A Párom pár napja elém állt és előhozakodott azzal, hogy ő rájött: én túl visszafogott vagyok öltözködés téren.

Erősen meglepődtem ezen az észrevételén, mivel mindig is úgy gondoltam és arra törekedtem, hogy csinosan és nagyon nőiesen öltözködjek. Sőt, a barátnőktől, ismerősöktől és a legtöbb környezetemben élő embertől igen gyakran nagyon pozitívak a visszajelzések és nem győzik dicsérni a ruházatomat, sajátos stílusomat. Éppen ezért mondanom sem kell ugye, hogy kissé a szívemre vettem, hogy pont ilyen téren kritizál meg a Kedvesem...

Azt mondta, egyáltalán nem a nőiességgel van probléma, mert számára egy kukás zsákban is bombasztikusan néznék ki, mindössze annyiról van szó, hogy - a férfiaknak fantáziáját igencsak megmozgató, sejtelmes dekoltázs nincs - nemhogy néha jelen, de gyakorlatilag soha!

Nem tudom igazából, hogy az erkölcsös neveltetésem, a testem iránti elégedetlenség vagy csak egész egyszerűen a szégyenlősségem állhat pontosan a háttérben, amiért soha-soha nem tettem ki a kebleimet, de talán mind hozzásegítettek egy kicsit.
Mindenesetre, mint kiderült; a Páromnak ez hiányzik és igényelné...

A legelső reakcióm erre természetesen mély felháborodás volt, hogy mi az, hogy ő azt akarja, hogy tegyem ki a melleimet ország-világ elé??! Miért jó az neki, ha más férfiaknak is odaszegeződik a szeme, ha egyszer csak neki - és egyedül NEKI! - akarok tetszeni??! Meg ha én egyszer nem is érzem úgy jól magam??! Mindig amiatt kelljen aggódnom, hogy mikor buggyannak ki a ruhámból??! És meg hogy amúgy is... ahelyett, hogy örülne, hogy ilyen erkölcsös, konzervatív barátnője van, aki nem pakolja ki mindenét, mint a húspiacon! Más férfi összetenné a két kezét egy ilyen asszonykáért...
Kifogások, kifogásokat követett.

Értetlenül álltam a tény előtt, hogy míg én rendes, tisztességes lányként elrejtem, "amim van" és nem mutogatok olyat, ami - az én értékrendem szerint - csak a hálószobába tartozik maximum, addig a Férfi az életemben azt kéri tőlem, hogy nyugodtan merjem magam mutogatni, SŐT neki kifejezetten tetszene, ha a hétköznapokban is kissé szexisebben öltözködnék.

Na, hát ez kábé felért számomra egy arcon csapással. Gondolhattok prűdnek, és tudom, hogy manapság valóban úgy dívik, hogy mutassuk meg, tegyük ki azt ami szép és ami jó, de ez nekem valahogy nem.....nem megy. Én nem ez vagyok.
Így is eléggé meg vagyok áldva "tehetséggel", egy garbóban se tudnám igazán elrejteni az adottságaimat és nem akartam még ennél is jobban kidomborítani ezt. Egyszerűen kényelmetlenül érint... Tudom jól, hogy a legtöbb lány élvezi, sőt szinte fürdőzik a kocsányon lógó, lelkes férfi tekintetekben, de én inkább mindig is zavarban és feszélyezve éreztem ilyenkor magam. Érdekes dolog ez, de így van...

Szépen felsorakoztattam a saját kis érveimet, panaszaimat, érzéseimet, ő pedig türelmesen meghallgatta, majd elmondta ezután, hogyan is vélekedik ő erről az egészről. Azt mondta, úgy gondolja, hogy a hétköznapokban sem szabad elslamposodni, hanem igenis fent kell tartani azt a bizonyos tüzet. És nem, nem azt kéri, hogy dobjam ki a melleimet, egyszerűen csak időnként, alkalmakkor vagy néha akár hétköznap is iktassak be enyhén kivágottabb, dekoltált ruhákat. Soha nem akarna kényelmetlen helyzetbe hozni, mindössze szeretné, ha nem mindig ilyen "nyakig begombolkozós ruhákban" járkálnék - ami persze nem igaz, hogy abban járnék - de mindegy, ő így mondta.
Még a képeimet is végig mutogatta nekem, hogy prezentálja, mennyire magamba burkolózok és persze, tőle is jött a jó öreg "ami szép, azt meg kell mutatni", meg a "Drágám, más lányok, ölnének ezekért a cicikért, hogy csak egy kicsit is kivillanthassák".
Hát nem tudom, ez valahogy nem nyugtat meg....
De lényeg az, hogy kezdtem felengedni. És valóban, ő maga is bevallotta azt, amit valahol mélyen sejtettem; hogy valamilyen szinten számára is egyfajta pozitív visszajelzés a férfikörnyezet felől, egyfajta büszkeséggel tölti el, hogy "milyen dögös, dekoratív asszonykája van" - ahogy ő fogalmazott. (ezt azért erősen cáfolom... )

Hosszasan beszélgettünk még ezután erről és nagyon meggyőzően érvelt a továbbiakban is. Én meg úgy voltam vele, hogy tulajdonképpen ha ez neki fontos és tetszik, akkor miért ne? Tudom, hogy nem akar semmit sem rám erőltetni, de elsőre azért megrémített a kérése. Majd megértettem szépen lassan, hogy a nőiesség kidomborítását lehet ízlésesen és finoman is tálalni. Közösen elkezdtünk ruhákat nézegetni a neten nagyobb kivágással és rájöttem, hogy egészen jó kompromisszumokat lehet vele kötni.
Nyáron egyébként hivatalosak vagyunk egy esküvőre és ha egyből nem is fogom a mostani, jól megszokott, kislányos ruhatáramat lecserélni, de megígértem, hogy a lagziban mindenképpen szexis és nőies leszek....de csak olyan visszafogott "rékásan".

A kérdésem az lenne, hogy - akár van asszonypajtásod, akár egyedül vagy jelenleg - Ti hogy álltok ehhez a kérdéshez? Szeretitek, büszkék vagytok, ha a barátnőtök kicsit megmutatja magát vagy egyből előbújik a zöld szörnyike és jobban örülsz, ha inkább senki nem veti rá a szemét?
Mennyire támogatod a dekoltázs témát, ha a Párodról és nem egy idegen nő kebleiről van szó?