2019. június 26., szerda

Gyorskeresés

Tokió blog - Október 29 - November 4.

Írta: |

[ ÚJ BEJEGYZÉS ]

10.29. – 11.04. Hétfő – Vasárnap

Ez a hét kicsit mozgalmasabb volt, mint az előző, bár, azért nem vitte túlzásba. Legalább, volt egy búcsúparti kedd este, némi alkoholizálással egybekötve. A PACAP team gyógyszerész hallgatója befejezte három hónapos gyakorlatát, levizsgázott, és távozott a csapatból. Szokásos menetrend szerint történt minden, kedden rövid megbeszélés a kutatást illetően, aztán irány vacsorázni. Most Masashi javaslatára kínai étterembe mentünk, Ebisuba. Ettem pekingi kacsát, és azt kell mondjam, hogy valami eszméletlen finom. Elképzelésem sem volt arról, hogy mire számítsak, tudtam, hogy a kacsahús az jó dolog, a kínai kajákkal szemben pedig vannak fenntartásaim. Mint ahogy Masashi megfogalmazta, a kínaiak az asztalláb kivételével mindent megesznek, és a mindenbe sok olyan dolog beletartozik, amit annyira nem szeretnék megkóstolni. Ez az ételük, viszont állat. Kissé bonyolult enni, főleg, ha az ember fényképező gépet is akarja kezelni közben, de megoldható a probléma. Nem tudom, otthon hogyan tálalják a sült kacsát egy kínai étteremben. Itt kaptunk először egy tálban egy halom zöldséget, uborkát, hagymát, ilyesmi, aztán hoztak három tálkában különböző szószokat, meg egy tányéron palacsinta méretű, és hasonló vastagságú tésztát. Ez csak alakban volt hasonló a palacsintához, ízben leginkább a pitához tudnám hasonlítani. Végül érkezett a hús. Mivel egy kacsát pálcikával szétbontani kissé körülményes lenne, meg időigényes, még akkor is, ha már sült, ezért először csak megmutatták egészben, hogy íme, ezt fogjuk majd kapni, ezután késsel kicsit megdolgozták, és második körben már csak a húst hozták róla. Gyanús, hogy itt nem voltak egészen alaposak, legalábbis, nekem úgy tűnt, hogy arról a jószágról sokkal több mindent is le lehetett volna szabadítani, ha nagyon akarják, de végül így is jól laktunk. Ennyi hozzávalót kissé nehéz kezelni, a dolog úgy működött, hogy vett mindenki egy tésztát a tenyerére, majd a másik kezében levő pálcikával alaposan megpakolta minden jóval, összehajtogatta, és megette. Aztán vette a következőt.


Palacsinta kicsit másképp.


A desszert.

A pálcika használati skillem azt hiszem elérte a csúcsot, hiszen, itt már képesnek kell lenni a pálcikákat egy kézzel felvenni, és használható pozícióba hozni. A helyieknél ez nem probléma, mert ők az első három ujjukkal tartják, meg van pár évnyi előnyük, így szempillantás alatt állítják élesre a rendszert. Nálam azonban valami másképp működik, a mutatóujjam gyakorlatilag kimarad, ez viszont megnehezíti a pozicionálást. Tom már megszokta, hogy kissé hibásan működök ilyen téren (is), azonban mindenki más, aki született pálcikahasználó meglehetősen ferde szemmel nézi a technikámat. Egyik kínai kolléga meg is jegyezte egyszer, hogy sok embert látott már pálcikával enni, de ez a módszer, valami teljesen új, és más, mint a megszokott. Az addig rendben, hogy náluk is vannak variációk, valaki egészen a pálca végét fogja, valaki egészen az alját, de ugyanazokkal az ujjakkal, és csak a domináns kezükkel. Nekem valahogy ez áll kézre, viszont, indításhoz általában két kézre van szükség. A fő fogás mellett persze szokásos módon hoztak még ezt-azt, előételként különböző salátákat, töltött tésztát, ilyesmit. Volt pár dolog, amiről tippem se volt, mi az, mint ahogy az általában lenni szokott. Viszont, amikor az egyik gyanús darabról megkérdeztem Tomot, hogy ez mi, és közölte, hogy „jelly fish” (a medúzát hívják így), onnantól jobbnak láttam nem kérdezősködni, hanem inkább enni. Az innivaló szokás szerint sör volt, illetve, kaptunk kínai bor-szerű italt is, ami leginkább a diólikőrhöz volt hasonló, csak kevésbé édes, inkább kesernyés. Nem volt rossz.
Kilenc körül aztán még átugrottunk egy másik kocsmába, ami Masashi egy másik törzshelye, és itt már csak ittunk. Az árak színvonala eléggé magas volt, így senki nem csapta magát szét, viszont, egy abszintot, meg egy Jägert megfinanszíroztam. A buli fél éjfél körül véget ért, mindenki távozott, persze a többség a vonatot, meg a taxit választotta, de én sétáltam. Tom marha boldog lehetett, mivel egyedül nem volt hajlandó elengedni, mert a végén még eltévedek, én meg nem voltam hajlandó vonatra szállni, végül csatlakozott. Öt kilométerrel, és egy órával később meg is érkeztünk Hatanodaiba, persze GPS segítségével, bár lassan már fejből is menne, mondhatni nagy vonalakban ismerem a környéket. Szerencsére az időjárás is kellemes volt, jót gyalogoltunk, én legalábbis élveztem.


PACAP team igaz, kissé hiányosan.

Most már egyértelműen ősz van, a hőmérséklet éjjel tíz, nappal húsz fok körül alakul, és hetente-kéthetente csökken egy-két fokot. Persze, ez még teljesen élhető, még mindig ingben, pólóban lehet mászkálni, de már egy pulóvert nem árt kéznél tartani. A probléma csupán az, hogy a lakás is kezd egyre hidegebb lenni, a hűvösebb éjszakák miatt a szoba általában 18 fok körüli, szelesebb időben 16. Ez már annyira nem ideális, ha ott kell ücsörögni, és malmozni a gép előtt. Mást pedig nem nagyon lehet csinálni esténként, meg általában tennivaló is akad. Kicsit tartok a téltől, mert ugyan, itt általában nincs fagy, meg hó, esetleg elvétve egy-egy nap, de 10 fok körüli lakás már nem vicces. Persze, fűteni lehetne a klímával, de a villany ára nem olyan baráti, hogy tudjam folyamatosan járatni egész éjszaka, néha-néha bekapcsolva meg szart se ér. Mivel, szigetelés gyakorlatilag nincs, illetve, a konyhában, és a fürdőben levő szellőzők kéményként működnek, azaz szívják át a levegőt a lakáson, a húsz fokos szoba cirka fél óra alatt visszahűl a kiindulópontra. Tehát, lehet, hogy egy elvileg mediterrán országrészben fogom eltölteni eddigi leghidegebb telemet. Vicces.

A helyiek is kezdik érezni az őszt, de ahogy látom, itt az emberek eléggé sablonosan gondolkodnak. Hivatalosan október elsejétől ért véget a nyár, innentől kerültek elő a melegebb ruhák, meg az iskolások is téli uniformisra váltottak, függetlenül attól, hogy néha melegebb volt, mint szeptemberben. November elsejével pedig egy újabb program indult el, még pedig a fűtési szezon nevezetű. Azaz, innentől az irodában levő klíma már fűt is, ha a hőmérséklet csökken, és, ha mondjuk hétfő reggel 19-20 fok körül van a helyiségben, akkor feltolják küszöböt 26 fokra, és befűtenek. Az itt levő gépnek, aminek a kezelője szerint nyáron 18, nagy duzzogva, és pofavágások után 22 fok lenne az ideális működési tartomány továbbra sincs semmi problémája, vígan mér.
Tom is figyelmeztetett, hogy most már november van, és ilyenkor éjjelente tíz fok alá hűlhet a levegő, tehát otthon is feltétlen kapcsoljam be a klímát, mert olyan könnyen meg lehet fázni (azt hiszem, kissé egészségmániás a csávó). Az, hogy októberben is volt 10 foknál hidegebb, jelenleg pedig nem csökken az alá a hőmérséklet, senkit sem zavar. Kérdezte, hogy tudom-e, hogy fűtöttek régen. Amikor még nem elektromos áram mindenhol, meg falukban néha még most is, a családi étkezések során az asztal alá épített gödörbe tettek parazsat, és azt ülték körbe. Ennyivel ki is merült a fűtés. Megpróbáltam poénkodni kicsit, mondván, a lakásomért felelős emberek biztos marha boldogok lennének, ha a harmadikon az asztalom alá vágnék egy gödröt a padlóba, és parázzsal tölteném fel minden este. Tom nem értette a poént, és sehogy sem sikerült elmagyaráznom, mire gondoltam, úgyhogy végül feladtam, mielőtt még nekiállt volna lebeszélni erről az ötletemről. Egyre inkább az a gyanúm, hogy a munkatársaim zöme nem él, hanem csak működik…
Ezt megerősítendő, amikor beszélgessünk alapon megkérdeztem, hogy merre járt a hétvégén, és csinált-e valami érdekeset, közölte, hogy szombaton estig dolgozott, vasárnap meg otthon lazított. Mondtam, hogy bár kivételesen jó idő volt, és lehetett volna akár kirándulni is, de a lazítás is jó program, barátnő, film, bor, ilyesmi, és gyorsan elmegy a nap. Mondta, hogy ááá neeeem, semmi ilyesmi. Néztem rá hülyén, hogy akkor hogyan lazított egy max. 20 négyzetméteres lakásban ezen kellékek valamelyike nélkül? Közölte, hogy cikket írt. Itt majdnem dobtam egy hátast, és megkértem, hogy ugyan magyarázza már el nekem, hogy mióta tartozik a cikkírás a „hétvégén otthon lazultam” kategóriába, mert szerintem a kettőnek kurvára nincs köze egymáshoz. Kedves mosollyal válaszolta, hogy nem jött be az egyetemre, így otthon, kellemesebb körülmények között tudott írni egész nap. Ez volt az a pont, ahol valami ismét megszakadt bennem. Azt eddig is tudtam, hogy kissé munkamániás a csávó, na de ez már inkább pszichiátria gyanús. Nem rajongok a 9gag-es poénokért, de ez egy hatalmas „facepalm”.

Ami a mostani hétvégét illeti, végre jó volt az idő. Szombaton, és vasárnap is kellemes 20 fok körüli hőmérséklet, és teljesen tiszta, felhőtlen égbolt volt a jellemző. És, mivel szombaton meglepő módon szünet volt, a szabadidő is hosszabb volt, mint a megszokott. Persze, pénteken tudtam csak meg, hogy másnap nem kell dolgozni, és igényelt némi bűvésztrükköt a program átszervezése, de végül megoldottam, hogy a sejtek két napot kibírjanak nélkülem. Szombaton így tudtam aludni, meg mosni, kicsit takarítani, ami már eléggé ráfért a lakásra, így lényegében dolgoztam, csak most kicsit másképp. Már szinte rutinszerűen elgyalogoltam Akihabarába új cuccokat nézegetni. Útközben igyekeztem érdekes helyeket felkeresni, és ismét kicsit módosított útvonalon mentem. Most több időt töltöttem a kikötő környékén, és felfedeztem magamnak azokat a helyeket, amiket meg kell majd néznem. Ilyen például a halpiac, meg van egy szépnek tűnő park, ami ugyan fizetős, de 300 jen nem egy komoly összeg, lehet, hogy majd benézek oda is valamikor. Jó lenne olyan időpontban érkezni a kikötőbe, amikor egy sokemeletes luxus óceánjáró is bent parkol épp, olyat még nem láttam közelről. A probléma csak annyi, hogy nem találtam menetrendet, és valószínűleg elég ritkán járnak errefelé ekkora monstrumok.


Lakóház kis dizájnelemmel.


Ginza, főutca. A bevásárlónegyed.

Gondolkodtam, hogy vasárnap mi legyen, eléggé hiányzik már némi vidék, így erősen azon voltam, hogy elmegyek túrázni, de aztán sikerült hajnali háromkor lefeküdnöm, ami reggel hét körüli kelés lehetőségét nálam erősen kizárja. Kilenckor meg már nincs értelme elindulni, több mint egy óra kikeveredni a városból, és délután ötkor meg már sötét van. Viszont Yokohama ismét jó célpontnak tűnt. Most találtam egy másik útvonalat vonattal, ami csak fele annyiba kerül, és nem is tart tovább, úgyhogy lehet, hogy gyakrabban fogok ellátogatni oda, határozottan kellemes hely. Múltkor nem volt időm meglesni pár dolgot, így most bepótoltam ezeket. Yokohama állomásra érkeztem most is, onnan lementem a partra.


A belváros. Nem csúnya.


Híd a hídban.


Régi gyárépület a kikötőben. Vagy, talán valami raktár lehetett. Most étterem.


Vasút volt, most sétány.


Sirály. Pokoli nehéz bridge géppel fotózni...

Azt már ugyan láttam múltkor is, de tetszett, így szívesen megnéztem újra. Végigmentem azon az útvonalon, amin múltkor is, megint felkerestem a kikötőt, és most ezúttal begyűjtöttem a rajta található három ládát is. Aztán, mivel időm még volt, elindultam egy kicsit hosszabb sétára, a GPS úgy négy kilométerre a helyzetemtől jelzett egy parkot, miről elvileg remek kilátás ígérkezett az öböl bejáratára, Kamakurára, meg a Fujira, gondoltam, ezt kár lenne kihagyni. A jövőben az ilyen információkat a megfelelő kételkedéssel fogom kezelni. A hely, amit a Garmin zöldnek jelölt, az valóban park, csak az az egyetlen apró szépséghiba a dologban, hogy ipari. Ahogy közeledtem már látszott, hogy itt valami csavar lesz a történetben, és úgy egy kilométerrel a cél előtt kénytelen voltam visszafordulni. Egyrészt, nem lehetett lejutni a partra, ahhoz csak egy nyolcsávos autóúton, egy erdősávon, pár ipari vasútvonalon, meg kb. 300 méternyi gyártelepen kellett volna átmenni, amire végül nem vállalkoztam. Másrészt, volt egy olyan gyanúm, hogy csúnyán félre lettem tájékoztatva azzal a parkkal kapcsolatban. Este, a lakásba visszatérve megnéztem a területet műholdas képét, és valóban, a partnak az a szakasza teljesen lezárt építési terület. Végül aztán találtam parkot, nem is egyet, de a tengerpart, meg a kilátás az elmaradt. Ez a kis kitérő jó hét kilométerbe, és három órába került, úgyhogy, mire visszaértem Yokohama belvárosába már erősen sötétedett.


Kissé meredek építészeti stílus.


Holtvágányon.


Tükörkép.


Ez már kreativitás a javából.

Ez viszont nem gátolt meg benne, hogy most megnézzem a környék egy érdekes részét, a Chinatown-t. Már múltkor is láttam az egyik bejáratát, most azonban volt hozzá időm, és kedvem is, így benéztem. Egy teljesen más világba érkeztem meg egy nagyon díszes kapun keresztül. Pár méteren belül többszörösére emelkedett a kínaiak aránya, és megváltozott az utcakép. Minden színes, és giccses lett, színes lámpákkal, LED-ekkel kivilágítva. Felváltva sorakoztak az éttermek, kis kifőzdék, és a kínai boltok a maguk jellegzetes árukészletével. Volt minden, mint a kínai piacokon általában, természetesen a tömeget is beleértve. Nem meglepő módon a minőségre annyira kényes japánok nem szórták a pénzt marokszám, a boltok inkább a helyi kínai közösségből, meg a hülye turistákból élhetnek, a japánok inkább csak kajálni, meg bulizni járnak ide. Erre a hely kiválóan alkalmas, bár, én nem tértem be egyetlen étterembe se, ugyanis az árak a szokásosan magas szintről már-már a pofátlan kategóriába csaptak át. Egy dolgot szerettem volna venni, az pedig a sült gesztenye, amit kb. minden sarkon árultak, azonban végül ezt is kihagytam. Nem is rajongok érte túlságosan, de most egy kis hazai ízt remélve mégis örültem volna neki, a fő probléma az volt, hogy legkisebb adag, amiben méretéből ítélve lehetett úgy 10 darab gesztenye is ezer jenbe került, mindenhol, egységesen. Mivel, ez az összeg egy napi kajára, vagy hat sörre elég, így végül beértem a sülő gesztenye szagával is, és ahogy láttam a többség ugyan ezt tette.


A tipikus Chinatown.


Minden világít a környéken.


Van pár vicces bolt is.

Végül meguntam a nézelődést, meg a fotózást, úgyhogy továbbálltam. Gondoltam, hogy ideje az állomás felé venni az irányt, de mivel közel voltam a parthoz, és reméltem, hogy van pár kivilágított dolog arra is, még tettem egy kis kitérőt. Nem csalódtam, az óriáskerék, meg a múzeumnak berendezett vitorlás is díszkivilágításban pompázott, így megérte kis kerülőt tenni. Sok fotóval, és fél órával később támadt egy újabb gondolatom, lehet, hogy itt a Skywalk is ki van világítva, mint Tokióban a Szivárvány, úgyhogy tovább nyújtottam a kerülőt. Sajna, miden nem jöhet össze, a híd megvilágítását nem vitték túlzásba, így állvány nélkül képtelenség volt jó képet készíteni róla. Végül hét órára érkeztem meg az állomáshoz, és negyed kilencre már vissza is értem Hatanodaiba. Yokohama kellemes hely, lehet, hogy még párszor elnézek majd oda, hátha maradt még valami érdekesség, amit kihagytam.


Díszkivilágítás.


A bőség zavara.

További sok kép ITT!

Hozzászólni itt lehet!

  • Nem lehet hozzászólni
Copyright © 2000-2019 PROHARDVER Informatikai Kft.