1. Nap:

Tegnap előtt, azaz 20-án megvolt az 1. hivatalos futónapom és egyben egy új élet kezdete is! Nagy vállveregetés magamnak! ^^ De hogy a későbbiekben is megmaradjanak számomra az emlékek, pontos részletességgel is be fogok most számolni az edzés közben szerzett élményeimről.

Mivel tegnap előtt volt a nagy elhatározás "premier bemutatója", ezért úgy határoztam, hogy hős vagyok, híróó vagyok, kemény vagyok, úgyhogy bevállalok egy helyett, két futást. Az elsőre délelőtt kerítettem sort. Viszonylag elég hamar kidobott az ágy és mivel Varoznak sem kellett aznap dolgoznia menni, már korán talpon voltunk. Én persze, szokás szerint elszórakáztam az időt az öltözködéssel, meg azzal, hogy zenéket töltsek fel a telefonomra, stb, úgyhogy ha enyhe egy órás csúszással is, de csak sikerült megindulnom. Végre felavathattam az újonnan vett sportruházatomat, meg a srácok által ajánlott, jó kis futós muzsikákat, és csak ez érdekelt, szóval nagyon be volt ám sózva a fenekem.
Még egy gyors biztató puszi a 'zuramtól, egy fenék paskolás, azt' eriggyé' asszony edzeni!

Először nagy dilemmában voltam, hogy merre is induljak, mert itt a sok tanya között nem igazán lehet kibontakozni a földutakon, úgyhogy úgy határoztam, hogy nem kockáztatom meg a kóbor kutyákkal és mindent letaroló munkagépekkel, traktorokkal való csodálatos találkozást, hanem elindulok arra, amerre a legevidensebb; a főút felé. Ott legalább lesz bicikliút is, ahol vígan elfutkorászhatok magamnak.

Még alig mentem 20-25 métert, mikor már éreztem, hogy lihegek és visszább kell vennem a tempóból, mert nagyon megindultam, a lábaim pedig nem fogják bírni ezt az iramot, amit diktálok nekik. Na szép, ha már az elején így kifulladok, mi lesz velem később? Azt tudtam, hogy kiestem a gyakorlatból, de hogy ennyire?! Még a házat is alig hagytam el, a hátamon meg szinte éreztem a biztató, szurkoló tekinteteket az otthoniaktól, akik a kertben tevékenykedtek. Na, itt nem robbanhatok le....vagyis MÉG NEM! Erőt vettem magamon és bár viszább vett ütemben, de tovább haladtam.
A szárítóig volt egyedül necces, a hatalmas keréknyomos földút buckái miatt, mert féltem, hogy egy rossz mozdulat és kitöröm a bokám, de ahogy kikerültem onnan, már sima volt az utam.
Huhh, végre beton a lábaim alatt... Azért ez adott egy adag biztonságérzetet. Végre elértem a kereszteződésig, ahol a főút futott. Nem gondolkodtam sokat, innen merre tovább. Egy utat ismertem; azt, ami a városba vezetett és mivel végig jó kis aszfalt volt kiépítve a bicajosok és járókelők számára kilométereken át, így arra folytattam utamat.
A Kedvesem szerint, otthontól számítva, a város közepén lévő buszmegállóig az út pontosan 2,7 km. Nos, én már majdnem a város szívében voltam, tehát körülbelül az út 3/4-ét tettem meg, mikor szembetalálkoztam a hazafelé bicajozó Anyósommal. Már messziről mosolygott rám, majd lepattant a bicikliről, úgyhogy én is irányt váltottam és visszakísértem a kereszteződésig, ahonnan indultam. Közben sűrűn nézegettem az órámat, hogy nagyjából tudjam, mennyi időt is fordítottam tisztán csak a sportolásra. A beszélgetésünk során kiderült, hogy legelőször nem is ismert fel engem, csak azt látta, hogy egy leányzó fut vele szemben, de olyan kis sikkes és csinos volt, hogy egészen el volt ragadtatva a látványtól! Na, mondom... egy ilyen dicséret után próbáljon az ember meghátrálni.... Esélyt sem kapok rá!

Végre megérkeztünk a kereszteződéshez, ahol is elváltak útjaink. Mondtam, hogy menjen nyugodtan, én még maradok és kocogok egy kicsit, otthon majd találkozunk! Ezúttal más irányba indultam el, a helyi szennyvíztelep felé, amihez egy baromi hosszú kövezett mellékutca vezet. Eléggé eldugott, nyugis is, hosszú is, kövezett is és kevesen járkálnak erre felé, szóval számomra épp ideális.
A fülemben közben jobbnál jobb zenék muzsikáltak, az idő pedig gyönyörű volt. Összesen talán két emberrel, ha találkoztam, de ők is a munkájukkal törődtek, rám nem nagyon bagóztak.
Minden nagyon kellemes volt, kifejezetten élveztem, hogy a szabadban lehetek, egyedül a lábam kezdte el érezni, hogy már egy ideje úton vagyok... Rég nem volt már ekkora terhelés alatt, tulajdonképpen én már azon is meglepődtem, hogy eddig bírta. Egyre többször kellett meg-megállogatnom, de nem csináltam belőle problémát. Megbeszéltem már az elején magammal, hogy ezt mind önmagamnak- és önmagamért csinálom. Senki nem hajt, senkinek nem kell megfelelnem vagy bárkihez is igazodnom. Úgy, és olyan tempóban haladok, ahogy nekem jólesik. Semmit nem szabad erőltetni, csak addig hajtom magam, míg bírja a testem. Ezen szabályok lefektetése után indultam csak útnak és megfogadtam, hogy tartani fogom ehhez magamat, mivel olykor képes vagyok egyszerre túl sokat akarni, túl sokat követelni magamtól, még akkor is, ha tudom, hogy nem biztos, hogy teljesíthető a dolog!

Tehát kezdett kifogyni belőlem a szusz, így taktikát váltottam. Már nem csak futottam a végtelenbe, míg út van előttem, hanem elkezdtem szakaszaira bontani az előttem lévő távolságot. Már úgy értem, hogy mindig volt valami adott célkitűzésem, hogy mittudomén: ,,Gyerünk Réka, most fuss el addig a fáig!"....,,Bírd ki addig a villanyoszlopig!" vagy ,,Gyerünk, már mindjárt vége van....már csak a bokorsorig kell futnod.....naa, ez az, már csak a teherautóig..... jól van, jól van ez az, .... na még egy kicsit, és mindjárt ott vagy! Ha elmész addig a Stop tábláig, onnantól fogva pihenhetsz!!! Ez az....már csak pár méter van addig! Fel ne add nekem.....hallod??! NEM - ADHATOD - FEL!!!!!! Gyerünk, még mindig bírja a lábad....még van benne annyi erő.... Csinos akarsz lenni vagy sem??! NA, LÁTOD! Ezt még bírd ki, utána pihenünk!"
- Meg ehhez hasonlók...... De bevált, úgyhogy ez a lényeg!
Viszont a "pihenést" sem úgy kell elképzelni, hogy akkor én most fogom magam és leülök az út közepére egy félórát meditálni, hanem akkor légzőgyakorlatozok addig, míg meg nem nyugszik kicsit a szívem, karkörzést csinálok, hajolgatok, közben pedig egyfolytában haladok, - pontosabban erőltetett menetben sétálok. Megállni csak végső esetben állok meg, de így pár perces szüneteket hagyva magamnak, már kibírhatóbb azért a dolog...

Lassan éreztem, hogy az edzés vége felé közeledem, mert igencsak kezdtem már kifulladni és a tagjaim is egyre fáradtak, sajogtak. Egy gyors hátraarc, majd vissza felé is megtettem ugyanezt az utat, a fentebb említett technikával. Páran még megbámultak az utcán, főleg, mikor a szárító melletti telephelyhez értem. Ott mindig kukucskál a kerítésen át pár jómunkásember, de nem igazán törődtem velük, igyekeztem kihasználni azt a keveset, míg aszfaltot érinthet a lábam. Majd megint jött a jáóó kis földesút, ahol összevissza kiálltak a hepehupás girbegurbák, én meg csak úgy egyensúlyoztam rajtuk, hogy el ne vágódjak. Hiába sok tízezres Nike cipő....ide még most az is kevésnek bizonyult, mert csúszkált a talpam ide-oda.
A vicces az volt, hogy a végkimerültség érzését az utolsó 50 méteren kezdtem el érezni, mikor már láttam a házunkat. Mondom ilyen nincs bakker, itt fogunk mindjárt összeesni a fáradtságtól és belefulladni a saját izzadtságomba. A lábaim már alig tartottak, szinte remegtek, mint a kocsonya, de láttam, hogy a kertben már ott vár a kis szurkolótáborom és nem szabad pont most megállnom. Az olimpiai futók sem sétálnak csak úgy be a célba, ha már nem bírják az iramot....
Azt hiszem, ha azt mondom, hogy az utolsó erőmet szedtem össze, akkor valóban így van. Nagyon megembereltem magam és egészen a ház ajtajáig kocogtam, ahol is az autó motorháztetején landolhattam valahol a nagy lendületben. Pontosabban az fékezett le, de szerencsére nem kenődtem fel rá...

Otthon aztán nagyon büszkék voltak rám, főleg én magamra. Mindent összevetve, azt hiszem, másfél órát kocogtam összesen és egy kis túlzással majd' 3 km-t tettem meg. Ez nem sok, de legalább kevés. Na jó, nem...nyilván nem a mennyiségre, hanem a minőségre megyek. Az út hosszúságának nincs jelentősége, számomra az számít, hogy mennyire tudom megmozgatni a testemet és az izmaimat és a piros fejemet, fuldokló torkomat és gyöngyöző homlokomat elnézve, ez most sikerült!

Ez lett volna az életmódváltásom legelső megpróbáltatása.
Hamarosan jövök a többivel........