Három.

Tisztán emlékszem a napra, amiről mesélni fogok. Életem hátralevő részének első napja volt, ahogy mindegyik; és ahogy abban az időben elég gyakran, a reggel egy bárpult mellett talált rám. Szokásos kávémat és pirítósomat rendeltem, ugyanattól a lánytól, ugyanazzal a lendülettel és ugyanannyiért, bár ma mintha egy kicsit fakóbbnak hatott volna a hely. Talán az idő volt az oka, ami a kora tavasz ellenére elég tetűre sikeredett, előfordulhat, hogy még esett is, de hülyeséget nem akarok mondani. Március volt és én szeretem a márciust. Egy ismeretlen férfi miatt keltem olyan korán ezen a reggelen, ami minimum ritka, de inkább példa nélkül álló eset volt, még nőben is. A férfit "Harcos"-nak hívták, illetve persze senki nem hívta így, de ő esetleg szerette volna, vagy azt képzelte, ugyanis ezt a nevet adta magának az interneten. Egy filmes fórumon akadtunk össze, épp egy veszekedés kellős közepébe csöppentem: Harcos az Amerikai História X című filmet támadta minden létező oldalról, a jócskán túlerőben lévő rajongótábor ellenében, és már éppen elszabadultak volna az indulatok, amikor sikerült kulturált mederbe terelnem a beszélgetést, talán az utolsó pillanatban. Bizony, ilyen időket élünk, Te sem hitted volna, igaz? Kíméletlen pillantások és kontroll nélkül röpködő pofonok helyett ma már a neten megy az adok-kapok, a végtelenített szájkarate, a legrosszabb, ami történhet velünk, hogy kitiltanak az adott oldalról, vagy csak szimplán kiutálnak, de mindenre van gyógyír. Órákat lehetne ezen a témán lovagolni, agyalni és vitázni vég nélkül, de ott, azon a reggelen máson járt az eszem. Egy nőre gondoltam, akit Dórának hívtak és bizonyos tekintetben komoly hasonlóságot vállalt Donald kacsával: ugyanis nem létezett! Kínkeservesen készülő könyvem egyik főbb alakja volt ő, egy harmincas évei közepén járó nő, aki halálosan beteg volt, a szintén nem létező orvosok szerint az utolsó heteiben járt már. Az ő szomorú, ám rendkívül sokoldalú történetét próbáltam meg formába önteni már hetek óta, de valami mindig közbeszólt. Mikor nagy ritkán elkapott az ihlet, azonnal beütött valami teendő vagy ismerős, felborítva ezzel a kényes egyensúlyt, ám ez még korántsem minden: ezek az apró dolgok szép lassan becsempészték magukat a történetbe és az egész kezdett már egyáltalán nem hasonlítani arra, aminek eredetileg szántam...

-Szerinted melyik rák okozza a legkevesebb szenvedést úgy, hogy azért mindezek ellenére halálos marad? -kérdeztem kissé félszegen a pincérlányt, talán Anettnak hívták, ebben már nem lehetek biztos. Mindenesetre kissé meglepte a kérdés, az arca is erről árulkodott. Ennek ellenére nem futotta fantáziadús válaszra:
-Passzolok. Szerencsére nincs egyetlen rákos ismerősöm sem, biztos szerencsések, vagy mi!?
Majd kicsattant az életkedvtől, meg kell, hogy mondjam, eléggé utáltam is miatta. Borongós kora tavaszi reggel, kicsi a forgalom, mindenből süt az egykedvűség, ő meg vigyorog, mint a róka a mesekönyvben, tűrhetetlen állapot. Gondoltam megtöröm a minden igyekezetem ellenére is együgyű beszélgetést és rákérdeztem:
-Látom jó a kedved! Megkérdezhetem, hogy minek köszönhető? –Általában nem vagyok ilyen kimért, de pultoslányokkal ritkán engedem el magam, gondolom unják már nagyon, hogy az összes pasi bizalmasra veszi a figurát, csak mert tőlük kapják az életadó nedűt.
-Persze... –megjegyzem, ritka hülye volt. Az előző megszólalásomat nyilván már mint kérdést tettem fel, de belementem a játékba.
-Szóval?
-Tegnap a barátom moziba vitt, aztán vacsorázni, és közben megkérte a kezemet! Ugye milyen romantikus?
Nem akartam kioltani a lelkesedés lángját, mit lángját, erdőtűz volt ez a javából!
-Tényleg az! –de az ördög nem alszik:
-Persze attól függ, hogy a film vagy a vacsora alatt kérte meg. Apropó film: mit néztetek?
-Valami vígjáték volt, a címére nem nagyon emlékszem, de elég jó volt!
Emlékszem, megfordult a fejemben, hogy talán mégsem olyan jó ez a mai nap. Mindenesetre választás elé kényszerített: vagy belefojtom a szót és szénnéoltom a gyalázatos marhaságai miatt, vagy hagyom a fenébe az egészet és megkenem margarinnal a pirítóst, mielőtt teljesen kihűlne. Normális esetben az előbbire szavaztam volna, de valahogy megsajnáltam szegényt, plusz tényleg boldognak tűnt. De érted, van úgy, hogy hagyni kell a fenébe a dolgokat, még ha alkatilag nem is ez fekszik neked a legjobban, így aztán zsákutcába futtattam a beszélgetést.
-Az klassz.
És mielőtt még bármi történhetett volna, ami okán visszatáncolhatnék, gyorsan szedtem a sátorfámat és elcuccoltam a bárpulttól, enni úgysem szokás ott. Így szent maradt a béke és megspóroltam magamnak, illetve a hölgynek egy rutinleosztást, sőt, talán még a kávém sem hűlt ki. Bevettem magam egy ablak melletti boxba, reggel lévén szerencsére nem kellett vérremenő harcokat vívni a kulcsfontosságú pozíciókért: egy forgalmasabb napon a felületesebb stratégáknak már be kell érniük a füstben úszó egy-kétszemélyesnek csúfolt kisasztalokkal.
Végre újra elmerülhettem Dóra utolsó hétköznapjaiban, amiket saját kívánságára nem kívánt a kórházi ágyban tölteni, még ha ezzel komoly veszélynek is tette ki magát. Persze mi jelenthet komoly veszélyt egy haldoklónak, gondolta, ezért aztán az utolsó heteit saját kis vidéki nyaralójában akarta eltölteni, teljes nyugalomban. Leveleket írt, nem búcsúleveleket, inkább csak pótolni próbálta a lemaradásait: megválaszolt addig megválaszolatlan kérdéseket, főleg az állapotáról, nem akart senkiben rossz emléket hagyni. És volt még egy fontos dolga: Dóra rajzolt, ez töltötte ki az utolsó néhány hónapját, és meg kell, hogy mondjam, elég tehetséges volt. Tulajdonképpen jóval tehetségesebb volt, mint én, aki kitaláltam, ami kicsit zavart is, legyen bármilyen röhejes, de mégsem tehettem meg egy haldokló nővel, hogy még ezt a kicsit is elveszem tőle! Szóval rajzolt, nem is akármit, nem arcokat, meg tájképeket, meg ilyen giccses marhaságokat, hanem kezeket. És volt egy befejezetlen képe is, ahol hat-hét kéz az ég felé nyúl, mintha meg akarnának érinteni valamit, szinte üvöltött a képről, hogy nyújtózkodnak. De még nem volt kész vele, és az ilyesmihez idő kell, amiből már nem biztos, hogy sok van, így kissé nyugtalanul ült le a vászon elé, amikor megszólalt a telefon.
Csak sajnos nem az agyamban tárcsáztak, hanem a pultoslány moblija hozta rám a frászt. Illetve nem csak rám, ez kissé vígasztalt is, hanem a szomszédos asztalnál eddig észrevétlenségében tespedő vén szivarra is. Lehetett van 60, öltönykabátban és mellényben matatott a bögréje körül, esküszöm ilyen meghajlott palit még nem láttál! Nem volt annyira öreg, de látszott rajta, hogy durván láncdohányos, az ujjai vége sárga volt, akárcsak a tömött bajsza, viszont nem volt egy lepattant figura, a ruhái alapján ki lehetett tömve rendesen. Mindenesetre a nagy jólétben azért figyelhetett volna az apróságokra is: ki tud borítani, ha valakinél ilyen szinten elcseszett a nadrág és a cipő találkozása. Meg kell ennek adni a módját, az sem jó, ha köszönőviszonyban sincsenek, de az sem az igazi, ha húzod a gatyád magad után, mint a menyasszonyi fátylat, mértékletesség és helyes arányérzék a titka mindennek. Gyakran sokszor többet elárul az ilyesmi, mint a ruha márkája, vagy a színösszeállítás…
Így aztán az öregen rendesen felhúztam magam, de nem bírtam elszakadni a témától, így az utca felől vártam a megváltást. Ilyenkor kész öröm az ablak melletti boksz, simán belátni az egész placcot és ezúttal bőven volt mit nézni: időközben kisütött a Nap és egész tisztességes hellyé varázsolta a sétálóutcát, volt minden, ami egy nadrág-cipő találkozását vizslató szempárnak ingere! Kopogtak a férfifülnek oly’ kedves magassarkúk, dobogtak az eltévedt rockerlelkeket cipelő bokszolatlan bakancsok és persze hangtalanul suhantak az igénytelen sportcipők is, kevés lehetőséget hagyva egy alázós elemzésre.
A nagy nézelődésből aztán egy kósza, ám egyre erősödő érzés térített magamhoz: Harcos! Ez a jóember már negyed órát késik! Mondtam egyébként, hogy miért várok rá? Harcos egy hazafias szellemiségtől átitatott fórumozótársam, akiről kiderült, hogy egy környéken jártunk suliba, bár jópár év eltéréssel, sőt, most is gyakran jár erre a munkája révén, de ez persze nem minden: hungarista eszméi, melyek hangoztatására egyetlen alkalmat sem hagyott ki, párosultak némi kulturális érzékenységgel, így elmondhattam róla, hogy volt némi fogalma a filmekről. Sőt! Gyakorlatilag hosszú évek gyűjtőmunkája során összeszedett minden olyan alkotást, aminek bármilyen köze lehet hazafias eszmékhez, így kerülhetett sor arra, hogy birtokába jutott egy két igazi ritkaság is, olyan filmek, mint a This is England vagy a The Wind That Shakes the Barley, bár előfordulhat, hogy ezekről nem nagyon hallottál. Lényeg az, hogy ebből a két filmből véletlenül 2 példányt postázott neki a feladó cég, így a felesleges darabokat áruba bocsátotta, én pedig azonnal lecsaptam rájuk, többszáz darabos gyűjteményem ékkövei lesznek, gondoltam.
Most azonban meginogni látszott a terv, Harcos sehol, a reggel is egyre lehangolóbb, és időközben az öreg is megerősítette bennem, hogy jobb volt, míg nem szúrtam ki.
-Fiam, nincs tüzed véletlenül? –már másodszorra kérdezte, persze azért, mert elsőre rutinból elengedtem a fülem mellett, hátha veszi a lapot. Dehogy vette.
-Fiam…

Már a pultoslánynál gyanítottam, hogy lesz ma még rosszabb is, az öreg bokáig-sem-érő nadrágjánál pedig már egészen biztos voltam benne, de ami sok, az sok. „Fiam!” Azért ez is vérlázító, jövő héten leszek harminc, a papa pedig már fél lábbal odaát van, ráadásul a nemdohányzó szektor kellős közepén dekkol…
Mindez nem zavarta, de engem annál inkább, és akkor döntöttem: elég ebből a tetű napból, most beolvasok. Nem mehet ez így estig, különben felrobbanok, arról nem is beszélve, hogy úgy tűnt, a DVDprojektnek is lőttek. Nagy levegőt vettem, és elszámoltam háromig. Ugye tízig kellene és akkor lenyugszom, de ha le akarok oltani valakit, akkor is elnyomom, hogy „Egy, kettő, három…”, hogy a felesleges fáradtgőztől megszabadulva, tiszta fejjel ereszthessen útjára a szitokáradatot. Jó, mi?
Szóval megfordultam a székben, és azt mondtam magamban: „Három.” De nem az a látvány fogadott, amire az agyam egy és kettő között felkészítette magát. Nem egy öregember ült ott fölényes „nekem-mindent-lehet” vigyorral az arcán, csonka szivarját rágcsálva. Már nem a szürkésre mosott zokni és a madárlátta makkoscipő találkozási pontjánál kibolyhosodott pamutcsomó volt az, ami a figyelmem fókuszáért könyörgött, a dolgok ugyanis időközben megváltoztak.
Egy fiatal lány állt mögöttem, kezében mattszürke Zippo öngyújtó, amivel –ki nem találod, ugye?- épp tüzet adott az öregnek. Nem kenyerem az ömlengés, de nem úszod meg: egész egyszerűen gyönyörű volt! Csak úgy áradt belőle az izgalom, szinte láttad, ahogy remegnek a lábai, mint a kölyökzsiráfnak, üvöltött róla, hogy életében először van itt, és mégis, mintha ez az izgalom vágna utat magának a füstön és a feszültségen, az én feszültségemen. Az agyam zakatolni kezdett, mit keres ez a lány itt? Nem mintha nem jönne be ezer meg egy hasonló lány nap, mint nap ide, de rajta látszott, hogy célja van, nem kávézni jött. Szóval ott állt, és ezer dolgot csinált egyszerre, anélkül, hogy megmozdult volna: például tüzet adott a vén csókának, akinek ezek után aligha lehetett volna jobb a reggele, és kettétörte az én lendületemet is, amivel be akartam vinni egy verbális jobbhorgot az öregnek. Nehéz visszaadni a pillanatot, de gondolj csak bele, egy másodperc alatt visszájára fordult minden, a haragom szertefoszlott, helyébe izgalom és kíváncsiság tódult: ki ez a lány és miért van most itt? Ahelyett azonban, hogy bármi értelmeset kinyöghettem volna, a tekintetem meglódult, s bár jómagam nem szimpatizáltam a folyamattal, a reflex nagy úr, végigpásztáztam szegényt. Máig remélem, minden következményt figyelembevéve, hogy nem vette észre, utólag belegondolva is körültekintően kimerítette a tapintatlanság fogalmát.
Az öreg szivarja meggyulladt végre, a lány pedig hátralépett és ezzel akaratlanul is végleg összezavart. Még az öngyújtós akció közepén láttam, ahogy körülnéz, mintha keresne valakit, gondoltam randija van, de amint megláttam a bal kezét, tudtam, hogy ma reggel nincs. Két DVD-t tartott benne…