszkodni. Mondtam, hogy inkább én is megyek veleeee!!! Mondta, hogy nem, valakinek itt kell maradnia Orsikával is. Nehogy még jobban megijedjen... Próbáljam meg megnyugtatni inkább! És már el is tűnt.
Miiii??? Én próbáljam meg?? Mikor én is eléggé zaklatott vagyok??! Próbáltam minden lélekjelenlétemet összeszedni és "nyugtatni" - ahogy Anya kérte. Magamat és a húgomat is. Egyre kevesebb sikerrel.... Torkom szakadtából kiabáltam neki, hogy "Orssiiiii, fordííítsd el a kiskilincseeeeeeeeet!!! :'( " - de csak a sírást kaptam válaszul. Ez még inkább frusztrálni kezdett és úgy éreztem, hogy - a kis 5-6 éves létemre, - az idegeim egyszerűen pattanásig feszülnek. Ekkor már fuldokoltam a sírástól. Semmire nem tudtam gondolni, csak hogy itt a vége.... Itt már senki sem fogja őt kiszedni onnan és elkezdtem visszaemlékezni azokra a szép időkre, amiket 2-3 év alatt megéltünk együtt és hogy mennyire fog hiányozni.... :'(
(Tudom, egy kicsit teátrális, de én mindig is ilyen voltam )
Majd mikor már éreztem, hogy semmi sem használ, bármilyen nyugtató dolgot is fogok bekiabálni a kicsinek, az idegességemet már így is sikeresen átragasztottam rá, akkor jött a végső pánik.
"Hol van Anya?? " Akkor vettem észre, hogy már rég vissza kellett volna érnie..... Már vagy 1 órája elment és még most sincs semmi. (persze, valójában 10, max. 15 perc volt az egész, de számomra egy örökkévalóságnak tűnt ez az idő)

- ,,Te jó ég...... Lehet, hogy ő is elment, mert egy gyerek egyedül már nem kell neki, ezért itt hagyott inkább engem is.... Lehet, hogy ez a büntetésem.... És....és apával majd lesznek új gyerekeik, akik jobbak nálunk és nem rosszalkodnak ennyit! "
Ez a gondolat volt a végső döfés butácska, hisztitől és kétségbeeséstől meggyötört kis agyacskámnak, ezért nem láttam más kiutat - akárcsak a filmek fináléjaként (akkoriban túl sok HBO-t néztem ) - térdre rogytam, a kezeimmel görcsösen kalimpáltam magam előtt, szemeimet az ég felé szegeztem és könnyfátyolok között, torkom szakadtából , szó szerint ezt kiabáltam: ,,NEM LESZ TÖBBÉ TESTVÉREM.......MIÉÉÉÉRT??!..... MIÉÉÉÉÉRT?????...... MIIIIÉÉÉÉÉÉÉÉÉRT?????!!!! :'( :'( :'( " (gondolom, felettébb megnyugtató volt ez a húgomnak is hallgatni bent a wc-ben. )
Ezalatt a kocsiban lévő utasok, ahol eddig ültünk, az üvegajtón keresztül premier planban nézték végig a hattyú halálát egy 6 éves kislány előadásában. Bepillantottam és láttam, hogy az egész sorból végig kandikálnak ki a fejek és mind engem néznek egytől-egyig. Nem voltam soha életemben egy hisztis gyerek, de eskü, ekkor már a nyálam folyt szinte a sok sírástól és a nagy riadalomtól.
Látták, hogy tényleg valami nagy gáz lehet odakint, ha a kislány ennyire önkívületi állapotban van, úgyogy néhányuknak megesett a szívük rajtam.

A kocsiból kijött hozzám egy kínai turista, egy nagy darab, colos szakállas rocker hapsi, meg egy szemüveges egyetemista lány. (akárcsak valami hülye vicc szereplői.... ) Az utóbbi elkezdett vigasztalni, addig a másik kettőnek próbáltam összefüggéstelenül, levegőt kapkodva elmagyarázni, hogy bent ragadt a testvérem és hogy könyörgöm próbálják meg kivenni onnan valahogy.... meg hogy anyukám elment a "kalózért". (akkor ennek a szónak, - az 5-6 éves fejemmel - valahogy több logikát tulajdonítottam, mint annak, hogy "kalauz". Meg különben is....egyáltalán mi a fene az a KALAUZ??? :/ "). Szóval Anya elment a kalózért, én vigasztalódtam az egyetemista lány karjaiban, a húgom nem értette, hogy mi folyik kint, a kis kínai, meg a rocker srác fémpénzekkel igyekeztek elfordítani a zárat, hátha.....

Pár percig ment ez így, majd végre MEGJÖTT ANYA!!! *-* Odarohantam hozzá, megöleltem, majd elmagyaráztam, hogy azért van itt olyan sok ember,mert itt mindenki segíteni akar, hogy újra legyen tetsvérem. Büszkén kihúztam magam, mivel én "toboroztam" őket oda ^_^ , közben meg nem győztem a szememet törölgetni. Ekkor érkezett meg hirtelen Anya után a kalóz is, de mindkét szeme megvolt és inkább hasonlított egy rendőrre.... De nekem végül is 8, ha kiszabadítja végre a testvéremet...
Ekkor látom, hogy nyúl hátra a zsebéhez és elővesz egy fegyvernek látszó tárgyat. Úristen, mondom, ez most itt ki fogja lőni a zárat.....és mi van, ha megsérül közben a tesóm?? EZT NEM ENGEDHETEM!!!
Már épp kezdtem volna megakadályozni, hogy közbelépek valamivel, de mikor jobban megnéztem a "fegyvert", észrevettem, hogy inkább hasonlít egy konzervnyitóra, abból meg csak nem lehet akkora baj.... :/

Aztán végreeee, - szinte el sem hittem, de - nyílt az ajtó és ott volt a kis kisírt szemű, gombszemű, fürtös hajú, kantáros nadrágos kishúgom és odarohant hozzánk. Na, ekkor jött a következő sírógörcs rám, de ez már a megkönnyebbüléstől volt. Anya megölelgetett mindkettőnket, az emberek meg tapsoltak, mert akkor már az egész kocsi azért drukkolt, hogy megoldódjon a drámai helyzet. A kalauz csak jött és ment, nem nagyon volt ideje velünk örülni. Gondolom, neki ez már rutinból ment és nem az első eset, hogy valaki bezárja magát a wc-be véletlenül.

Kb. 3 perc volt még az érekezésig, aztán nagy nehezen megjöttünk, de én még mindig remegtem az idegtől. Anyáék egészen megnyugodtak, sőt a Húgom már nevetgélt, meg futkározott is a pályaudvaron én meg mindig sokkhatás alatt álltam és így meséltem el Mamának, hogy milyen kalandos utunk volt és hogy miket éltünk át...

Szóval ők hamar túllendültek a dolgon, én meg még hosszú évek után is gyakran felemlegetem a dolgot, mert bennem annyira mély nyomot hagyott sajnos....bár ma már én is csak nevetek az egész sztorin.