November 26 – December 2.

Úgy látszik, a hideggel én is lassulok, csökken a motivációm, meg ilyesmi, ugyanis megint tisztességes, több mint egy hetes lemaradást igyekszek behozni írás terén. Nem mintha nem lenne miről írni, csak a kedv hiányzik hozzá mostanában. Valahogy visszájára fordultak a dolgok az utóbbi időben. Eddig mindig azt vártam, hogy legyen már hétvége, és legalább azt az egy szabadnapomat kiélvezhessem, most azonban alig várom, hogy kezdődjön a következő hét. Az ok egyszerű, a munkahelyen legalább meleg van. Bent lenni továbbra is szívás, de sokkal kellemesebb ülni, és olvasni a 25 fokos irodában, mint malmozni a 11-13 fokos szobában. Tudom, tudom, miért nem fűtök, elvégre azért van. Nos, ennek több oka is van. A szigetelés mindennemű hiánya, meg a nyílt szellőzőrendszerek a konyhában, fürdőben, WC-ben komoly problémát jelentenek. Amíg megy a klíma lehetséges olyan 18-20 fokot tartani, ami már kifejezetten kellemes, tulajdonképp teljesen elég is lenne. Azonban, amint kikapcsol, kb. 20 perc alatt hűl a szoba vissza az alaphőmérsékletre, és az egész kezdődik elölről. A nagy üvegfelületek csak úgy szívják befelé a hideget. Jellemző, hogy egy hidegebb reggelen elég csak a teraszajtó elé állnom, és az rögtön bepárásodik. Ja, és imádok a jó meleg ágyból kimászni a 11 fokba. Minden tiszteletem annak, aki ezt éveken keresztül képes megtenni. Részemről most kezdem komolyan értékelni a PTÁV-ot.
Aztán, nem tudom, hogy ki találta ki azt, hogy a klíma megfelelő nem csak a szoba hűtésére, hanem a fűtésére is, minden esetre, gratulálok neki. Egyrészt, a cucc meglehetősen hangos. Tehát, amikor kipróbáltam éjszaka, akkor fél óránként felébredtem, kb. minden bekapcsolásra. További probléma, hogy japán nyelvű rajta minden. Ez kissé megnehezíti a kezelését, és mivel ez egy japán cég terméke, kifejezetten belföldi piacra gyártva, esély sincs angol nyelvű leírást találni hozzá. Kaptam ugyan egy papírt beköltözéskor, amin a távkapcsoló gombfeliratainak a tükörfordítása szerepel, de attól még a kijelzőn megjelenő infót rohadtul nem fogom megérteni.
Ja, és persze drága is. A helyiek megengedhetik maguknak, hogy egy komplett családi házat felfűtsenek elektromos árammal, mi, a csóró vendégek, azonban kevésbé. Azért mondom, hogy mi, mert kicsit tanácskoztunk erről a szomszédokkal. Szerencsétlenek, ők jobban megszívták, mint én, legalább nekem nem szokatlan az, hogy tél van, nekik viszont igencsak ismeretlen. Indiában még csak-csak megvan a szokásos négy évszak, de Madagaszkáron, meg Balin nem igazán. Szegény srác, aki Baliról érkezett október közepén már akkor meg akart fagyni, pedig még javában jó idő volt kellemes 20-25 fokkal. Szegény, hiába hallott arról, hogy itt hidegebb van, nem tudott magának se pulóvert, se kabátot venni, mert Indonéziában ilyesmit nem árulnak. Pénze érkezéskor nem volt ilyesmire, úgyhogy az International Exchange Center dolgozói kukáztak neki pár melegebb cuccot valahonnan. A madagaszkári srác sincs sokkal jobb helyzetben, mostanában nem találkoztam vele úgy, hogy épp nem didergett volna. Még az indiai srác viseli a legjobban a dolgot, bár rengeteget fogyott április óta. A fentebb említett okok miatt ők sem használják a „fűtést”, igyekeznek túlélni, ahogy lehet. Mondjuk vicces volt valamelyik nap nézni, ahogy ülnek a szobában, mindegyiken két pulóver, vagy kabát, a balii srácon sapka, kesztyű, és forró vizet kortyolgatnak a hideg whisky mellett. Ők is kiszámolták, hogy ha tartani akarnák a szobákban legalább a 18 fokot, akkor napi hány órát kéne járatni a klímát, és arra jutottak, hogy ez nekik annyira nem éri meg. Saját számításaim alapján pár százezer forintot simán ellehetne tapsolni ebben a 3-4 hónapban úgy, hogy minden nap kb. este 6-7 órától másnap reggel kilencig lenne viszonylag meleg. Persze, csak a szobában, cirka 12 négyzetméter, 2 méteres belmagasság, a fürdőt így felfűteni egyszerűen technikailag nem lehetséges.

Az egyetemen minden halad a megszokott módon, azaz, kutatás, meg a többieknek oktatás kötelező jelleggel. Az előadásokat továbbra is lelkesen látogatom (bármit, csak ne kelljen az irodában, vagy a laborban ülni), bár az utóbbi időben volt pár katasztrofális alakítás. Ugye, azt már múltkor mondtam, hogy az előadások nem fix hosszúságúak, általában harminc percesek, néha több. Ez egyrészt jó, mert nem kell se rohanni, se erőltetetten kitölteni az óra egészét, viszont, erősen rossz akkor, ha valaki nagyon lelkes embert hagynak kibontakozni. A héten egy fogorvos tartott előadást a szájról úgy általában, tehát szájüreg, fogak, nyelv, mandulák. Ezt sikerült neki egy másfél órás, extrém hosszúságú szakmai orgazmusként kiviteleznie. Hiro már a délelőtti megbeszélés után is a fejét fogta, hogy úristen, mi lesz itt délután, de akkor még nem értettem a dolgot, aztán az előadás után már világos volt, mire is gondolt. A csávó által leadott anyag köszönőviszonyban sem volt a jegyzettel, vagy egyáltalán a követelménnyel, viszont bőven elég volt ahhoz, hogy öngyilkosság közeli állapotba kergesse a diákokat, amit errefelé komolyan kell venni. Mivel az előadás után rögtön indul a gyakorlat, így a sokk élménye még friss volt, és amikor 130 medikus egyszerre zúdítja minden félelmét, és egyet nem értését kb. 20 tanárra, nos, az kissé hátborzongató élmény lehet. Komolyan örültem, hogy nem kell részt vennem a gyakorlaton, most biztos, hogy pár gyenge idegzetű diák velem is szóba állt volna, nem mintha sokat tudnék tenni a dologgal kapcsolatban. Minden esetre, a tanári kar úgy hét óra felé került elő, idegileg erősen leharcolt állapotban. Tom arcán nem sok érzelem tükröződött most sem, de ahogy Hiro bevánszorgott az irodába, majd fél percen keresztül hangosan beszélt a laptopjához, az kb. mindent el is mesélt az óráról. Vigyorogva kérdeztem, tőle, hogy „Na, milyen volt?”, de csak annyi válasz érkezett, hogy „Most ne! Majd holnap…”. Másnap aztán már valóban képes volt beszélni az elszenvedett traumáról. Kérdeztem, hogy miért tartanak minden óra előtt kb. egyórás megbeszélést, ha nem az ilyen esetek elkerülésére. Mondta, hogy hát, igen, valóban erre szolgálna, csak kritikát mondani azt nem nagyon lehet. Az előadó elmondja a tervezett előadást, a többi oktató meg jegyzetel, esetleg kérdez, ha valami nem világos, vagy sugallja, hogy ezt, vagy azt esetleg kicsit át kéne még gondolni. Az előadó megköszöni az észrevételeket, de rajta áll, hogy változtat-e valamit, vagy nem. Ez esetben, nem érezte szükségét bármi módosításnak.
A héten az oktatás a félidejéhez érkezett, így megvolt az első teszt. Egyik nap nem volt se előadás, se gyakorlat, csak tesztíratás. Ez cirka egy óra hosszú volt, és 125 kérdésre kellett a diákoknak válaszolnia. Semmi komolyra nem kell gondolni, lényegében az előadás ábrái voltak felvetítve, csak most a képletek nevének a helye üresen volt hagyva, és egy-egy szót kellett beírni. Így már értem, miért alacsony a bukási arány. Az összesített eredmény 80% feletti lett, ami azt mutatja, hogy a diákok képesek a már egyszer látott képek felidézésére, hogy tudásfelmérésre alkalmas-e a dolog, az már más kérdés. 130 emberből hétnek sikerült még így is elhasalnia, ők szombat délelőtt próbálkozhattak a profnál szóbeli vizsgával. Már említettem, hogy ettől mennyire félnek, és igyekeznek elkerülni. Először azt hittem azért, mert a prof kicsit nekiáll vérengzeni, pár testrészt letép, ártatlan lelkeket egy életre megnyomorít, ilyesmi. Nos, erről szó sincs, a vizsga kellemes hangulatban telik, sőt, néha olyan kérdéssel indul, hogy „Na, mondja, melyik a kedvenc metszete?”. Így a hét pótvizsgázóból mindössze kettő bukott meg, valószínű, ők a nevüket sem tudták kinyögni. Ja, és hogy számít-e, hogy félidőben meghúzták őket? Nem. Csak év végén kicsit nehezebb dolguk lesz, ha át akarnak menni.

A héten ismét volt egy diák-idegen találkozó, amire megint kedvesen meginvitáltak a helyiek. Most már meg sem fordult a fejemben hogy ellenkezzek, egyrészt, mert értelme úgy sincs, másrészt találkozni akartam az új arcokkal. Azt tudtam, hogy érkezett valaki Baliról októberben, viszont, sejtettem, hogy lehetnek még mások is, mert a helyi szupermarketben két, gyanúsan külföldinek tűnő arc szokott rendszeresen feltűnni, akik ráadásul németül kommunikálnak. Volt egy olyan sanda gyanúm, hogy ők is kapcsolatban állnak az egyetemmel, és nem is tévedtem. Kiderült, hogy sógorok, egyenesen Bécsből érkeztek hat hónapra, és hatodéves medikusok. A Showa University hivatalos csereprogramot működtet a bécsi orvosival, így adódott lehetőségük fél évet itt tölteni. Most szerencsére ők voltak a fő szenzáció, rajtuk volt a bemutatkozás sora. Mint kiderült, a srácok profik, egy negyedórás előadással készültek Ausztriáról, Bécsről, meg az egyetemükről, és nagyon jó prezentációt tartottak, erre én is gondolhattam volna, mikor megérkeztem. Mondjuk, amikor Semmelweist megemlítették, mint nagy osztrák orvos, kicsit azért meglepődtem, de végül is, belefér. Később, amikor volt lehetőségünk kicsit beszélgetni mondták, hogy valahogy nem számítottak rá, hogy bárki is lesz Magyarországról, és tudják, hogy a pesti orvosi is Semmelweis nevét viseli. Megnyugtattam őket, hogy ezen nem fogunk összeveszni, teljesen lényegtelen, hogy milyen nemzetiségű volt épp az ember, az sokkal fontosabb, hogy mit fedezett fel. Jó arcnak tűntek egyébként a srácok, de nem az a nagyon barátkozó típus egyik sem, kétlem, hogy később esetleg össze fogunk járni, mondjuk sörözni.
A buli őket leszámítva teljesen ugyan olyan volt, mint legutóbb, még a kő-papír-olló játék is megismétlődött. A külföldi résztvevők, magamat is beleértve, továbbra sem értették a lényeget, ezt a japánoknak valahogy nem sikerült teljesen jól lemásolni, és átalakítani. Ők szemrebbenés nélkül átsiklottak azon, hogy ezt a játékot nem arra találták ki, hogy egyszerre harmincan játsszák, ráadásul úgy, hogy a végén egy győztes legyen. Mindegy, a helyiek önfeledten élvezték a dolgot, mi, rutinos külföldiek csak összenéztünk, hogy „Már megint?” a két osztrák meg hülyén pislogott egymásra. A játék végén meg is kérdezték, hogy ez mi volt, és miért, és ők lennének ennyire hülyék, vagy valóban nem igazán stimmelnek a szabályok. Miután közöltem, hogy nyugi, elsőre én is így voltam vele, és még most sem értem a dolgot, nem velük van baj, úgy tűnt túltették magukat ezen a kulturális sokkon, ami érte őket.
Megint beszélgettem helyi diákokkal, de most valahogy a kevésbé intelligensekhez volt szerencsém. Egy srác megszólított, hogy ki vagyok, honnan jöttem, és ugye szerintem is tök érdekes hely Amerika, majd kb. három perc után úgy tűnt, vagy ez volt minden, amire angolul képes, vagy valamelyik áramköre zárlatot kapott. Utána ugyanis hiába próbáltam kommunikálni vele, hányad éves, hova jár, Japán melyik részéről érkezett, egyszerűen nem reagált, majd dobott valamit japánul, hátat fordított, és odalépett máshoz. Ezután megszólítottam két csajt, akikkel egész jól indult a párbeszéd, majd szintén, amikor én szerettem volna megtudni róluk valamit, kiderült, hogy valami atom sötétek. A csúcs az volt, amikor megkérdeztem őket, megmászták-e már a Fujit, ha már egyszer mind a kettő ott lakik kvázi mellette. Mondták, hogy nem, mert ők alacsonyak, ezért mindig tűsarkú cipőben járnak, és abban sajnos nem lehet hegyet mászni. Na ezen a ponton nálam volt villanyoltás, kicsúszott egy félhangos „B@zd meg!”, majd sietve elnézést kértem, és távoztam egy csendes sarokba röhögni.
A legjobb beszélgetőpartnerek még mindig a jelenlegi szomszédjaim voltak. Így kétharmadon túl az eredeti csapat, akikkel áprilisban kezdtem, kissé megfogyatkozott és a lelkesedés is megcsappant. Pár kínai már lelépett, az egyik csak fél évre jött, úgyhogy neki letelt a kiküldetés pár hónapja, a másik meg egyszerűen hazarepült, amikor a helyzet kezdett elmérgesedni Japán és Kína között a szigetek kapcsán. Igazából, senki nem érti, miért is távozott a gyerek villámtempóban, de ahogy kivettem a lényeget, ez a konfliktus volt a fő indok, és nem is fog visszajönni többet. A madagaszkári plasztikai sebész, Nirina egész jól beilleszkedett. Megtanult japánul a helyiek legnagyobb örömére, vett magának gitárt, egy egész tisztességes hangrendszert, de azért mondogatja, hogy jó lenne már hazamenni. Talán ő viseli a legnehezebben a telet, konstans jelleggel kabátban mászkál. Az indiai fogorvos, Bikash eléggé megváltozott. Kezdetben állandóan vigyorgott, megszakítás nélkül mondogatta, hogy ő mennyire szeret itt, nincs honvágya, milyen nagyszerűek a japán emberek, ez a legjobb hely a világon stb. Most már semmi ilyesmi nincs, sokkal komolyabb lett. Októberben itt volt a felesége egy hónapot, akkor bejárták Japánt, voltak minden nevezetes helyén az országnak. A múlt héten meg ő utazott haza egy hétre látogatóba, és amikor megjegyeztem, hogy akkor még vett egy mély levegőt erre az utolsó négy hónapra mondta, hogy igen, és jó lenne már lassan végleg hazamenni. Andyka, az új srác Baliról egyelőre még lelkes, bár az első két hét után veszettül le akart lépni, de végül meggyőzték, hogy maradjon még egy kicsit. Ő csak hat hónapra jött, tehát velünk együtt, április elején fog távozni. Nála leginkább ez a soha nem tapasztalt hideg idő csapta ki a biztosítékot, meg az árak színvonala. Remek ötlet volt tőle pont télre ösztöndíjat pályáznia, nyáron tuti jobban élvezte volna Tokiót. Így viszont, ha szerencséje van, láthat havat, biztos már alig várja. Szóval, az egy év kétharmadánál így áll a helyzet, és attól tartok, most jön a leghosszabb része az egésznek.

A hétvégén ismét kirándultam egy kicsit, ezúttal azonban városon belül maradtam. Úgy döntöttem, most az alvást helyezem előtérbe, ha már egyszer hét közben nem nagyon megy, legalább hétvégén pótlom, ami elmarad.

Először zöld, aztán sárga, esetenként piros.

Tehát, piros. De, csak ritkán.

Kicsi, színes erdő.

Szombaton persze melózni kellett, de délután azért elmentem Ómori felé egy kicsit. Még tavasszal találtam itt egy kellemes parkot, talán, ez volt a második, amit akkor felfedeztem megérkezésem után, úgy gondoltam, itt az ideje visszalátogatni. Jó döntés volt, behúztam gyorsan egy ládát, kettőről megállapítottam, hogy eltűnt, és fotóztam. Itt még javában sárgulnak a levelek, van mit fényképezni. Ez adta az ötletet a vasárnapi programhoz is. Ismét elmentem a Shinjuku-goen parkba körülnézni egy kicsit. Fizetős, de a belépő jelképes 200 jen és a látnivalók bőven kárpótolnak.

Csoporttorna.

Egy kolléga.

Majdnem csendélet...

Aranyeső helyett páfrányfenyő.

Elég sokan gondolkodtak hasonlóan, rengetegen lézengtek iszonyatosan drága fényképezőgépekkel, és mindenki fotózott, mint az állat. Szinte már égett a pofám a kis Panasonickal a kezemben, de, azért ha van jó téma, akkor nem olyan nehéz jó képeket csinálni, a technika pedig a saját keretein belül alkalmas rá. Márpedig, téma most akadt bőven. Mikor elkezdett sötétedni, továbbálltam, és gyorsan elmentem kb. egy kilométerrel arrébb, megnézni a páfrányfenyő-sort.

Páfrányfenyő-sor. Ilyen nekem is kell, nagyon szép ősszel. De, csakis hím példány jöhet szóba...

Most végre vettem a fáradtságot, és utánanéztem pontosan ennek a fának, akit érdekel, ITT találhat róla infót. Múltkor még nem sárgultak eléggé, most azonban már gyönyörű volt az utca. Le is volt zárva, és zsúfolásig tömve bámészkodó emberekkel, meg árusokkal. Amióta ez a rész szerepelt egy népszerű, japán szappanoperában, szinte tömeghisztéria van itt minden ősszel. Meg egyébként is, a levele, illetve, annak alakja adta az alapját Tokió jelképének. A hatalmas embermennyiségbe most mondjuk az is belejátszott, hogy jó érzékkel sikerült egy focimeccs vége után kb. fél órával megérkeznem, így a fél stadiont már kint ette a fene az utcán.

Szolid tömeg a járdákon.

Először nem értettem, mi történik, egyszer csak beleütköztem egy valóságos falba, ami emberből épült, jó 1,70 magas, tíz méter széles, és több száz méter hosszú volt. A szurkolók meneteltek épp a legközelebbi vasútállomás felé. Nem szerettem volna éppen azon várakozni, hogy őszinte legyek. Végül persze sikerült átverekednem magam mindenkin, fotók is lettek szép számmal, úgyhogy, amint besötétedett elindultam Shibuya felé, és nem sokkal hat után visszaértem a lakáshoz. A hideget leszámítva egész jó hétvége volt, remélem, jövő héten sem lesz eső.

További őszi képek ITT!

Hozzászólni itt lehet!