Idejét nem tudom, hogy mióta ülünk ebben a tárgyalóteremben. A hatalmas ablakokon át beszűrődő lemenő nap meleg fénye erős kontrasztban áll a teremben uralkodó fagyos hangulattal. A főügyész már nem kérdezett többet, mindkét ügyvéd már elfoglalta ülőhelyét és a papírmunkáikkal törődtek. Az esküdtszék is meghozta már döntését és továbbították a bíró felé, aki tartott egy apró szünetet, hogy meg tudják emészteni az elhangzottakat. A kínzó csönd csak fokozta a teremben a feszültséget, engem is folytogatott az ideg. Gondolatok cikáztak a fejemben, amiket magam se tudtam értelmezni, nehezen vettem a levegőt és éreztem a pulzusom az ereimben. Végre felálltak mind az esküdtek, mind az ügyészség, mind a bíró és elkezdték újraolvasni a vádiratot. Becsuktam a szemem, a szavaknak csak a töredéke jutott el hozzám, de felesleges is lett volna szemernyi figyelmet is odafordítamon. Ugyan azt mondják el újra meg újra, minden egyes tárgyaláson, minden egyes héten, teljesen feleslegesen. Bár személyesen csak erre, a legvégső tárgyalásra jöttem el.
- A vád harminncét kiskorú gyermek és három tanár kegyetlen és előre eltervezett meggyilkolása.
Mikor a bíró éles hangja ehhez a részhez ért, a terem egy fokkal felélénkült. Elfojtott szitokszavak, káromlások, zokogások moraja csatlakozott a bíró bezédéhez. Tekintetem automatikusan a vádlottra szegeződött, aki lehajtott fejjel tűrte a tömeget. Távolról, mintha zokogott volna, de én láttam a kaján vigyort az undorító képén: kuncogott. Muszáj voltam a kezem ökölbe szorítani és fegyelmezni magam. Igyekeztem figyelmem inkább a tárgyaláson megjelentekre fordítani. Rengeteg arcot, amit innen ki tudtam venni, hasonló érzelmekkel küszködöt, mint én. Az esküdtek többségéről sugárzott a gyűlölet, az áldozatok hozzátartozóik leginkább könnyeikkel küszködtek, egyedül a bíró igyekezett nem mutatni semmilyen érzelmet sem, miközben olvasta tovább a kegyetlenségek sorozatát.
- Több áldozatnál nemi erőszak nyomait is kimutatták a boncolás során.
Köpni tudtam volna, de nem engedhetek meg magamnak efféle világi érzelmi kinyilvánításokat. Olyan erősen szorítottam ökölbe a kezem, hogy éreztem, ahogy körmeim majdnem átszakítják a bőrömet. Efféle eset hallatlan ebben az országban. Nem készült írásos emlék olyan esetről, ahol akárki is megölt volna ekkora kegyetlenséggel ennyi embert. A törvényeink nem terjednek ki ilyen extrém esetekre, nyugati hatásra pedig halálbün tetést sem szabhatunk ki, vagy negyven éve. Na nem mintha eddig szükség is lett volna erre. Szinte mindenkinek megadatik itt a jólét, a bűnözés mértéke is rendkívül alacsony, emberölés is ritkaságszámba ment már jó ideje.
- Az esküdtszék döntése alapján a bíróság a vádlottat bűnösnek minősíti és életfogytiglan fegyházbüntetésre ítéli.
A következő pillanatban nem hittem a fülemnek. Nevetést hallottam. Attól a hangtól, amit már az első alkalommal megjegyeztem egy életre, mikor először meghallottam. Felemeltem a fejem és a bűnös a székében hátradőlve, kóros tekintetét az egybegyülteken tartva. Többet fel is álltak a helyükön és a pokolra kívánták a rohadékot.
Betelt a pohár. Felálltam én is, figyelmen kívül hagyva kísérőim megrökönyödését, szavaik elúsztak a fülem mellett és csak egy cél lebegett előttem. A bíró közben csendre intette a termet, majd folytatta a mondandóit. Mikor felléptem a kulpitusra, elhalgatott ő is és az egész terem is. Minden szem rám szegeződött, még az a pár is, amit legszívesebben kiszúrtam volna. Félúton elszállt belőlem a bátorság, de a termen végigtekintve sikerült újra erőt vennem magamon, majd egy mély levegőt vettem.
- Tisztelt bíróság, egybegyűltek, barátaim. A mai napon ítélet született egy olyan ügyben, amely nemcsak kicsiny országunkat, hanem szoszédainkat, sőt talán az egész világot megrázta. Történelmünk során nem volt precedens hasonló esetre, de talán a Földön nem lehetne ehhez hasonlót felmutatni. - idegességemben nem bírtam egy helyben állni, apró köröket tettem a tömör parkettán, míg beszéltem – Igazságot követeltünk, ami sajnos nem adathatik meg.
Tartottam egy lélegzetvételnyi szünetet, míg a világom legaljasabb személye felé fordítottam fejem és tekintetünk összeakadt. Két üres szempárt találtam csak, melyek semmiféle érzelmet nem közöltek. Nem úgy, mint az arca, amiről nem lehetett letörölni a mosolyt.
- Ilyen esetet ugyanis alkotmányunknak köszönhetően nem bírálhatunk el igazságosan. Egykoron büszkén nyitottunk a nyugatra, a tárt karokért cserébe pedig engedtünk olyan nyomásoknak, melyek apró, akkor nem észrevehető reformokat vártak el tőlünk. Eltörötük a halálbüntetést is. - Lépteim tempóján lassítottam és kezdtem irányt venni a kulpitus szélén álló őrök felé. - Kérdem én, barátaim, érdemelne-e bárki kegyelmet az, aki ekkora istentelenséget követett el? Mit érdemelne az, aki kioltott harmincöt életet, köztük gyermekekét, akik nemzetünk következő generációjának részesei voltak?
- Nem halt egyikőjük sem gyors halált. Boncolások során kimutatták, hogy talán egy páran haltak meg azonal. Szenvedtek, azok minél többet, akik az egy hét alatt tovább maradtak életben. Többeket megkínzott, vert, fiatal lányokat erőszakolt meg ez, aki itt ül közöttünk! - a tömegben többen sírva is fakadtak, én már megállapodtam, karnyújtásnyira tőlem az őrökkel – Tehetetlenek vagyunk. Törvénykezésünk nem terjed ki efféle bűnökre... Az ilyenek rakjunk minden egyes nap főtt ételt az orra elé, biztoítsunk tetőt meg meleg vizet, valamint az élelmesebbek toljanak elé egy gépet, amin megírhat egy könyvet? Dehogy... - ránéztem ekkor a bűnösre – tudod mit tudok számodra csak mondani?
Hirtelen cselekedtem. Az őr oldalára nyúltam, hogy elvegyem tőle a fegyverét. Gyorsan reagált és megállított volna, de tekintetünk összeakadt és megfagyott a vér az ereiben. Tudta, hogy nem érdemes megállítania. Egy pillanat alatt játszódott mindez le, ki is biztosítottam a fegyvert és már a célpontra szegeztem.
- Tűnj a pokolba!
A beszédem övezte csendet fájdalmasan törte meg a fülsiketítő dörrenés. Többen fel is sikoltottak, ahogy a bűnös golyóval a fejében vetődött hátra, majd terült el a földön. Senki sem tudta helyén kezelni a helyzetet, de félfüllel hallottam, ahogy az egyik idősebb őr a fiatalabbikra rivall: “megvesztél, fegyvert fognál a koronahercegre?!”
Sosem gondoltam volna, hogy valaha is fegyvert fogok szegezni egy emberre. A jobbom még mindig remeg, mind a pisztoly hátrarúgásától, de még inkább az indulattól, amit ez a pokolravaló senkiházi szított bennem. Nem is volt ember az ilyen. Mellkasom majd széttrobban, a levegőt is nehezen veszem. Lassan leeresztettem a fegyvert, majd megfordultam és visszaadtam a tulajdonosának, akiben talán ez nem is tudatosult – nem hibáztatom. Kihúztam magam, majd egy mély lélegzetvétel után tekintetem a pódium felé emeltem és megszólaltam.
- A holnapi napon a Parlament sürgősségi ülést fog tartani. Számítok az önök megjelenésére is - ezzel megfordultam és megindultam a kijárat felé. Jártamban szemek százait éreztem ismét hátamon, akkora csend volt a megrökönyödött tömeg között, hogy egymás szívverését is figyelhették volna. Még hallottam, miként hármat koppant a kalapács a bírói asztalon és bejelentette a főbíró a tárgyalás bizonytalan idejű berekesztését. Abban a pillanatban, mintha egy bomba robbant volna a teremben, a riporterek százai keltek ki magukból, egymást túlkiabálva, válaszokat várva az ügyészségtől, vagy bárkitől, aki egyáltalán tudna a teremben történtekre nyilatkozni. Fenébe is, megcsináltam. Még mindig remeg a kezem, de tudom, hogy helyesen cselekedtem és ezzel talán elindítottam egy olyan folyamatot, ami csak az ország javára válhat majd.