2019. május 23., csütörtök

Gyorskeresés

Halhatatlan

Írta: | Kulcsszavak: goór . főnix . vers . mese . derekas

[ ÚJ BEJEGYZÉS ]

A halhatatlan

Magas szirten állva, a mélység fölé dőlve
Főnix madár áll, kutatva nézve a mélybe.
Szűk pupillával, kitartóan a messzeségbe réved,
Érzi, valahol messze, a kedvese lépked.
Érzi a hívást, sajgó szíve rándul,
Könny szökik szemébe, s a világ elhalványul.

Szikra röppen odafenn – szegény - már senkinek sem
Árthat.
A szemlélő, csendes haláltusájából, csak rőt lángokat
Láthat.
Teste elhamvad a mágikus izzásban
Teste elmerül e gyötrő kínzásban.
Hamvai nem szállnak szerte a széllel a világnak
Lelke tovább él, nem felel soha az égi bíráknak.
Kicsiny kupac csak -mi jelzi- mi történt e helyen,
Senki sem sejti, hogy új élet kél ma éjjel e hegyen.

Az elszállott lélek visszatér
A Telihold rideg fényénél
Körüljárja lassan földi hamvait
S keresi egy itt hagyott szív szavait.
Visszatérnek az emlékek,
Szépen sorban,
A szürke halom közepében,
Valami megdobban.
Ismét él a szív s a test is születik már,
Felriad a lélek is, szárnyra kapna már.

Lassan telik az éj szinte nyomasztja a lelket,
Nehéz bársonyként takarja az újra születettet.
Kellettek ezek az órák, hogy a helyére kerüljön minden,
Hogy friss legyen az elme, s megtisztuljon szívben.
Kellett a csend, a megtisztulás. Tudja már ő is.
A kelő nap fényében magasodik fel a Főnix.

Nekiugrik a mélynek, zúdul alá, hogy izmai remegnek,
Hirtelen tárja arany szárnyait, s neki ront az egeknek.
Érzi a hívást, tisztán és éltetőn,
Villámként suhan át a levegőn.
Tudja az irányt, szinte húzza a messzeség
Érzi azt is, kedvese messze még.

Száll, mint a gondolat, már mást nem is akarna,
Minthogy szerelmét a szívével, karjaiba kapja.
Odaért ekkor s kinyitotta szemét,
Hogy ne csak szívével lássa szerelmét.
Meg is látta Őt, szíve görcsbe rándult
A valóság s a világ vele, hatalmasat lódult.

Elmúlott sok idő, teltek hosszú évek,
Halványultak s születtek emlékek, érzések.
Megváltozott a Kedves, kit ő úgy szeretett,
Ki immár párjának, szült kis gyermeket.

Az imádott nő ekkor felkapja a fejét,
S az égnek emeli, gyönyörű, szép szemét.
Átsuhan rajta egy furcsa, régi érzés
Maga körül érzi élete, egyetlen szerelmét.
Könny tolul szemébe, szíve majd meg szakad,
Sajnálja a mögötte álló, bejárt életutat.
Sajnálja, hogy egykoron így döntött sorsáról,
Hogy lemondott szíve legnagyobb gyémántjáról.

Az idő elmúlott, a világ tovább pörög,
Csak az érzés maradt meg, ami örök.
Örök, mert el nem mulasztja semmi
Mert elfeledtetni, nem tudja senki.
Sokáig várt élete szerelmére, nagyon,
Hogy mellette térjen nyugovóra, minden
Alkonyon.

Várta a napot, mikor Főnix eljön érte
Az isteneket, imájában mindig erre kérte.
Akarta nagyon a boldog szerelmet,
De választania kellett, másik életet.
S jött az új, ki más volt mindenben,
De mellette volt az élet minden percében.
Hosszú vívódás után ő mellette döntött,
De szíve még ekkor is, Főnixért
Dübörgött.

Szépen, lassan elfogadta életét,
Igazán megszerette új kedvesét,
Örült minden percnek, mit az életben megélt
S szívében az a régi érzés, örök életet élt.
Nem feledte soha, régi örök szerelmét,
Nem tett mást, csak élte, a saját életét.

Messze, valahol odafenn, az ég túlsó határán
Mozdulatlan lebegett Főnix, aranyló szárnyán.
Sikoltott szíve, arca könnyben ázott,
El tudta volna pusztítani, az egész világot.
Kín és szenvedés, ez lett az ő sorsa,
Igaz szerelme nem lesz övé, soha.
Érezte a pillanatot, mi kezéből kicsúszott,
Az elveszített döntést, ami csak rajta múlott.

Önzetlen lett lelke, felülkerekedett magán,
Elengedte szerelmét, hadd járjon saját útján.
Tudta, hogy hibázott, mert oly sokáig várt,
Így okozott az elme, a szívnek, hatalmas kárt.
Mert, neki az idő, csak hosszú, telő folyamat,
Még a halandóknak rövid áldás vagy kárhozat.

Elnyugodott háborgó lelke, elfogadta sorsát,
Kedvesének többé nem mutatja meg magát.
Békében hagyta szerelmét, az egyetlen nőt,
Csak a magasból figyelte gyakran, titkon Őt.

Múltak a századok, eltelt sok ezer év,
Főnix madár szíve, a régi tűzzel ég.
Sárga fényű szeme, mint aranyló körök,
S szívében a szerelem, mi immár örök,
Nem felejti soha egyetlen szerelmét
Kín minden pillanat, s maga az öröklét.
Felettünk jár most is, szíve hajthatatlan,
Nem lehet egy közülünk, hisz ő
Halhatatlan!

Goór László

Copyright © 2000-2019 PROHARDVER Informatikai Kft.