Eladó a vas!
Köhöm...
Hirdetés
Legutóbbi motoros kísértettörténetemet azzal zártam, hogy “mostmár bízom a gépben, hiszen az utolsó csavarjáig minden az én kezem munkája”... De ez mégsem így volt. Nem bíztam benne.
A legutóbbi történetet 1 évvel ezelőtt osztottam meg veletek, és az az igazság, hogy amit most leírok, az gyakorlatilag attól a ponttól indul, ahol a Motoros Sztorik #06 abbamaradt és nem egészen napjainkig, inkább 4 hónappal ezelőttig fog tartani. Jelen írásom azonban már felkonferálás lesz a következő történethez is, ami hamarosan érkezni fog. Jó okulást kívánok!
A blokkcsere során valami eltört bennem, és életemben először félni kezdtem a motoron. 6+ éve nagymotoron, 70k+ kilométerrel a hátam mögött, 20+ éve kismotoron és most… most kezdtem félni.
Minden egyes kanyarban, minden egyes apró neszre felkaptam a fejem. “Mi lesz a következő?”, “Mi jön még?”... Remegett a kezem, ahogy fogtam a kormányt. De mentem, mert menni kellett.
Aztán elérkezett egy esős reggel, szintén délutánra szép kilátásokkal, így csak-csak el kell menni motorral dolgozni. A legelső nagymotoros zakózásom is így kezdődött, de most legalább rendesen rázendített az eső menet közben. Éppen az M0 felhajtójához értem, pontosabban az előtte lévő körforgalomhoz, és készültem megtenni azt a háromnegyed-körös fordulatot. Nagyjából a feléig jutottam, ugyanis a körforgalom belső felén lévő vízelnyelő aknából valami fehér, habos trutyi jött ki az útra, én meg mintha csak egy kihívás lenne a 2010-es évek YouTube csatornáiról - pereceltem egyet.
Szakad az eső, fekszem a földön, a motor csendesen megpihen. A vadonatúj bukócső, kormánymarkolat és oldalkitámasztó-kiegészítő már csak sírva gondol vissza azokra az időkre, mikor még szépek voltak. És ekkor, egy váratlan pillanatban - felcsendül egy dudaszó és heves ordibálás térít vissza a valóságba. “Tápászkodjál már fel a f*szomba, nem érek rá egész nap!”... Ez konkrétan a mögöttem lévő autó sofőrjétől származott, aki Premier-ben nézte végig az esetet…
Nos, az úton sose vegyétek fel a kesztyűt, mert nem éri meg. De esküszöm jól esett látni, ahogy a mögötte lévő autó sofőrje kiszáll, rárúgja a parasztra az opel nyitott ajtaját, majd odajön hozzám felsegíteni a nettó 220 kilós vasat.
Nade nem azért írom én mindezt le, mert az autósok közötti viszály kezelésről akarnék papolni, elvégre itt a motorozás a fő téma. A dolog lényegi része az, hogy olykor kell kapni az élettől egy pofont, hogy visszatalálj az utadra. Megannyi technikai malőr, baleset és bukás után én kitartóan újra és újra megépítettem a TransAlp-ot. De nem azért hogy féljek vele menni…
És itt, ez a bukás volt az a bizonyos pofon. Mert egyszerűen… elmúlt a félelem. Megszűnt a remegés. És ismét boldogan tudtam felülni a Sárkány nyergébe…
Jelen Motoros Sztorik epizódnak azonban azt a címet adtam, hogy “Eladó a vas!”, így ha eddig eljutottál az olvasásban, talán felmerült benned a kérdés, hogy “mivan?”. Mert eddig nem volt erről szó, de csak most kezd megfordulni a történet. Az eddigiek csak a felvezetők voltak.
Történt ugyanis, hogy bátyám feladta a TransAlp-Tesók formációt, eladta a gépét és átült egy CB900F Hornet-re. Ez már télen volt, tehát az előbb elmesélt eséstől vagy 3-5 hónapra biztosan vagyunk.
Így egyedül maradtam a kis köbcenti (600) és a TúraEnduro kategóriában is, már ha a családot nézzük, és ez egy picit fusztrált. Felcsaptam hát a motor piacot és nézelődni kezdtem. Egész korrekt áron (1.7M) találtam egy gyönyörű BT1100-as Yamahát. Elmentem megnézni, majd -2 fokban December 27-én lábon hoztam haza. Mint a szar lefagytam a motorról, de ez van 🙂
Na ez a BigTwin már nem játszik. Hiába az 1100-es WildStar blokk, hiába az alacsonyabb, Naked felépítés és hiába a kardánhajtás - Egy meggondolatlan gázfröccs és egykerekezés az eredménye… Jah és hogy előkészítsem a Motoros Sztorik következő epizódját, egy kis spoiler: Frissen felújítva vettem a kicsikét!
Viszont ennek a történetnek nem az új motor a főszereplője, hanem az öreg Sárkány. 35 éves lesz az idén… hogy rohan az idő…
Gondolván, hogy már van nagyobb jószág, meghirdettem hát a vén vasat eladásra. A leírásnál figyeltem rá, hogy semmit ne hagyjak ki, amit átéltünk, mert úgy gondolom méltósággal viseli a harci hegeit. Ezért sem fényeztem le soha.
A leírás őszinte volt, tehát ügyfélriasztó, de valahol legbelül nem is bántam. Mígnem elérkezett egy februári nap (átléptünk az idei évre), és komoly szándékú érdeklődő jelentkezett megtekintésre.
Úgy voltam vele, hogy 5 hónapja nem volt beindítva, csak rendbe teszem. Akku feltöltés, karbi tisztítás és szinkronizálás, levegő a kerekekbe, friss benzin és hadd szóljon!
Mivel ekkortájt felénk boka fölé ért a hó 5 centivel, csak kb 4 kilométeres próbakörre vittem ki a gépet. Ahogy ment a hóban (nem mellesleg éppen szakadó hóesésben), annyira nem tudott érdekelni a hideg. Egyszerűen hacsak egy kicsit mentem vele, de azért hónapok kimaradása után igencsak jól esett.
Aznap este érkezett az érdeklődő, már sötét volt. Neki nem volt bátorsága kivinni próbakörre, de ezt maximális tisztelettel meg tudtam érteni. A hangját viszont megnézte a garázsban 
Meséltem neki az összes kalandunkról, építésekről és hogy miért néz ki úgy, ahogy. Miért nincs lefényezve.
Ekkor olyat mondott az érdeklődő, ami mintha gyomron vágott volna. Azt mondta, Őt nem érdekli, hogy néz ki, mert úgyis ledobja az összes burkolatot és egy terep-nakedet csinál belőle...
Én tudom, hogy ha valaki megvesz egy gépet, nem fogja feltétlen érdekelni annak a múltja. De számomra akkor is többet jelent ez a gép, mint bárki másnak kerek e világon, így megköszönve az érdeklődését és idejét, illedelmesen visszautasítottam a vásárlási szándékát.
Ahogy teltek a napok, a fejembe újra és újra lejátszódott az az ominózus beszélgetés. És ráébredtem, hogy nem tudom lelkileg elengedni a Sárkány kezét még akkor sem, ha itt van Sanyi, a Bulldog [BT1100].
Így történt, hogy már 6 hónapja van 2 motorom. És ha hiszitek, ha nem, a TransAlp az idei szezonban lényegesen több gumit koptatott az aszfalton, mint a Nagy Vas 
