Alamizsna

Fájdalmasan felberregett az ébresztőóra. Egy kéz tűnt fel a homályban és zuhanva nyomta le az órát. Ismét egyenletes légzés hangja töltötte meg a levegőt. Két egész óra telt még el, mikor a férfi felriadt: Elkésett!
Lázasan kapta magára kissé gyűrött ruháit, jobb kezével beletúrt rövidre nyírt szálkás hajába, közben baljával szeme sarkából kikotorta az éjszaka folyamán megkövült könnydarabkákat. Az ajtó felé rohanva ugrott cipőjébe és felmarkolta a slusszkulcsot. Ahogy az lenni szokott, rossz volt a fogás és a kulcscsomó laposan esett a cipőszekrény mögé. A férfi kikerekedett szemmel bámulva tűnődött, aztán kilépett lakásából. Tudta, hogy nem bírja egyedül odébb tolni az antik bútort ezért úgy döntött, hogy igénybe veszi a tömegközlekedést. – Majd délután elhívom egyik haveromat... - gondolta.
Növekvő lendülettel vágódott ki a kapun. Nagy sebességgel törtető alakja nem vesztett a lendületből, de furcsa átalakuláson ment keresztül. Az ilyet, leginkább radarszint alatti repülésként fogalmazná meg a szakirodalom és egy nem klasszikus szépségű landolást említene meg. A kapuban fekvő alakban megbotlott és egy lapos ívű pályán átrepült a járda felett. Az úttest egyik kátyújában ért először talajt majd gellert kapva, őrült bukfencekkel gurult a szemközti házig és – hogy egy nagy magyar költő néhány sorára utaljak – nagyot koppant, azután elhallgatott.
Pillanatokkal később – miután kicsit összeszedte magát, megigazgatta a már „mocskosnak” minősülő ruháját – visszarohant a kapuhoz. Egy szerencsétlen, rettenetesen ápolatlan hajléktalan ült a kövezeten, hátával a nyirkos falnak támaszkodva. Eléállt és csak hallgatott. Tétován nyúlt zsebébe. Életében talán először, teljesen önzetlenül akart adni valakinek valamit. Segíteni akart. Lehajolt s a földön ülő alak lábához ejtette az érméket. A hajléktalan mohó tekintettel nézte az adományt, majd olyat mondott, amire tényleg nem számított a férfi.
- Mi van öreg? Minek nézel te engem? He? Há’ asszed’, hogy a szutykos forintjaidra vagyok rászorulva? Mi? Há’ egy tisztességes üveg bort se kapok ezér’! – felmarkolta az aprót és dühösen visszarakta a döbbenten bámuló férfi, még mindig nyitott tenyerébe. – Na húzzá innén hapsikám, az alamizsnáddal együtt!
Hősünk leforrázva kullogott az aluljáró felé. Nem jutott szóhoz. Egyszerre volt csalódott és végtelenül dühös. Magában dünnyögve lépkedett lefelé a lépcsőn, közben az embereket figyelte. Kezéből próbálta a pénzt zsebébe szórni, de rosszul lépett és az érmék az alsó lépcsőfok előtti rácsozatba estek. Közben rájött arra is, hogy a tárcáját az irodájában hagyta az este, jegyet sem válthat. Gondolta bliccelni próbál, legfeljebb elkapják, ő másnap befizeti a büntetést és ennyi. Megteheti.
A nem túl megvilágított folyosón egy kislányt látott. Valahogy vonzotta szemét a gyermek. Olyan hét év körüli, nagyon vékony, göndör barna fürtös és smaragdot idéző zöld szemű lányka volt. Egy idősebb férfit nézett sóvárogva, aki épp egy hamburger utolsó darabját igyekezett eltüntetni. Odalépett és megszólította a kislányt:
- Éhes vagy?
A lányka csak bólogatni kezdett, aztán mégis megszólalt:
- Nagyon.
A férfit szíven ütötte ez a szó és a benne felhalmozott kín és vágyódás. Szomorú dolog. Tudta, hogy nincs egyetlen forintja sem, de nagyon szeretett volna adni valamit. Ha többre nem is képes, legalább megpróbálja jobbá tenni egyetlen óráját. Dzsekijében kutatott, majd hirtelen felragyogott felhős arca. Ötletre lelt elméje rejtekében. A kezében hevert, amit talált: egy darab papír, golyóstoll és az utolsó névjegykártyája. A papírra felírta, hogy hat zsemle, hat szelet szalámi, egy liter tej és egy tábla csoki. Aláírta és a kislányhoz hajolt:
- Figyelj csak! Felmész itt a lépcsőn és átsétálsz a túloldali sarki boltba. Tudod melyik az?
- Ühüm. – bólintott a leányka.
- Odaadod ezt a papírt a pénztárosnak és megmondod, hogy majd délután jön Imre bácsi és kifizeti. Jó? – közben félbehajtotta a papírt és ekkor rontott rá egy sötét alak, aki eddig az árnyékból figyelte.
- Takarodj a lányomtól! Mit képzelsz magadról? Játszod itt a jófiút, oszt ugyan olyan mocskos vagy, mint mi! – és csak dőltek a szitkok a szerencsétlen férfi fejére.
Nem értette, mi történik. Tudta, hogy tényleg koszos, hogy nincs most pénze, de hát kérem, ő csak segíteni szeretne.
- Nne tessék haragudni! – hebegett – Én csak… éhes a kislány és arra gondoltam, hogy …
- Francba veled! Mit akarsz ilyen alamizsnával? He? Akkor is pokolra jutsz én meg se cigit se sört nem tudok venni a nyavalyás fecniden!
Közben feltűnt két rendőr is és átnyomakodtak a nézelődőkön:
- Mi történik itt? Mi a probléma?
A fúriaként tomboló züllött nő - a lány anyja – szinte fröcsögve ordítozott a két rendőrnek:
- Ez az alak molesztálta a lányomat!
- Igaz ez uram? – ám hiába várt választ, a férfi egyszerűen nem találta a hangját. A rendőr visszafordult:
- Asszonyom! Óhajt feljelentést tenni? – bár udvariasan kérdezett, de látszott, hogy hová kívánja a már rég ismert és nem kedvelt nőt.
- Jelentse a fene! – majd hogy elillant a mérge, karjánál vonszolva a törékeny gyermekét, eliszkolt.
A rend őrei közrefogták a férfit s indultak a felszín felé. Egyikük sem vette észre, hogy a férfi elejtett valamit. A névjegykártya volt az.

- Mi a helyzet a madarunkkal?
- Semmi. Semmilyen okmány nincs nála. Se pénz, se ékszerek. Csak ez a fecni és egy toll. – ezzel át is nyújtotta a papírt.
A hadnagy átfutotta az írást. Kicsit piszkálgatta az orrát – mindig így csinált, ha töprengett valamin – majd kollégájához fordult.
- Végül is nem csinált semmit. Te is tudod, hogy milyen az a nő. Szerintem nyugodtan elengedhetjük. Van neki elég baja, ahogy elnézem. Ja, igen. Nézz szét a teakonyhában és adj neki valamit, aztán mehet.

A férfi kint állt a rendőrség előtt. Bambán nézett a kezében tartott szatyorra. – Mégiscsak az én napom. – dünnyögte – Önzetlenül kaptam valamit. – keserűen nézett maga elé s szomorúan vette tudomásul, hogy milyen nehéz is lehet kettő darab szappan, egy csomag keksz és egy üveg gyümölcslé. Ma ismét tanult egy új szót:
Alamizsna!

Goór László