2022. november 27., vasárnap

Gyorskeresés

Tokió blog - Szeptember 24 - Október 1.

Írta: |

[ ÚJ BEJEGYZÉS ]

09.24 – 10.01. Hétfő – Hétfő.

Ez a hét kissé viharosra sikerült, hogy úgy mondjam, volt benne pár erősen váratlan fordulat, meg egy-egy jó nagy tájfun, ami rendesen megkavarta az állóvizeket. Pedig, kezdetben nem úgy tűnt a dolog, hogy bármi érdemi esemény fog történni, minden a szokásos mederben zajlott. Kísérletek elindítása, végrehajtása, majd a kaotikus eredmények értelmezhető, esetleg eladható formába öntése. Lehet, hogy káoszelméletekkel kéne inkább foglalkoznom, úgy tűnik, abban jó vagyok. De, az is lehet, hogy filozófusnak kéne állnom, az se lehet sokkal unalmasabb, mint több órán át bámulni a grafikonokat, és azon agyalni, hogy ez most akkor miért néz ki így. De, legalább Tom elégedett velem, legalábbis azt mondja, ami feltehetőleg annyit mindenképp jelent, hogy nem akar nyilvánosan kivégezni. Aztán innentől a tényleges elégedettségig terjedő fokozatokon át, hogy valójában mit gondol, az örök rejtély fog maradni, azt hiszem.
Viszont, biztosan kijelenthető, hogy véget ért a nyár. Ez elég nagy megkönnyebbülést jelent számomra, nehezen viseltem volna még egy augusztusi hónapot. A hőmérséklet kellemes 25 fok körüli, a páratartalom csökkent, az éjszakák kifejezetten hűsítőek, úgyhogy ideálisak az életkörülmények. Lehet aludni éjjel, napközben a szabadban tartózkodni, meg ilyesmi. Persze, az otthon ilyenkor megszokott ősz még messze van, az majd csak október közepétől indul, addig egy átmeneti időszak lesz tájfunokkal tarkítva. A szezon a múlt héten indult, bár a viharok még nem értek el Tokióig, sejthető volt, hogy ami késik, nem múlik. A héten aztán megérkezett az első olyan tájfun ami végigsöpört a fő szigeten. Az időzítés kiváló volt, épp konferencián voltunk Kitakyushu tartományban jó nyolcszáz kilométerre Tokiótól.


Kokura belvárosa, és Kitakyushu hegyei.

Ez volt az a meeting, amire olyan kedves őszinteséggel invitáltak a házigazdák, hogy a végén már semmi kedvem nem volt részt venni rajta, de végül nem bántam meg, hogy elvittek magukkal, egész jó buli volt. De, csak szépen sorjában. Az eredeti terv úgy nézett ki, hogy szombat reggel indulás, repülővel irány Kyusu, majd másnap vissza Tokióba szintén repülővel. Már több nappal korábban lehetett sejteni, hogy a visszautat megkavarhatja egy kicsit a tájfun, de ahogy láttam rajtam kívül ez senkit nem zavart. Ezek nem olyan gyerekek, hogy túlságosan aggódjanak ilyesmi miatt, vagy úgyis mondhatnám, hogy előrelátásuk erősen tart a nullához. Tommal utaztam együtt, jött még két másik kolléga is, akik azonban külön utat szerveztek maguknak, biztos nem volt már hely a mi gépünkön, így ők Fukuokába mentek először, majd onnan Kokurába, a konferencia helyszínére.
Tommal szombat reggel hét volt a találkozási idő, Hatanodai állomás melletti KFC-nél, ezt a helyet mind a ketten jól ismerjük. 6.55-re értem oda, kicsit nézelődtem, aztán hét óra lett, de Tom továbbra se jelent meg. Ilyenkor az ember agyán ösztönösen átfutnak olyan gondolatok, mint „Biztos, hogy itt találkozunk? Biztos, hogy most?” stb… Mivel, telefonálni nem tudok, csak reménykedtem, hogy jó helyen vagyok, jó időben, Tom sem aludt el, és vártam kitartóan. Aztán laza 10 perc késéssel befutott kedves főnököm öltönyben, makulátlanul, ahogy azt kell. A reptérre azért időben megérkeztünk, most végre volt lehetőségem belülről is megnézni a Hanedát.


Haneda és a Fuji.


Errefelé a Boeing a favorit, Airbus nincs.

Eddig még csak kívülről láttam, elég távolból, és már akkor is tetszett, így közelről még impozánsabb a komplexum. Elvileg, ez a legnagyobb, belföldi légi forgalmat bonyolító reptér Japánban, ami így nem teljesen igaz, mostanában ugyanis külföldi járatok is tartoznak ide, ami főleg Ázsia keleti részéről, meg Hawaii-ról hoznak-visznek utasokat. Az úgy nevezett „Domestic” részleg volt a miénk, mivel országon belül utaztunk. Ez a terminál valami döbbenetesen nagy. Ferihegy ehhez képest csak valami olcsó makett, de még Schwechat is maximum a felével ér fel. Jól jelzi a méreteket, hogy elsétálni egyik végéből a másikba legalább 10 percig tart. Amikor az egyik végéhez közeledve felnéztem egy információs táblára, meglepve láttam, hogy a tőlem legtávolabbi kapu 200 méterre van, úgy, hogy az innenső végétől is még legalább 50 méterre voltam. Ja, és ebből a kis váróból kettő van, plusz egy külön terminál a nemzetközi járatoknak. A gépünk egy Boeing 737 volt, ami közepesnek felel meg az utasszállítók között, országon belüli használatra viszont nagynak számít. A tengerre épített kifutóról szálltunk fel, érdekes élmény volt, mintha egy hídról indultunk volna. Szerencsére, a másfél órás út totál eseménytelenül telt, menetrend szerint, percre pontosan érkeztünk meg Kitakyushu-ra.
Itt már javában érezhető volt a közeledő tájfun. Jó 30 fokos hőség, iszonyatosan magas páratartalom, és esőre álló idő fogadott minket. 40 percet buszoztunk Kokuráig, majd megkerestük a hotelt, ahol az éjszakát töltöttük. Mivel, még csak dél volt, a szobánkat nem foglalhattuk el, Tom betette a csomagját egy megőrzőbe, és elmentünk ebédelni. Mivel gyakorlatilag fél életem a hátizsákomban volt, értsd laptop, fényképező, GPS, PDA, útlevél, meg az összes többi papír kizárt volt, hogy messze eltávolodjak tőle, úgyhogy inkább cipeltem magammal egész nap. Ez nem jelentett különösebb gondot, hotel, és a konferencia helyszíne között volt vagy kemény fél kilométer.

Ebéd után pánikszerűen téptünk a konferenciára, Tom tisztára be volt sózva, hogy neki aztán oda kell érnie, mert ott kell lennie, mert a prof, meg a szekció, meg stb. Rólam ez a fajta lelkesedés erősen lepergett, ugyanis már sejtettem mire számíthatok, és ez sajna be is jött. Öt órán keresztül bámultam a kivetítőt különösebb érdeklődés nélkül, és próbáltam túlélni. Két óra után tüntetőleg elővettem a PDA-t, kerestem ingyen WiFi-t, amit biztosítottak a konferencia résztvevőinek, és nekiálltam iPhone 5 tesztet olvasni. Előtte még megnéztem merre jár a tájfun, ami úgy tűnt, hogy gyorsult, és Tokió felé fordult. Ezt megmutattam Tomnak is, aki nem reagált, viszont látva, hogy illegális tevékenységet folytatok tüntetőleg egy székkel arrébb ült mellőlem, majd a következő szekció előtt még vagy három sort távolodott. Stréber. Mindegy, az adott pillanatban jobban unatkoztam, minthogy érdekeljen mások véleménye, különösen úgy, hogy az időközben befutott két kolléga mellettem oldalra billent fejjel aludt, épp csak nem horkoltak. Ez úgy látszik, megengedett dolog errefelé. Unaloműzőként lőttem pár képet, amikor Tom főnöke beszélt, vagy szekcióelnök volt, és a munkám erre a napra le is volt tudva.


A konferenciacsarnok előtere.


Érdekes előadások voltak...

Fél hétkor aztán végre szabadultunk, illetve, innentől jött a kötelező program kellemesebb része, a vacsora. Ez mondhatni maradandó élmény volt, a szervezők megadták a módját a dolognak. Egy nagyon régi hotelba vittek minket busszal, ahol állítólag Einstein is többször megszállt, és ízelítőt kaptunk a helyi konyha különlegességiből. A fogások kevés kivételtől eltekintve mind fuguból készültek, először persze az elmaradhatatlan nyers halat (sashimi) hozták citrommal, gyömbérrel, szója szósszal, aztán saláta halfilével megtoldva, majd rántott hal, de itt főleg a csontokat kaptuk csak meg kis maradék hússal, és végül a hal összes többi ehető részét összefőzték zöldségekkel, és levesként tálalták. Második találkozásom ezzel a hallal jobban sikerült, mint először. Bár, hire-szaké itt is volt, azt gyorsan átpasszoltam Tomnak, a többi fogás pedig kifejezetten fimon volt. Azt mondjuk nem értem, hogy az emberek miért vannak úgy beindulva a fugutól, igazából semmi extra, finom, de kb. annyira, mint a legtöbb jól elkészített halétel. A többségben azért volt némi aggodalom a szakács kézügyességét illetően, persze, senki nem kapott tetrodotoxin mérgezést, ahogy hallottam, mindenki túlélte a vacsorát. Mondjuk, én a külföldi vendégek tiszteletére felszolgált félig átsült steaket favorizáltam, bár ha már a veszélyes kaják estéjét tartottuk, azért egy kicsit elmerengtem a prionok és a marhahús kapcsolatán. Nem olyan látványos, mint a tetrodotoxin, és nem is olyan gyors, de van annyira halálos, sőt. Alapvetően jó buli volt, tízig tartott, utána irány a hotel, és végre nyugalom.


Fugu sashimi


Fugu rántva.

Kihasználva a szabad internet adta lehetőségeket kettőig azért sikerült elbohóckodnom, úgyhogy másnap reggel fél hétkor nem volt őszinte a mosolyom. Gyors reggeli, majd irány ismét a konferencia. Elvileg, ma lett volna az a nap, amikor ránk, mint személyzetre lett volna szükség, legalábbis az indok, amiért jöttünk, ez volt. Persze mire odaértünk a legalább tíz fős hivatásos stáb már lelkesen pakolta a technikát, és készültek a szekciókra, úgyhogy Tom felé küldtem pár negatív gondolatot, és sötét pillantást. Ezt lehet, hogy érezte, mert a kezdés előtt odajött hozzám, körbeudvarolta először a fényképezőmet, aztán a fotós tudásomat illette zavarba ejtően pozitív jelzőkkel, és ezek után megkért, hogy fotózzak, mert a prof azt szeretné, és a képeket majd el fogja kérni Tokióban. Nos, lőttem vagy kétszáz fotót, ha már egyszer meg voltam bízva, gondolom, senkit nem lep meg különösebben, ha azt mondom, hogy a képek azóta se kerültek szóba, nemhogy bárki is elkérte volna őket.


Galaxy Express 999 egyik főszereplője a kokrai vasútállomás teraszán.

Négykor aztán véget ért az utolsó előadás is, és mindenféle lezárás, vagy ilyesmi nélkül kiürült a terem. Ezután a helyiek azért elfogadták a segítségünket, visszapakoltunk mindent az megfelelő helyre, majd leléptünk. Mivel már délelőtt tíz körül mondta Tom, hogy a Hanedát lezárták, a járatunkat törölték, így semmi esélyünk nem volt a visszaútra, volt egy szabad délutánunk, és esténk, amit illett volna hasznosan eltölteni. Tom újra foglalt szobát abban a hotelben, ahol előző este is aludtunk, így a szállással nem volt gond, elmentünk tehát kicsit várost nézni. Kokura is azon városok egyike, amelyik várral rendelkezik, úgyhogy első utunk ide vezetett. Időközben a konferencia egyik résztvevője is csatlakozott hozzánk, egy japánnak kinéző malajziai post doc. srác Új-Zélandról. Nem kis képzavar ugye? Minden esetre, érdekes figura a csávó, de jó társaságnak bizonyult. Tommal is ellettünk volna, de így valamelyest kellemesebben telt az este. Szerencsére a várat még épphogy meg tudtuk nézni, fél ötkor értük oda, és fél hatig volt nyitva. Érdekes vár, nem olyan, mint azt otthon megszokhattuk, ez egy kissé jobban egyben maradt, és egy korrekt múzeum van benne berendezve. Ez sem a hagyományos fajta, sok minden nincs vitrinbe zárva, hanem szabadon megtekinthető, illetve, sok helyen gombnyomásra rövidfilmet, vagy valami egyéb animációt lehet megnézni, persze japánul. Fél hatkor aztán távoznunk kellett, így ezután a belvárosban nézelődtünk, majd nekiláttunk vacsora után kutatni.


小倉城, Kokura-jō (kastély)


Kokura az 1600-as években keresztény település volt.

Aztán végül Tom talált egy remek helyet, egy úgynevezett izakaya stílusú vendéglőt. Fejenként 2400 + 800 jenért korlátlanul ehettünk, ihattunk két órán keresztül. Rendesen kihasználtuk a lehetőséget. És, hogy mi az, az izakaya-stílus? Valami, ami otthon is tuti népszerű lenne, tulajdonképp, egy átmenet a kocsma, és a vendéglő között. Rengeteg fajtája létezik, mi épp egy grillsütős helyen voltunk. Az asztalunk közepén volt egy mini grill parázzsal, ráccsal, mindennel, ami kell, és kaptunk nyársra tűzdelve minden finomságot, mint például csirke szív, máj hagymával, zúza, szárny, disznóhús, ilyesmi. A grill mellett pedig volt egy saját sörcsap, úgyhogy a pincér csak három üres korsót hozott, a többit megoldottuk magunk. Igaz, Tom csapolási technikája kicsit érdekes volt, de gyorsan kiképeztük, az ötödik korsó sör után már nem volt gond, ráérzett a dologra. Részemről azon voltam, hogy bepótoljak hat hónapnyi húshiányt, úgyhogy belaktam rendesen, persze, a többiek se maradtak le. Azt hiszem, velünk nem járt jól az üzlet, a fogyasztásunk bőven meghaladta a háromezer jent fejenként. Viszont, keresnem kell egy tisztítót, ugyanis az öltönyöm nem kicsit vette be a sülő, időnként égő hús szagát. Mindegy, megérte.


Izakaya stílusú vacsora.


Sül a vacsi.

Végül tizenegy körül értünk vissza a hotelba, és másnap hétre tervezte Tom az ébresztőt. Gondoltam, alszok pár órát, de ez végül nem jött össze. Elkezdtem beszélgetni családdal, Joe-val, és egyszer csak hajnali öt óra lett, onnan meg már nem láttam értelmét lefeküdni, úgy gondoltam, kemény leszek.

Hát, éreztem már jobban is magam reggel hétkor, ez tény, állítom, hogy úgy lebegtem le a reggelihez, viszont, ami furcsa, hogy Tom is iszonyat szarul nézett ki, pedig állítása szerint ő aludt öt órát. Lehet, hogy másnapos volt? Viszont, meglepve kérdezte, hogy honnan van nekem farmerom, meg pólóm. Mondtam, hogy a hátizsákomból, honnan máshonnan, sejtettem, hogy zűrös hazaút lesz, hoztam magammal pár extra ruhát, mert az öltönyt gyűlölöm. Mint kiderül, ő egy darab tartalékinget pakolt, és semmi mást. Pedig, tudhatta, hogy ez lesz, hiszen még ő mondta nekem, hogy lehet nem fogunk tudni vasárnap visszajönni. De ezek szerint ebből neki nem következett az, hogy pakoljon egy kicsit több cuccot, meg esőkabátot, ilyesmit. A reggeli tűrhető volt, bár én kiegyeztem pár bagettal, meg egy kis lekvárral, normálisan még ennyit se szoktam enni, de most úgy voltam vele, hogy kaja, ingyen van, ki tudja mikor lesz legközelebb idő evésre. Minden esetre, már a reggeli alatt biztosnak tűnt, hogy az egy kávé édeskevés lesz, ide valami ütős cucc kell, ami kicsit rendbe tesz, úgyhogy kaja után elmásztam egy Monsterért. Tomnak voltak kétségei afelől, hogy ez hatni fog, szerinte ez fölösleges, és nagyon egészségtelen, de ez kissé hidegen hagyott akkor, megnyugtattam, hogy nálam ez már bevett rutin. Szeretem, hogy érzékeny vagyok a koffeinre, a 0,33-as energiabomba elég löketet adott este hatig, míg Tom aludt a buszon, majd a reptéren, végül a repülőn is. Irigylem, de tényleg. Aki képes átaludni egy felszállást, majd a landolást is, az tud valamit. Lehet, hogy ő járt jobban koffein nélkül, de ismerve magamat alvás helyett csak zombi módra váltottam volna, ami még rosszabb, mint a tartós ébrenlét.


Fukuoka - A pokemonok sikerrel landoltak.

A visszaút Tokióba most már zökkenőmentesen zajlott. Tom nem kis harcot vívott a rendszerrel, de elérte, hogy helyet biztosítsanak nekünk egy délután egykor, Fukuokából induló gépen, így csak Kokurából kellett Fukuokába jutni. Szerencsére, ezt egy busszal másfél óra alatt sikerült kivitelezni a Samsung által támogatott Tomnak, meg a hatékony mobilnetnek hála, úgyhogy féltizenkettő körül már a reptéren voltunk. A gépünk jó 30 percet késett, mivel Tokióból jött, de öt körül sikeresen landoltunk Hanedán. Mint kiderült, a miénk volt cirka az első gép, ami viszonylag problémamentesen megérkezett. Érdekes, hogy egy Boeing 777-200-as gép volt, ezzel a típussal repültem a legtöbbet midig Európa és Japán között. Innentől lehet sejteni a méreteit, majdnem 70 méter hosszú, és a szárnyfesztávja is ekörül van, tízezer kilométer feletti a hatótávja, és majdnem 400 utast képes szállítani. Na, az ilyen monstrumokat itt helyi járatos gépeknek használják, ráadásul teljes kihasználtsággal. Sajnos nem az ANA társasággal repültünk, akkor kifoghattuk volna az új Boeing 787-et is. Mondanám, hogy majd legközelebb, de előreláthatólag olyan nem lesz.


Ramenezés a reptéren, Fukuokán. Illetve, először a fotó.

Négyre értünk vissza Hanedára, innentől aztán Tom kissé pánikfokozatra kapcsolt, közölte, hogy neki minél gyorsabban be kell érnie az intézetbe, mert várja a munka, és mégiscsak hétfő van, és munkanap, és mi ezt elvesztegettük, bla, bla, bla. Éppen azon tűnődtem, hogy az elmúlt cirka 80 órából 70-et ébren töltöttem, és ezen arányon némiképp módosítani kéne, úgyhogy erősen letörtem a lelkesedését, amikor közöltem, hogy igen, odaérünk, rászánok a sejtjeimre úgy tíz percet, majd hazamegyek, és alszok. Végül ezt is tettem, főleg, miután a többiek mondták, hogy a prof benézett, de már hazament, a két másik delikvens, akinek szintén gondja volt a hazaúttal nem is jelentkezett. Innentől nem volt lelkiismeret furdalásom, Tomnak hatkor mondtam, hogy mindent köszönök, jól érzetem magam, további jó szórakozást, én léptem. Jó érzés volt végre belépni a lakásba, kissé meg voltam zuhanva. Kerestem valami vacsorát, gyors zuhany, és kilenctől alvás reggelig.

További sok kép ITT!

Hozzászólni itt lehet!

  • Nem lehet hozzászólni
Copyright © 2000-2022 PROHARDVER Informatikai Kft.