03.25-31. Hétfő – Vasárnap
Jelenleg, amikor ezt írom, április másodika van. Most van egy kis időm, úgyhogy megpróbálom elmesélni a múlt hetet. Mint gondolom kitalálható, nem voltak könnyű napjaim, a helyzet már-már egészen az otthoni hétköznapokat idézte az elindulás előtt, azaz munka, majd egyéb program, és esetleg némi alvás.
Nem is emlékszem mindenre, úgyhogy sajnos biztos lesz pár dolog, ami kimarad, de azt hiszem senkinek nem lesz emiatt hiányérzete.
Hétfőn még szokás szerint kilencre bementem dolgozni, de már nem futottam teljes napot. A délelőtt még adatelemzéssel, az utolsó prezentációm véglegesítésével telt, szóval nem unatkoztam. Délután aztán indult a móka, ugyanis ki kellett vennem a pénzemet, megszüntetni a bankszámlámat, majd elmenni az Immigration Office-ba státuszt módosítani. Mondtam már, hogy imádom a bürokráciát? A fizetés szerencsére időben megérkezett, még huszonötödikén, délelőtt, úgyhogy délután egykor a titkárnővel, Fujioka sannal szépen átballagtunk a JP (Japanese Post) egyik irodájába. Kis papírmunka, pár pecsét, némi pénzszámolás, és laza egy órán belül végeztünk is.
Fél óra pihenőt engedélyeztem magamnak, aztán irány az IEC, és Miura san, aki most is elkísért a bevándorlási hivatalba. Nagy segítség volt, ugyanis oda táláni még nem lett volna gond, talán el is tudtam volna intézni az ügyet egyedül, de így minden esetre sokkal egyszerűbb volt. A múltkori kör után már csak annyi volt a dolgunk, hogy leadjuk a regisztrációs kártyámat, és kérjünk egy pecsétet az útlevelembe a státuszmódosításról. Rögtön megtaláltuk a megfelelő pultot, laza 15 perc alatt sorra is kerültünk. Levámoltak rólam négyezer jent az ügyintézés költségeire, majd kaptunk egy sorszámot. A múltkori szívás után már kicsit félve néztem fel a számlálóra, és sajnos a gyanúm beigazolódott. Az én cetlimen 796 szerepelt, a számláló pedig éppen 576-on állt... Reméltem, hogy nem sikerül megdönteni a múltkori rekordot, de tévedtem, ezúttal majdnem dupla annyian voltak előttem. Viszont, most vészesen közeledett az öt óra, azaz a zárás ideje, úgyhogy a szorgos japán munkaerő kissé felpörgette a dolgokat, és több mint kétszáz ügyet laza egy óra alatt lezártak. A végén már olyan sebességgel pörgött a számláló, hogy alig lehetett követni, de valahogy ezt nem bántam. Fél hatkor már útban voltunk vissza Hatanodai felé, az útlevelemben pedig ott figyelt a matrica, miszerint még további harminc napot legálisan tartózkodhatok az országban. A nap további részében semmi érdemleges nem történt, még visszanéztem az irodába, aztán leléptem blogot szerkeszteni.
Kedden aztán ismét felpörögtek a dolgok, megérkezett ugyanis Bese. Reggel kilenckor szépen becuccoltam az irodába, majd fél tízkor elindultam a Narita felé. Persze, ami vonatot le lehetett késni, azt le is késtem, úgyhogy 11.50-re sikerült megérkeznem a váróterembe. A gép elvileg 11.40-kor szállt volna le, de csak annyi volt kiírva, hogy késik, várható érkezés 12:15. Nagyszerű, miért is lenne pontos, vagy ilyesmi. Aztán elmúlt negyed egy, fél egy, lassan egy óra lett, de a gép még mindig nem akart megérkezni, és a táblán sem változott az információ. Fél kettő körül aztán gyanúsan orosz fejek kezdtek el kifelé haladni, és jó tíz perccel később sikerült is bemondani, hogy a járat megérkezett, a kiszállás folyamatban. Bese háromnegyedórával később előkerült erősen nyúzott állapotban. Mint kiderült, a késés oka az erős havazás volt, ami ugyan nem okozott különösebb fennakadást, de minden felszállás előtt meg kellett tisztítani a gépeket, és a kifutót, így nagyon lassan haladtak a dolgok. Még jó, hogy a Seremetyevóról indult a gép, lehet, hogy bármelyik, nem orosz reptér kapitulált volna, de gondolom, ők hozzá vannak szokva az ilyesmihez.
Laza két órás késéssel visszavonatoztunk Hatanodaiba, a tervezett félhárom helyett azonban fél ötre sikerült csak visszaérni. Innentől tehát volt egy órám elszállásolni Besét, majd bemutatni a profnak, meg az intézet többi tagjának, átöltözni a mára tervezett bulira, és felkészülni az előadásomra. Nem volt egyszerű, de végül sikerült. Az előadás is lement, Bese is életképes állapotba került hatra, úgyhogy gyors váltásban indultunk is PACAP team búcsúparti helyszínére, egy izakaya stílusú vendéglőbe. Ezúttal is remek kaják voltak, a sör is jó volt, Bese pedig, mint új arc, gyorsan a társaság középpontjába került. A buli csak úgy, mint legutóbb elég gyorsan véget ért. Fél tíz felé Tom szólt, hogy akkor most a parti lassan véget ér, megvoltak a szokásos körök, mindenki elköszönt tőlem, én tőlük, és kaptam sok ajándékot. Pálcikákat, névjegykártyatartót, amik igazán szépek, és egyediek. Mivel, a csapat egy része másnap utazott egy konferenciára az ország túlsó felébe, most nem voltak második, harmadik felvonások, tízkor mindenki elindult hazafelé. Még szívesen maradtam volna, de Besének, és nekem is kellett az alvás, úgyhogy végül is nem baj, hogy így alakult.
Sok-sok finomság.
Kis társaság, kis buli.
Másnap, szerdán még volt egy fél munkanap, intézeti megbeszélés, meg a szokásos szerdai takarítás még egyszer, utoljára. Hiro összespannolt Besével, gyorsan mutatott is neki egy érdekes műtétet, ami az ő projektjéhez tartozik, de Bese számára is hasznos lehet a későbbiekben. Délután aztán három óra körül mindenki lelépett, ki a reptérre, ki haza készülődni, úgyhogy, amint az utolsó lényeges ember is eltűnt a színről, mi is dobbantottunk. Hatra sikerült menetkész állapotba kerülni, ami errefelé már erősen este, úgyhogy, csak elmentünk egyet Oimachiba, majd fél hétre Shibuyába, ahol csatlakoztunk Masashihoz, akinek csak csütörtökön kellett megérkeznie a konferenciára.
Mivel vele most találkoztam utoljára, meghívott minket a kedvenc vendéglőjébe egy kis kajálásra, meg szaké kóstolásra. Nagyon jó volt, igazi hangulatos kis japán vendéglő maximum 15 ember számára, profi kiszolgálással. A legalább ötféle szaké, amit végigittunk pedig nagyon kiváló volt. Mindegyik eltérő tájról érkezett, más módszerrel készült, így különböztek egymástól. Mintha teljesen más italokat ittunk volna, pedig mindegyik elvileg sima szaké volt.
Rengeteg szaké.
Evés ivás furcsa arcokkal.
A buli végül annyira jól sikerült, hogy meghívott minket magához egy kis lakásnézőbe. Fantasztikus helyen lakik, Ebisu egyik magas házának a 12. emeletén. A hely ugyan kicsi, de nagyon kreatívan van berendezve, amolyan igazi legénylakás jellege van. Az épület acélvázas, és az, hogy a gerendák, meg a szerkezet nem lett eltüntetve még egy kicsit rádob az érzésre. Van egy kis terasz, egy konyha, kicsi fürdő, és egy kb. 8 négyzetméteres szoba, az egyik végén üvegfallal lezárva. Rálátni a város nagy részére, látszik a Tokyo Tower, Roppongi, Shinjuku, szóval egyszerűen pazar. Természetesen az ablak mellé van tolva a franciaágy, van egy bőrkanapé, márkás sztereó rendszer, projektor, ami kell. A bérleti díj viszont kissé sokkoló, az üres lakásért havi 250 ezer jent kell kicsengetni.
Csoportkép
Itt is ittunk még egy kicsit, aztán három óra felé elbúcsúztunk, volt kölcsönös ajándékváltás, kaptam egy illóolajokat, és teát párologtató porcelánt némi illatanyaggal, meg egy kártyajátékot, aminek még nem volt időm utána nézni pontosabban. Mivel nem igazán tudtam, hogy egy japánnak milyen különlegességet találhatnék Japánban, nyomtattam fotókat, vettem képkereteket, és kicsit barkácsoltam. A fotót bepakoltam a keretbe, fehér háttérrel, majd a képre írtam pár sort magyarul, aláírtam, ilyesmi. Semmi extra, csak egy kis személyes emlék, aztán majd a nyár végére, amikor PACAP konferencia lesz Pécsen, még kitalálok valamit. Mivel hajnali háromkor már nem igazán járnak a vonatok, visszagyalogoltunk Hatanodaiba, közben pedig fotóztunk egy kicsit. Éjszaka, cseresznyefák, fények jó témát szolgáltattak. Besének van egy Nikon D2x gépe, azt hordozza mindenhova, de olyan nehéz, mint a dög, és nagyon körülményes használni. Képminőségben persze nagyon jó, de nem érzem, hogy el akarnám cserélni rá a Panasonicot. Végül hajnali négy körül keveredtünk vissza a lakásba, úgyhogy csak bedőltem az ágyba, és már aludtam is.
Yebisu-garden még egyszer utoljára.
Éjjel is szép.
Csütörtökön reggel tízkor volt ébresztő, legalábbis nekem. Nem voltam valami friss, és összeszedett, hogy őszinte legyek, de azért csak bemásztam még az irodába, laza három órára. Aztán megérkezett Bese is, nyugtáztuk, hogy itt bizony rohadtul nincs senki, és leléptünk csavarogni. Néztünk cseresznyevirágzást, ellátogattunk a császári palotához, a parlamenthez, meg pár érdekesebb helyre, de nagyon lassan haladtunk, úgyhogy alig tudtunk megnézni valamit. Viszonylag korán vissza is tértünk a szállásra, mivel másnapra kirándulás volt tervben, úgyhogy öt után nem sokkal kelni kellett. Este még kitaláltuk, hogy ha már egyszer elutazunk valamerre, maradjunk két napig. Nem volt túl szimpatikus a gondolat, mivel egyrészt még Tokióban is lett volna bőven látnivaló, másrészt meg este tízkor megálmodni, hogy akkor mégsem egy nap, hanem kettő, annyira nem egyszerű. Legalábbis, nekem nem, mivel a szervezés némi időbe telik, mire keresek szálláslehetőségeket, mindennek utána nézek, vonatok, buszok, látnivalók, távolságok, stb., az nem két perc. Így aztán fél kettőig bújtam a netet, a dolgok nagy részét összevadásztam, aztán úgy voltam vele, hogy nem érdekel, majd lesz valami.
Pénteken hajnali ötkor már erősen gyilkos gondolatokat küldtem a csörgő telefonom felé, de azt hiszem ehhez már hozzászokott a drága. Gyors reggeli rutin, utolsó ellenőrzés, és hatkor már az utcán vártam Besére. Mivel nem sikerült időben elindulnunk, lekéstük a Hatanodaiból induló vonatunkat, így kétnapnyi felszereléssel sprintelhettünk a kb. egy kilométerre levő Nakanodu állomásig, hogy a metrót legalább elcsípjük. Végül ez sikerült, majd egy újabb sprinttel elértük a vonatunkat is, utaztunk jó két órát, és fél tízre már Nikkóban voltunk. Az út egyébként nagyon szép volt, kora tavaszi vidék, felszántott, elárasztásra kész rizsföldek, rengeteg folyó, hidak, hegyek, völgyek, bennük kis hegyi falukkal. Szép hely a Kanto-síkság, legalábbis az a része, amit láttunk belőle.
A japán vidék.
Nikko egy kis hegyi falu úgy 600 méter magasan a tengerszint felett, hegyekkel körbevéve. Gyönyörű hely, és nagyon régi település, éppen ezért rengeteg templom, shrine, és emlékhely található itt.
Nikko, folyópart.
A megérkezés után gyorsan vadásztunk két alapvető fontosságú helyet, egy szupermarketet, és egy hotelt. Mind a kettő elég könnyen meglett, sikerült szobát is foglalni, a kétágyas, tatamis szoba egy éjszakára 11000 jenbe fájt, viszont ebbe egy reggeli is belefért. Délre megkajáltunk, volt szobánk is, igaz becuccolni még nem tudtunk, úgyhogy teljes felszereléssel indultunk felderíteni a környéket. Bese hozott útikönyvet, úgyhogy abból nyomta, hogy mit érdemes megnézni. Nekem ugyan nagyon nem fekszik ez a fajta nézelődés, de ez a másfél hét nem rólam szól, úgyhogy hagytam érvényesülni. Végül találtunk pár ládát (ehhez ragaszkodtam, ha már egyszer eljöttünk ide), kicsit körbenéztünk, majd elkezdtük felkeresni a környék nevezetességeit, azaz két shinto szentélyt (Futarasan Shrine and Tōshō-gū), és egy buddhista templomot (Rinnō-ji).
Tōshō-gū Shrine
Majomház...
Az eredeti vak, süket, és néma három majom.
Gyorsan kiderült, hogy ezek végiglátogatása nem félnapos program, és annyira nem is pénztárcabarát elfoglaltság, úgyhogy végül csak az első kettőre jutott idő. A Tōshō-gū shrineról csak szuperlatívuszokban lehet beszélni, egyszerűen fantasztikus. Alapvetően nem rajongok az építészetért, de itt olyan hihetetlen épületek vannak annyira elképesztő kidolgozással, hogy sokszor csak az államat kerestem a földön. Annyira apró részletek is láthatóak, olyan tökéletes, és lenyűgöző a hely, hogy az már félelmetes. És mindez az Edo-korban épült, valamikor az 1600-as évek első felében, 15000 ember közreműködésével. Most tényleg érdemes végignézni a fotókat, lehet, hogy egy kicsit túlzásba vittem, de úgy érzem, hogy még mindig órákat tudnék eltölteni fényképezéssel, és még akkor sem valószínű, hogy minden részletet le tudnék kapni.
Fantasztikus kidolgozás minden épületen.
Restaurálás előtt.
Mivel, elég sokat időztünk itt, a Futarasan shrinera már nem jutott elég idő. Elég sok részét be tudtuk járni, de mindegyik épülethez már nem tudtunk eljutni. Ez is szép, és lenyűgöző, de az előzőhöz képest nem találtam benne semmi extrát. Teljesen más stílusban épült, sokkal egyszerűbb, nincs sok díszítés, viszont nem annyira zsúfolt. Sőt, nemhogy nem zsúfolt, egyes részei egészen messze vannak egymástól. Mivel időközben elkezdett sötétedni, csak két fő részt tudtunk felkeresni a négyből.
Futarasan Shrine, bejárat.
A vidék is csodálatos, meredek hegyoldalak, több száz éves fenyőfák, kis patakok amerre csak az ember elnéz. Őszintén, nem is bánom, hogy nem volt napsütés, nekem az összhatás így még jobb volt, noha a fényképezést erősen megnehezítették a lehetetlen fényviszonyok. Sajnos, később az eső is eleredt, úgyhogy egy fenyőfa tövében vízhatlanra váltottunk, illetve, én csak részben, mert a nadrág továbbra is hiányzik a gyűjteményből.
Mivel a sötét és az eső rossz kombináció, rövid úton visszatértünk a hotelba, és elfoglaltuk a szobánkat. Még soha nem jártam igazi, japán stílusú hotelben, de el tudnám viselni tartósan is. A tatami kellemes, a rengeteg fa pedig olyan hétvégi házas, táborozós érzést ad az embernek. Igaz, hogy a falak vékonyak, és a szoba is kicsi, de mégis praktikus, minden megtalálható volt, ami csak egy hotelszobába kellhet. Miután mindent felfedeztünk, és elrendeztük a cuccokat, kiteregettünk száradni egy gyors vacsora, és fürdés után már aludtunk is, mivel másnap ismét korai ébresztőre készültünk.
A hotelszoba, rizspapír ajtókkal.
Szombat reggel aztán a verőfényes napsütés elmaradt, helyette szürke, ködös, felhős idő várt ránk a szállodán kívül. Gondolkodtunk, hogy mi legyen, aztán úgy döntöttünk, hogy ha már egyszer itt éjszakáztunk, talán kezdeni kéne a helyzettel valamit. Az eső legalább nem esett, a szitálás is csökkenőben volt, úgyhogy reménykedtünk benne, hogy a köd nemsokára eloszlik, és jobbra fordul az időjárás. Az állomáson vettünk egy napijegyet a környék buszaira, és elindultunk Nikko felett levő Chuzenji-tóhoz. Ez egy 1200 méter magasan fekvő vulkáni tó, a Mt. Nantai mellett helyezkedik el. Ez egy kialudt tűzhányó, amely 2486 méterével a környék legmagasabb hegye. Naná, hogy ennek a megmászása volt a fő program. A negyvenpercnyi buszút alatt egy dolog vált biztossá, az, hogy az időjárás nem szeret minket. A faluban még csak diszkrét köd felfelé haladva kezdett durvulni, amikor leszálltunk pedig már csak 50 méter körül volt a látótávolság.
Állítólag, ez a környék gyönyörű... Nos, mi ebből semmit sem láttunk. A megállótól öt percre van egy nagy vízesés, amit ingyen meg lehet nézni. Ez sem sikerült, ugyanis nem lehetett látni, csak a hangját hallottuk. A buszon utazó külföldiek egy részének ez kissé betette a kaput, és bosszúsan közölték, hogy ők most mennek vissza, semmi értelme sincs itt maradni. Mi úgy döntöttünk kemények leszünk, és különben is, elég magas a hegy, hátha a csúcsa kilátszik a ködből, felhőből. A hegyre a tó felől egy út vezet fel, nagyjából egyenesen a csúcs felé, cirka hat kilométer hosszan, 1300 méternyi szintemelkedéssel. A kezdete egy templom udvarában van, innen lehet megkezdeni a mászást. Nos, a mi esetünkben csak lehetett volna, ugyanis egy szerzetesnek álcázott szuvenír árus kedvesen közölte, hogy a hegy még le van zárva, nem lehet mászni. Hasonló kedvességgel megköszöntük a figyelmeztetést, és távoztunk, de természetesen a terünkről nem tettünk le, reméltük, hogy találunk valahol egy alternatív utat. Szerencsére a kolostor mellett volt egy kiszáradt vízelvezető, abba másztunk le, megkerültük a templomot, és nagyjából 10 percnyi kitérő után meg is találtuk az ösvényt.
Ködös hegyoldal.
Ahogy haladtunk fölfelé változott az időjárás, és a terep is. Egyre hidegebb lett, a tónál levő plusz egy fok után elkezdett fagyni, emiatt a köd zúzmaraként díszítette a növényeket, és a sziklákat. Mivel a szél is feltámadt kicsit, elkezdte mozgatni a ködöt, így 2000 méter táján már egészen jók voltak a látási viszonyok. Az út is egyre nehezedett, az erdei ösvény eltűnt, sziklákon kellett másznunk, majd jött a hó, és a jég. Mind a kettő problémát jelentett, mert a sziklákra fagyott jég csúszott, a hó pedig néhol 1,5-2 méter mély volt, úgyhogy amint mellélépett az ember a csapásnak, azonnal eltűnt legalább térdig a lába.
Sziklamászás indul.
Kezd alakulni a táj, a fák mérete csökken, a hó mélysége emelkedik.
Egyébként, akármennyire is le volt zárva a hegy, találkoztunk túrázókkal, két csávó is jött velünk szemben, a csúcstól lefelé. Nem tudom, hogy ők mikor indulhattak, de esélyes, hogy valamikor 5-6 óra tájban. 2300 méter magasan aztán elfogytak a fák, a havat vulkáni kőtörmelék váltotta fel, mert a déli oldalon haladtunk, és kifejezetten erős szél fújt.
Már közeledik a csúcs.
Szolid zúzmara.
Mire felértünk a csúcsra, 2500 méterre, a szél átrendezte a felhőket, és néha-néha megláttuk a tájat. Tiszta időben itt nem semmi kilátás lehet, de azért így sem volt rossz. Az extrát a néhol 7-9 centis zúzmara, és a hó jelentette. Fantasztikus volt, a látvány még így is nagyjából a Fujin látottal vetekedett.
A csúcs őre.
Természetesen az elmaradhatatlan szuvenírbolt... még zárva volt.
Valami ilyesmi lett volna a kilátás tiszta időben.
Megértem, hogy ebben a hónapban még nem lehetne hivatalosan mászni, nagyon nem amatőröknek való. Mi is megszenvedtünk rendesen, és a lejtmenet sem volt könnyebb, csak egy kicsit gyorsabb. A hegy aljában találkoztunk egy csapat majommal, de túl messze voltak, és túl párás volt az idő ahhoz, hogy érdemi fotókat tudjak róluk csinálni. Hiro utólag elmondta, hogy szerencsénk volt, mert ezek a csapatok eléggé vadak tudnak lenni, ha kaja lehetőségét érzik, jobb nem közel menni hozzájuk. Végül este hatra értünk le a buszmegállóba, azt a buszt, amivel a tervezett vonatot elértük volna, természetesen lekéstük, úgyhogy maradt a malmozás és a reménykedés, hogy még aznap vissza tudunk jutni Hatanodaiba. Szerencsére, több mint három óra alatt azért sikerült, éjjel háromnegyed tizenkettő tájban megérkeztünk a lakáshoz.
Vasárnap múzeumlátogatás mellett döntöttünk, mivel eléggé rossz időt jósoltak esővel, széllel, így szabadtéri program nem tűnt esélyesnek. Bese szeretett volna valami történelmi dolgot látni, úgyhogy végül a nemzetiben kötöttünk ki, mivel a természettudományiban én már jártam. A nemzeti tárlata igazán szép épületekben helyezkedik el és a kert sem néz ki épp rosszul.
Tokyo National Musem
Szerencsére itt nem jellemző az, ami a természettudományiban volt, nevezetesen ide már nem gyerekkel jönnek a szülők. Ennek következtében jóval zavartalanabb a nézelődés, nincsenek rohangászó, visító kölykök. Igaz, számomra a tárlat koránt sem volt annyira érdekes, de alapvetően nem volt rossz, Besének, aki nálam sokkal jobban rá van pörögve az ilyesmire, kifejezetten tetszett. Az ősi leletektől nagyjából az Edo periódus végéig láttunk a ruhákon, használati tárgyakon át a fegyverekig sok mindent. Kicsit fejlettebbek voltak az itt élők, mint mondjuk Európa népei, az 1200-as években már olyan kardokat készítettek, amik még a mai kovácsoknak is a becsületére válnának.
Ahogy láttam, alapvetően a japánok kultúrája, és szépérzéke nem sokat változott az évszázadok során. Már sok száz évvel ezelőtt is imádták a Fujit, a cseresznyevirágzást, a szép ruhákat, használati tárgyakat és a pici, nagyon kidolgozott ékszereket, díszeket. Volt információ, és pár ruha, használati tárgy a szigetek eredeti lakóitól, az Ainuktól is. Ők érdekes módon inkább europid jellegű emberek voltak, az arcuk, és testalkatuk inkább az oroszokhoz állt közelebb, nem a japán, koreai, kínai vonalhoz. Mára ők, ha jól tudom, kihaltak, amikor a mai japánok ősei megérkeztek a szigetekre, fokozatosan észak felé szorították az őslakosokat. Több mint öt óra alatt mindent természetesen nem volt időnk végignézni, de amit Bese meg szeretett volna nézni, azt láttuk is.
Ásatások során feltárt ókori műemlékek.
Táncosok...
Sajnos, ez a múzeum is ötkor zár, mint majdnem minden ilyen jellegű intézmény Tokióban, szóval háromnegyed öt körül szépen elkezdték az őrök a kijárat felé terelni a népet, és pontban ötkor már kint is voltunk. Ezután még elmentünk kicsit a városba, megnéztük az Ueno parkot a tavakkal, a bazársort, majd visszavonatozunk Hatanodaiba.
Szuvenír 3 millió jenért.
Folytatás hamarosan!
mave13 oldala
