Szürkület van. Félhomály. Álmosan pislákol néhány fej, páran ásítoznak, küzdenek a kora reggeli ébredéssel, akárcsak jómagam… Túl korán van még, hajnali 4-5 óra talán. Jó lenne hunyni egyet, amíg lehet. Összeszorítom a szemem és erőltetni próbálom a pihenést.
Ta-tam-ta-tam…. Ta-tam-ta-tam…. Ta-tam-ta-tam…. –így zötykölődöm ritmusosan a vonaton. Megállunk, majd pár perc múlva hangos sípszó jelzi az állomásról való indulást. Érzem, amint nagyon lassan elkezdenek dolgozni alattunk a mozdonykerekek, én pedig csukott szemmel egyre inkább a gondolataimba merülök...

- Uram. Uram, kérem! Legyen szíves a menetjegyét ellenőrzésre! – próbál keltegetni a kalauz.
Nyögvenyelősen, de előkotrom a csomagom rejtekéből, amit akar. Még egy ilyen borzalmas ébresztőt… Csak morgolódni tudok magamban. Pont, mikor már épp sikerült álomba szenderülnöm, erre meg…. Áhh, na mindegy! Legyen boldog a jegyével.

Még egy kicsit puffogok magamban, de hamar elszáll a mérgem, amikor kinézek a párás üvegen. Hm, nem sokat aludhattam. Alig 15-20 percet, mivel még épp, hogy csak világos van. Bámultam, ahogy a kövér vízcseppek egymásba olvadva végiggurulnak a vonatablakon, mögöttük pedig az elmosódott dombos táj valósággal fellélegzik a forró földet átitató, üdítő nyári záportól. Kellett már ez nagyon, főleg, amilyen forróság mostanában van. Tegnap még három óriási gomolyfelhő is volt az égen. Ahogy elnézem, alaposan kitettek magukért az este, ma viszont reményeim szerint, ismét hét ágra fog sütni a nap.
Igen, ma muszáj, hogy szép idő legyen! A többi nap nem érdekel, de ma… Nem lehet másképp!
Már szinte érzem orromban az otthon illatát.

Hm, milyen rég is… Milyen rég is érezhettem ezt a heves szívverést szívemben, amit csakis otthonom és a hazaiak gondolata tudott kiváltani belőlem. Más sosem tudna így kiszakítani a megszokott, monoton, szürke gépies munka világából, amit a közönyből lassan az utálat érzése vált fel…
Egy éve, kerek egy éve nem voltam otthon. Nem láthattam szeretett kis falucskámat, nem járhattam a birtokomon, nem ölelhettem anyámat, nem nevethettem a barátaimmal, és egy éve, igen, pontosan egy éve, kedvesem ajkait sem csókolhattam meg…
Tündi… Drága Tündikém! Szinte alig jöttél hozzám, a munka és a kötelesség máris elszólított tőled és én mit meg nem adtam volna az év bármely napján azért, ha csak egy kicsit is, de a karjaimban tarthassalak! Egy év… A szerelmesek időszámításában ez az örökkévalósággal egyenlő. A várakozással teli időn felül pedig csak a távolság az, ami még nagyobb büntetés lehet, mit csak friss házasokra kimérhet a sors. S ha e két csapás egyszerre teljesül, az aztán az igazi szerelem próbája! Istenem, hogy hiányzik már….

Keseregve tűnődtem, mi mindent is kellett megtagadnom és ellöknöm magamtól azért, hogy pénzt keressek.
- Pénzt…. – fintor torzította el arcomat, ahogy ezt a szót ízlelgettem a számban. Mennyire utálom is én ezt! Az ember képes mindenét feltenni erre az egy dologra. Magát, az életét! Akár idegen országban, idegen tájakon, idegen emberek között is, távol a hazától, a családtól, a szerelemtől… Mindattól, amit szeretek és fontos nekem.

Közben ki-ki nézegettem időnként az ablakon. A táj látványa mindig enyhített valamelyest a kedélyemen és borús lelkiállapotomon, így inkább abba temetkeztem. Próbáltam a részletekbe merülni, így addig is telt az idő és nem bámultam folyton az apámtól kapott régi karórát, ami a legrosszabb időkben is ott díszelgett a csuklómon.

Hm, szép a táj. – merengtem tovább. Láttam, amint egyre előbújnak a napsugarak és ezzel egy időben a föld nedvessége is kezd felszáradni. No, lassan ismét itt a hőség és a kánikula! – állapítottam meg magamban. Ekkor a vonat hirtelen átsiklott egy nagy hídon. Hangos robajjal zakatoltunk át az alattunk elterülő víz felett. Bámészkodtam ki az ablakon és igen humorosnak találtam – sőt, egyenesen túlzásnak – egy ekkorka kis „halastó” méretű vizecskének hidat építeni. Annyira elkalandoztam, hogy szórakozottságomban a velem szemben ülő korombéli férfinak is megjegyeztem félhangosan az előbb tett megállapításomat. Erre ő, aki eddig az ablakon kihajolva akarta jobban szemügyre venni a terepet, meglepődötten hátrafordult és felhúzott szemöldökkel rám nézett.
– Hahh! Még hogy „halastó”! No, hiszen…. – valami ilyesféle méltatlankodást olvastam le arcáról, amint felém pislogott. Szinte érezni lehetett a megrökönyödést. Röviden végigmért tetőtől-talpig, majd kaján vigyorral a képén, csak ennyit kérdezett:

- Maga nem idevalósi, ugye? Vidékről jött, ha nem tévedek…
Volt valami arcpirítóan kínos vagy kellemetlen abban, ahogyan ezt kérdezte és kissé talán sértette is férfi hiúságomat, ahogy egyértelmű tudatlanságomra utalt a hellyel kapcsolatban, de mivel igaza volt, nem volt mit tenni, zavartan biccentettem egyet.
- Áhh, sejtettem! – vigyorgott.
- No, idefigyeljen! – és hevesen elkezdett tudálékos mozdulatokkal gesztikulálni, mint aki egész úton csak arra vágyott, hogy végre valakinek mesélhessen vagy mondhasson valami okosat.
- Látja ott azt az gátőrházat? Ott… Ott nem is olyan messze, ni!
- Látom.
- No, az ott lakó fickó családja már több, mint 6 emberöltő óta űzi ezt az igen nemes és felelősségteljes munkát. Képzelje csak el! Most a Miska a gátőrünk, előtte az édesapja volt, az előtt az ő apja, az előtt annak az apja, - aki már asszongya’ a mi Miskánk dédapja, ugye - , azelőtt meg amannak az apja, és így tovább és tovább…
- Hm, az bizony szép.
- Igen. Errefelé mindenki ismeri és tiszteli őket. Főleg a ’Nagy Áradás’ óta!
- Hm? Hogy micsoda? Miféle ’Nagy Áradás’?
- A Nagy Áradás? Ahh, szörnyű, borrrzalmas történet! Még Miska szép apja idejében történt, hogy.…..

S barátunk csak mesélt, és mesélt végeláthatatlanul, mint akinek szómenése van. A történet lényege az volt, hogy jó pár évvel ezelőtt, még Miska valamelyik felmenője közül az egyik (- sajnos nem emlékszem pontosan, hányadik emberöltővel ezelőtti), nemcsak a saját, hanem a környező összes várost és települését megmentette egy óriási erejű áradástól. Az emberek maguk sem hittek a szemüknek, mikor az kíméletlenül átszakította a sokáig stabil és biztonságosnak tűnő gátakat, de az őr okos és gyors észjárásának köszönhetően összefogta a lakókat és ezáltal futótűzként terjedt egymás között a segítség, egészen addig, míg meg nem oldották a helyzetet. Ezután hősként ünnepelték emberünket és azóta is hálával gondol mindenki a gátőrre, családját pedig megbecsülés és tisztelet övezi a környéken mind a mai napig.

Valóban szép történet, bár lelkes útitársam mintha itt-ott kissé kiszínezte volna mondókáját, de hát ezek a szájról-szájra terjedő falubéli legendák már csak ilyenek… Nem foglalkoztam vele különösebben, mivel gondolataim már megint az egyre telő időre, és izgalomtól forgó gyomromra terelődtek, amiért szeretteimet és otthonomat hamarosan viszontláthatom.
Mindeközben szomszédom számára egészen jó beszélgetőpartnernek bizonyultam, ami abban merült ki, hogy ő beszélt, én hallgattam. Gondolom, ő ennyivel is beérte és én, - mint ’hálás közönsége’- , azt hiszem, elnyertem ezáltal szimpátiáját. Ezt további történetekkel honorálta felém. Ez már kevésbé tetszett nekem, de azért eleresztettem néha egy-egy mosolyt. Csak úgy…udvariasságból, ezalatt viszont egészen máshol jártam.

- Nem zavarja, ha időközben rágyújtok? – zökkentett ki hirtelen gondolatmenetemből.
- Nem, csak tessék.
- Megkínálnám, de az az igazság, amint látom, ez az utolsó szál cigarettám, és….
- Áhh… Hagyja csak, már nem élek vele. Leszoktam.
- No látja, és milyen jól tette! Nem jó dolog az. Büdös. És állítólag az egészségre is ártalmas…. – kacarászott hangosan, miközben nagyokat szívott a füstszűrőn át. Egészen jó hangulata kerekedett és már a kezdeti kimért hangnem is eltűnt teljesen. Ezt hirtelen egy pajtáskodós, heccelődős viselkedés váltott fel, de valahogy mégsem lopta be magát a szívembe. Kissé tenyérbe mászó volt a stílusa és gondolkodni sem hagyott már, és ez bizony bökte a csőrömet, de azért faragatlanul elküldeni sem akartam. Ő meg persze, csak beszélt és beszélt, megállás nélkül…
- Röstellem az előbbi dohány-dolgot, de azért cukorkával azért még megkínálhatom-e, ugye?
- Nagyon kedves, de sajnálom, attól tartok, ezt sem fogadhatom el. Tudja, érzékenyek a fogaim egy régebbi kis „balesetnek” köszönhetően, így nem tudom az ilyen jellegű édességeket megenni… De jó, hogy említi, ideje lenne harapni valamit. Hisz’ már dél is elmúlt!

Csomagom rejtekéből előkotrok valami girbegurba, gyűrött kis szalvétacsomót. Kiszabadítom tartalmát, majd íme, a „királyi lakomám” elő is állt! Hihetnék, hogy valóban többfogásos ebéddel érkeztem, de nem. Ez csak afféle közönséges, nyavalyás, elemózsiának csúfolt „tákolmány”. Látszik, hogy nem asszonykéz csinálta. Tulajdonképpen jómagam soha nem is tanultam meg főzni. Végül is, nem a férfiak dolga az!

Gondolatmenetemben ekkor szomszédom szakít félbe hirtelen és jelzi, hogy a következő megállónál leszáll, így közös utunknak vége szakad. Valahogy bántam is a dolgot, meg nem is. Nem volt rossz, hogy akadt útitársam és tudtam beszélgetni valakivel, de mikor nagyon elkapta a hév, volt, hogy már-már kezdtek terhessé válni számomra a történetei, de mégsem akartam udvariatlan lenni.
Bizony. Volt valami megmagyarázhatatlanul idegesítő és egyszerre megnyerő ebben a fazonban. Rámenőssége, vagy épp az a zavarba ejtő közvetlensége volt az, amit kimondhatatlanul furcsának találtam, nem tudom, de furamód, minél jobban szabadultam volna tőle, ő annál inkább barátkozni akart velem. Én pedig pont eme kettősség miatt éreztem egyszerre rokonszenvet és egy csöpp unszimpátiát is vele kapcsolatban. Persze, ugyanakkor az is lehet, hogy csak én voltam túlfáradt a társasági élethez és az ismerkedéshez…

A vonat nagy nyikorgás közepette, fájdalmasan lassítani kezd, s még szinte meg sem állunk, lent a peronról hangos női kiáltás hallatszódik. Sőt, inkább üdvrivalgásnak mondanám…
- Józsiii! Jóska! Édes Jocókám!!! Ide gyere, itt vagyunk! – integet hevesen egy nő a zsebkendőjével, miközben másik kezében egy kisgyereket szorongat.
A szomszédomnak több sem kellett, egyszeriben mintha puskából lőtték volna ki, gyors kalapemelés és egy rövidke búcsúszó után, eltűnt a kabinunkból, s pillanatok múlva már a peronon is termett.

- No lám, ennek a szószátjártnak még családja is van. Nahát, ez igazán szép! Milyen boldognak látszanak! Hm, és igazán csinos a felesége is. Vajon hogy ismerhette meg? Biztos lyukat beszélt a hasába… - kuncogtam magamban, egy kis cinizmussal megfűszerezve. No, nem rosszindulatból, csak úgy barátian. Végül is, egy élménnyel gazdagabb lettem, hogy megismertem ezt a „jó bolondot”, de azért mégis csak megkönnyebbülésnek éreztem, mikor megérkezett úti céljához, mert így végre ismét magam maradhattam a gondolataimmal…

Mielőtt elindultam, sokat gondolkodtam, mit is csomagoljak be magamnak az útra? Végül az irataimon, a tárcámon, néhány ruhán és egy kis elemózsián kívül nem igazán tettem be mást, csupán egy-két könyvet, hogy ne unatkozzam majd a hosszú távon. Olvasásra viszont mégsem tudtam valahogy rászánni magam, pedig a kedvenc köteteimből válogattam. Ehelyett a tájba feledkeztem egészen bele. Olyasmi dolog volt ez, amire egyébként soha máskor nem jutott volna időm, főleg a munka és a reggeltől-estig tartó hajtás mellett. Pedig mennyire nagy csodálója voltam én mindig is eme gyönyörűségnek! Milyen sok időt töltöttem a szabadban gyermekkorom óta, gondoztam, neveltem az állatainkat, dolgoztam a földünkön, ami közel sem volt mondható „munkának”, sokkal inkább volt számomra kedvelt időtöltés, kikapcsolódás. Hm, bizony, ez is piszkosul hiányzik…
És most? Egy irodából szabadult városikét nézem, ahogy elsuhan mellettem a táj. Egyik falucska a másik után, szántóföldek, amiket helyenként egy-egy sáros út keresztez, máshol gyerekek rohangálnak, megint másutt felnőttek igyekeznek ide-oda a dolgukat intézni. A távoli messzeség pedig mindig békésebb valamelyest, mert nemigen jár arra ember, csupán néha tűnik fel egy-egy tisztáson átszaladó nyúl vagy fácán, de ezen kívül mindenütt csak az erdők nyugodtságával, vagy hatalmas jegenyesorokkal lehet találkozni, amiknek tetejét gyengéden hintáztatja a tavaszi fuvallat.
Látom a sínek melletti kerékpárnyomokat is kirajzolódni a sárban. Sokan járhatnak így, hisz’ manapság nem akárkinek van pénze vonattal utazni. Vonattal, urizálva! Persze, aki egy éve külföldön, jól fizető állásban dolgozik, az…. Nos, igen. Az megteheti. Meg ám. De milyen áron…
Újra a rossz érzések kezdtek feltörni bennem és a szívszaggató honvágy. Egyre inkább izgatták a fantáziámat azok a keréknyomok, ahogy tovább bámultam ki az ablakon. Úgy tűnt, mintha órák óta egyhelyben állnánk.
- Csak ekkora sebességgel tud menni ez az átok masina??! – bosszankodtam nyomottan.
Ha tehetném, most legszívesebben kirohannék a kabinomból, ráülnék a legelső biciklire, ami szembejön velem, és a szelek szárnyán hazáig repülnék, akár a vonatot is messze megelőzve. Hmmm…. de jó is volna. Minél, minél hamarabb otthon lenni!
- Otthon…. - ismételgettem magamban. Melegséggel töltött el ezt a szót kimondani és egy picit, szinte alig észrevehetően, mosolyra húzódott a szám széle.
Eszembe jutott az a személy, aki talán a legeslegjobban vár haza és aki miatt én is a legeslegjobban vágyom haza… Tündi! Az én kis feleségem. Mennyiszer elképzeltem már, hogyan fog a nyakamba ugrani, mikor meglát, én pedig hogyan fogom kicsiny derekát magamhoz szorítani, bársony haját megérinteni és puha ajkait megcsókolni…
Hirtelen a szívemhez kapok, de csak mert ilyenkor, mikor Rá gondolok mindig eggyel nagyobbat és hangosabbat dobban, mint egyébként. Ez újabb mosolyra késztet, de már nem leplezem, ehelyett inkább szabadjára engedem gondolataimat. Mindig jó érzés Róla elmélkedni…

Emlékszem, egy nyáron ismerkedtünk meg. Nagyon meleg volt és szép idő, de ennél már csak Ő maga volt szebb! Nem is gondoltam volna, hogy ilyen csoda létezik! Fiatalember voltam, szinte még kölyök. A nők, asszonyok jóformán alig-alig érdekeltek. Nem mondom, hogy nem néztem meg őket, de úgy igazán soha nem találtam kedvemre valót. Olyan igazit, ami úgy megmozgatott volna testestül-lelkestül! Tudják… A falumban persze, sok leányzóval akartak volna összeboronálni, de ha másban szelíd és szófogadó is, ebben a témában aztán szemtelenül forrófejű lettem. Úgy ám, szentül megmakacsoltam magam! A szüleim abban az időben alig ismertek rám emiatt, de ebből akkor sem engedtem. Végül is, nekem kell azt a személyt egy életen át elviselnem és szeretnem, nemdebár? Már-már aggódni kezdtek értem, hogy talán soha nem találom meg az Igazit, de mint említettem, nem voltam az a kifejezett romantikus lélek, így nem is foglalkoztatott a dolog. Míg nem, azon a nyáron…. Igen, azon a nyáron megpillantottam Őt!
Épp valami elintéznivalóm akadt a szomszéd városban, de olyan jó idő volt, hogy kedvem támadt sétálni egyet, így gyalog indultam el. Útközben találkoztam sok ismerőssel, bámészkodtam, fütyörésztem, mígnem elhaladtam egy gyümölcsös mellett, ahol épp napszámosok szüreteltek. Hirtelen önfeledt, női dudorászásra lettem figyelmes és valami olyan csodálatos dallamot fújt, hogy akaratlanul is a hang irányába kezdtem el haladni. Aztán amit ott láttam, nem fogom elfelejteni, míg élek! Az volt… Igen, az. A legelső pillantás és egyben a szerelmem fellobbanásának is legelső pillanata. Ekkor már azonnal tudtam és éreztem, hogy bizony Ő lesz az a nő, akit majd egyszer feleségül veszek!
Kosárkás kis női kerékpárja az egyik fa tövének volt támasztva, mellette a porban pedig egy pár hanyagul eldobált, csinos szandál virított. A gazdájuk alig egy méterre, pici, mezítelen lábikókon ugrándozott ide-oda, nyújtózkodott a fák alatti cseresznye után, ami inkább hasonlított táncikáláshoz, mint munkára. Csodálattal néztem ezt az égi tüneményt, hogy lehet valami ennyire gyönyörű? Könnyed, nyári ruhácskáját, hosszú, aranyszőke, hullámos hajával szinkronban cirógatta a nyári fuvallat. Formás, napbarnított tagjait kecsesen emelgette, bájos arcocskája, piciny szeplői, hatalmas, fekete őzike szemei és égig érő szempillái pedig teljesen magával ragadtak! Ez igen! Ő már nem akármilyen szépség! – gondoltam akkor magamban és minden bátorságomat összeszedve, megszólítottam. Meglepődésemre sikerült beszélgetésbe elegyednünk, Ő pedig egyből hihetetlen módon kedves volt velem. Hát persze, hova is gondoltam? Mi más lehetne egy ilyen földre szállt angyal, mint kedves? Az már csak hab a tortán, hogy ez a csoda aztán belém szeretett, mi több, igent mondott nekem és a feleségül is jött hozzám! Feleségül… Istenem, hogy mekkora egy mázlista is vagyok én! Egy ilyen nővel az oldalamon…
Sosem voltam egy balfék típus, mondhatni „kedvelt” a Szerencse, de Miatta még különlegesebbnek éreztem magam, mint valaha!
Hm… Most eszembe jutott, milyen képet is vágna, ha megtudná, hogy ma hazamegyek… Csak úgy pislákolna azokkal a hatalmas fekete szemeivel, míg felfogja végre a meglepetést, hogy ott vagyok. És akkor bizony….!
Akkor aztán lenne öröm és vigadalom! Érdekes volt látni ezt az előbbi peronos jelenetet is. Mennyire odáig volt az asszony, hogy az ura hazatért… No bezzeg, az én Tündikémet sem kell félteni! Sosem volt egy hallgatag kis mimóza lélek, bármikor szabadjára engedte a nagy hangját, éppen ezért biztosan tudom, hogy az előbbinél százszorta hangosabban kiáltaná el magát boldogságában, ha meglátna véletlenül a vonatról leszállni. Ez akaratlanul is jóízű kacagásra késztetett, a szívemet pedig mintha balzsammal kenegették volna. Forró melegség öntött el, ahogyan erre gondoltam…

Egyszerűen nincs olyan dolog, amit ne szeretnék ebben a lányban! A bájos, ellenállhatatlan mosolya, kecses mozdulatai, a mindig finom, szappan illatű bőre, és az a végtelen ragaszkodása, melyet nemcsak az emberek iránt tanúsít, de tárgyai felé is. Az, hogy mindig, mindent megőriz, amit tőlem kapott a legutolsó jelentéktelen kis csecsebecséig. Szeretem azt, mikor nyaranta a hatalmas férfi kerékpáromon tanítom menni – mely szinte még ő nála is nagyobb -, s mikor már belejön, azt, ahogyan szoknyája a szélben lobogva, a csomagtartót csapkodva lobog utána. Hmm… Ott van még a kis milflőrmintás blúza, melyet szintén annyira imádok, mikor rajta van. Még Párizsból hoztam neki születésnapjára és azóta is legszívesebben azt hordja, ha valamilyen ünnepségre vagy alkalomra megyünk.
És lássuk csak, mi van még? Igen, megvan! A végére hagytam a legjobbat… Legeslegjobban talán a főztjét szeretem, mely messze nem az ízek harmóniája miatt olyan kifogástalan. Óhh, nem! Hanem a rengeteg szeretet és odaadás miatt, amivel elkészíti nap, mint nap nekem.
Emlékszem, a kezdeti nehézségekre, mikor még csak udvarolni jártam Tündiékhez és olyan nagy buzgósággal és izgalommal tálalta elém ez a tünemény, a meglehetősen bizarr kinézetű első süteményét, hogy nem volt szívem visszautasítani. Azt, akkor, az amalgántömésem bánta a fogamban ( - mint már utaltam korábban is a kis „balesetemre”), mégis könnyes szemmel gondolok most vissza erre a gyönyörű közös emlékünkre és hogy mennyi humoros, csodaszép dolgot éltem már át Vele. Bizony…
Szinte lányka volt még, mikor megismerkedtünk és lám, mi lett belőle! Egy gyönyörű, vonzó, csodálatos fiatal asszony. Az én asszonyom!

Időközben úgy látom, ismerős lett a terep. Két városnyira lehetünk a céltól, nemhiába ugrándozik így a gyomrom... Mindig ez van, ha izgulok. Egyszerűen jeleznek a belső „műszereim”, hogy itt valami készül. De hát, na! Elvégre is meglepetést tervezek, nem csoda, ha belülről remegek, mint a kocsonya, hogy minden jól süljön el.
- Ejj, de sokan szállnak itt fel… Hát sosem fogytok már el?! Mi lesz mááár? – morgolódom félhangosan. Látom, már a peronőr is türelmetlen. Felszállásra utasítja az embereket, de mint egy eszeveszett hangyaboly, csak rohangálnak ide-oda. Micsoda felfordulás van odakint! Kész őrültek háza! Vár még egy keveset, hátha tisztul a tömeg, majd egy még hangosabb kiáltással újra figyelmezteti az utasokat.
- Beszállááááááás!!!!! A szerelvény pillanatokon belül elindul!

Nagy nehezen csak sikerül elindulnunk. Úgy érzem, már tűkön ülök! Szinte karnyújtásnyira vagyok mindattól, ami után egy éve vágyakozom nap, mint nap, mégis, mintha ezek az utolsó percek lennének a leghosszabbak… Azért nem mondom, meg kell hagyni, hogy rendesen kifárasztott ez az alig egynapos utazás… Csak érjek haza! Végre a saját ágyamban aludhatok, a saját házamban, saját, hőn szeretett asszonykámat ölelve… De jó is lesz, Istenem!
Csak ne lennék ilyen fáradt… Olyan álmosság tört rám hirtelen, szinte leragadnak a szemeim. Azért, nem lenne szép dolog a vonaton ragadni és valahol, a semmi közepén kikötni. Nem azért utazgattam ennyit, hogy utána még többet utazzam! Így is elég lesz már a rengeteg vonatozásból…
A táj mindig felélénkít valamelyest, de sajnos már abban sem nagyon gyönyörködhetem, mivel elkezdett kint sötétedni, így maradt az ablakon át hunyorgás, hátha… Könyökömre támaszkodom, majd fejemet megtartva, az ablakra tapadok.
Alig kivehetően, de újabb kerékpárnyomokat vélek felfedezni a sínek mellett.

- Úgy látszik, ezek utam végéig kísérnek és megmutatják, merre van a haza. Hmm, ki tudja? – ásítom nyomottan, alig érthetően.

- Talán még Tündivel is kerékpároztunk errefelé és a mi „nyomunk” is ott van valahol a sok között… - mosolyodom el csendesen.

- Talán…. – erre olyan szűk résre húzom szemem nyílását, hogy már-már alig látok ki rajtuk. Kezdenek elnehezedni a pilláim és már csak néha libbennek meg…

- Talán minden egyes barázdának története van és a föld magába ivódva őrzi őket…

- És talán………..

PUFF!!!!

- Mi??! Mi történt??!
Riadtan kapom fel a fejemet a hangirányába, miközben próbálom kidörzsölni az álmot a szememből és végre magamhoz térni. El nem bírom képzelni, mi csaphatott ekkora lármát! Szinte halálra ijedtem!
Aztán végre rájövök, mi volt a tettes és megnyugodva konstatálom, hogy csak egy becsukódó ablak keltette a nagy zajt. Biztos a szél csapta be, nem számít.
Várjunk csak! Egy ablak???! Mégis mi folyik itt, hol vagyok??!

CSÖND.

Minden elhalkul egyszeriben. Rémisztően hatja át porcikáimat.
Olyan ez, mikor az ember szinte hallja maga körül, hogy semmit nem lehet hallani. Érzékszerveivel tapasztalja a nyomasztó, fojtó némaságot…

Az óra halkan, ütemre kattog a falon, iratkupacok az asztalon, komor, egyhangú bútorok, szűk tér, sápadt, ijesztő, fehér falak és a rideg félhomály….
Nee, ez nem lehet! – lábaim már nem tartanak meg. Csalódottan, összetörve, magatehetetlenül roskadok a székbe.
- Hisz’….hisz ott voltam. Emlékszem… A vonaton….. ültem….és ……és engem….várnak…….és Tündi!
Hirtelen minden összeállt az agyamban és tudatosult bennem az, amit nem akartam.

- Csak egy álom volt az egész……
- Csak egy álom!……- ismételtem fojtott hangon, csendesen.

*

Csak ült maga elé meredve, vigasztalhatatlanul. Arcát tenyerébe temette, s bár még azelőtt sohasem sírt, a férfi arcán hatalmas, forró, keserves könnyek gördültek át, mely perzselte bőrét, irodai papírjain pedig mind olvashatatlanná áztatta reggelre a betűket.....