27-én történt, karácsony után egy nappal. Emlékszem, mennyire nem akarózott kimásznom a kis vackomból. A rengeteg finom ünnepi lakoma és több napos kényeztetés rám is rám nyomta a bélyegét. Eléggé ellustultam, mint ilyenkor általában az emberek és kimondottan jól esett a henyélés. Pedig hát elmúlt az ünnep és lassan a teendőimre kellett koncentrálnom, amit még a szünetben meg kell csinálnom. Az pedig volt dögivel... Gondolkodtam, törtem a fejemet, de akárhogy is osztoztam-szoroztam, végül csak arra jutottam; elkerülhetetlen, hogy útnak induljak és elintézzem a dolgaimat a belvárosban. Más úgysem fogja megcsinálni helyettem.
Ment minden, mint a karikacsapás és bármilyen hihetetlen, még a buszt is elértem hazafelé menet! 
Elégedett voltam magammal, mert a feladataim 3/4-ét elvégeztem egyetlen nap alatt, így egy jelentős részt tudhattam magam mögött. A tömött buszon üldögélve, ahogy a táskám tartalmát vizslattam, örömmel konstatáltam, hogy kiváltottam a recepteket a dokinál, meglátogattam a kedvenc unokatesómat, aki hálája jeléül csodaszép manikűrrel ajándékozott meg, megtaláltam álmaim ruhakölteményét szilveszterre és beszereztem a Kedvesem névnapi ajándékát is. 
Végre megérkeztem. Leszálltam a buszról és észrevettem, hogy útitársam is akad. A szomszéd kisfiú is velem utazott és mivel arrafelé lakik, mint én, elkísértük egymást egy darabon. Bár az idő nem járt még későre, az ég félhomályból már inkább sötétbe nyúlt. Azon tűnődtem, ha bajba kerülnénk, kicsi az esélye, hogy megtudna védeni, mégis valahogy jó érzés volt, hogy nem egyedül sétálgatok a sötét, kies mezőn, ami a lakóhelyünk felé vezetett. Már épp kezdtünk volna belemerülni a beszélgetésbe, mikor észrevettük, hogy vége szakadt az útnak és egy elágazás következik.
- Nos, itt sajnos elválnak útjaink! - mondtam és kölcsönös jókívánságok közepette, elbúcsúztam a kis lovagomtól.
Innentől nekem kell egyedül tovább mennem.
Az első dolog, ami eszembe jutott magányos hazautam kezdetén az az, hogy zene nélkül nem fogom kibírni ezt a jó negyed órás sétát, mert minden pillanatban az ugató kutyák, a fák-adta zizzenések, különböző neszek, zajok és az odaképzelt, mögöttem lopakodó, csendes lépésekre koncentráltam volna, - ami persze, csak az én agyszüleményem, de olykor igenis nagyon valóságosnak tűnnek! Főleg, ha az ember egyedül van és nincs, aki elvonja a figyelmét az efféle ijesztő körülményekről...
Az utca csendes volt, békés és nyugodt. Látszólag semmi nyoma veszélynek vagy egyáltalán bármiféle mozgásnak az enyémen kívül, mégis úgy láttam helyénvalónak, ha mindenképp elkövetem saját magam érdekében a megfelelő "óvintézkedéseket". Így hát, immáron - ahogy Anyukám mondaná - dugasszal a fülemben indultam neki hosszú utamnak.
Mindenekelőtt tudnia kell az Olvasónak, hogy ez településünk legszélesebb és legrosszminőségűbb utcája. Egy igazi mutatvány végig menni rajta, mert a megkövesült, öreg földút sziklaszilárddá vált az autók kerekei miatt és hatalmas buckák, meg kátyúk keletkeztek utána. Nyári esőzések után kimondottan vicces a helyzet. Mintha a dzsungelen vagy valamiféle esőerdőn akarnál átkelni. Mocsaras-lápos az egész. Nem is értem, hogy jutnak ki olyankor a házból? Mindenki terepjáróval közlekedik?? 
Na, mindegy. Ezen az akadálypályán kellett sérülés és egyéb zúzódások nélkül átkelnem valahogy. A lecke fel volt adva.
Gondoltam, talán örülnétek egy kis könnyed téli történetnek. Hátha szívesen olvassátok majd...
és ígérem, ha végre kész lesz, már nem lesznek csalókák az utolsó sorai sem. 
Én sem fogalmazhattam volna meg jobban! ![;]](http://cdn.rios.hu/dl/s/v1.gif)
