Egy rohanó és teljesen elanyagiasodott világban élünk. Egy oly korban, mely mostoha szülőként viszonyul gyermekeihez. Hozzánk. Hozzánk, kik nap, mint nap vívjuk csatáinkat az élet nevű végtelen és háborgó tengeren. Hajszoljuk a pénzt, a kényelmet s hisszük: ez így van jól. Én is így hiszem, hittem. Ám kényszeredetten kellett észrevennem, hogy ez bizony nem működik jól. Nem ezt tanultam én a szüleimtől kisgyermekként, de ezt a példát láttam már kamaszként és az akkori gondolatvilágommal úgy hittem, hogy ez a helyes út és ez az én sorsom is. Aztán az évek alatt szép csendben elfelejtettem, hogy milyen is gyermeknek lenni. Milyen az mikor a hétvégén sétálni megyünk. No nem valami sétáló utcába, vagy egy szépen rendezett, műemlékekkel ékített térre, hanem az igazi, „vad” természetbe. Vízpart vagy erdő, - egyre ment. Egy volt a lényeg: együtt vagyunk, és ezt ÉREZTÜK is. És nem dobáltuk szét a szemetet, és mertünk futkározni csupasz talppal azon szép zöld füvön. Együtt voltunk. Ma már csak emlék. Egy gyönyörű, rég elfeledett, aprócska kis emlék. Ennyivé lett arra a korra, mikor már a saját gyermekeimért kell aggódnom. Rettenetesen éreztem magam, mikor rádöbbentem egy oly kor jéghideg szellemére, mely vezérlete alatt nem lehet igazán gyermekként élni. Egy kedves, aranyos kislány nyitotta fel szemem. Ez a kislány a rokonságunkban töltötte egyik hétvégéjét. Csendben ugyan, de csillogó szemekkel. Az asszonyok beszélgettek s szóba került az egyik örök, nagy téma: az ételkészítés rejtelmei. Szóra-szó, receptre-recept s egyszer csak megszólalt az alig négyéves tünemény:
- Mama! A rántott-levest én nem is így szoktam csinálni.- és mielőtt bárki is észhez tért volna, elmondta a saját receptjét, mely állítom, hogy a világ legfinomabb levese lehet csak, mert azt az ő kis pöttöm kezei készítik. Döbbent csend borult a szobára…
A csend beszélt mindenki helyett. A csend, mely elmondta a fájdalmat, a hideget, az éhséget és a magányt. Mert vannak szülei a kislánynak ugyan, de…
Az apja külföldön hajtja a pénzt, s csak ritkán látja lányát. Az anyja teszi mindezt itthon, helyben és mégis mintha nagyon távol volna.
Hiába hajtják egymás mellett, egyszerre álomra fejüket, mégis hidegek az éjszakák. Hiányzik a gyermeknek a törődés, a figyelem, az anyjának az ölelő szeretete. Egy olyan anyának, ki a hétvégén egy buli után, teljesen másnaposan, a napot többnyire egy fotel mélyén töltve veti oda legnagyobb kincsének: - Ha éhes vagy, akkor főzz magadnak! – S a kislány megy a székért s tüsténkedni kezd a konyhában. Felnőtté lesz hirtelen, s a gyermek egyre nehezebben talál vissza…
Szinte magam előtt látom, s torkom elszorul. Ilyenné lett a világ? Helyes ez? Mert a gyermek nem a születésében teljesedik ki, hanem a gyermekkorában, melyet mi irányítunk, mutatunk, vagy éppen árnyékolunk. Fiatalok vagyunk, és úgy érezzük készek vagyunk. Csak később –ne adj’ Isten, már későn- vesszük észre, mennyire felkészületlenek voltunk. Jómagam is a második fiam érkezte után döbbentem rá mennyire is készületlen voltam. Mennyivel kevésbé voltam apja gyermekemnek, mint apám volt nekem. De remélem helyt álltam. Igen, csak remélni tudom, mert még sok év eltelik majd, mikorra talán kiderül, hogy elrontottam-e valamit. Most még fiatal vagyok, de eljön majd egy oly kor, melyben már a fiaim lesznek fiatalok, s kiderül, hogy ők miként válnak, milyen szülővé. Remélem nem fognak annyit felejteni, mint én s nem hallgatnak mindenkor a világ szavára. Egy olyan világéra, mely lassan „megöli” a gyermeket. Ne feledjük, hogy jó volt gyermeknek lenni.
Remélem, hogy majd eljön egy oly kor, melyben a gyermek, gyermekként élhet szüleivel együtt s nem csak mellettük. Velünk.
Goór László
Valamikor réges-régen egy távoli galaxisban... Hangot adtam magánvéleményemnek egy közeli újságban. Mint kiderült jól fogadta a közönség a stílusom és szemléletem s néhány cikkecske erejéig, maradtam is az ujságnál. Akkor nagyon büszke voltam rá, amiért olvasók igényelték, hogy publikáljak, azonban néhány hónap után beláttam, ez nem az én világom.
![;]](http://cdn.rios.hu/dl/s/v1.gif)
