Azt hiszem, az elmúlt két hetet egy bejegyzésben fogom elmesélni. Egyrészt, nem volt olyan sok érdekesség, főleg csak szivatás, másrészt ki tudja, mikor lesz időm újra bejegyzést készíteni.

03.11-17. Hétfő - Vasárnap

Az elmúlt hetek egyértelműen a kutatásról, illetve, annak lezárásáról szóltak. Mivel jó két hónapja kaptam egereket, és tudtam készíteni négy sejttenyészetet, másfél hónap alatt lett annyi kísérlet, amihez korábban négy hónapra volt szükség. Ezeket lejátszani, kiértékelni, majd bemutatni a megbeszéléseken nem volt kis feladat. Persze, értelme az egésznek még mindig semmi, egészen konkrétan egy alkalommal jött ki valami biztató, de azt többet nem sikerült megismételni. Az alkalmazott módszer megbízhatóságát, és hitelességét ismerve erős a gyanúm, akkor egyszer csupán a véletlenek egybejátszásának köszönhetően jött ki olyasmi, amire rá lehetett mondani, hogy használható. Ha az ember sokat játszik egy dobókockával, előbb-utóbb hatost dob. Ezt persze csak én látom így, Tomnak ez amolyan pozitív megerősítés volt, hogy minden szép és jó, és innentől már özönleni fognak azok az adatok, amiket ő szeretne látni. Ez valahogy megint nem jött be. Lehetne fogni sok mindenre, abban az esetben, ha sok hónappal ezelőtt nem bizonyítottam volna feketén fehéren, hogy az a mérési, és kiértékelési módszer, amit használnom kell, teljesen megbízhatatlan. November óta játszottuk egymással ezt a meccset, de végre, vége. Kiképeztem az utódomat, Midori-chant, már amikor vette a fáradtságot, és hajlandó volt csatlakozni. Még egyszer, az utolsó kedden, el fogom mesélni a csapatmegbeszélésen mi a helyzet, mindezt új módszertani értékeléssel fogom alátámasztani, aztán kezdjenek a projekttel, amit akarnak.
Részemről a témát már lezártam, az elkészült eredményeket, a lehetséges okokat, és kétségeimet a nagyfőnöknek elmondtam, nem teljesen nyíltan, de ha egy kicsit is tud olvasni a sorok között, akkor megértette. Van egy olyan érzésem, hogy neki mindösszesen annyi volt a lényeg, hogy a Biostation ne álljon üresen, hanem valaki használja, hogy ez által igazolni tudja a kutatási forrást biztosító cég, vagy hivatal felé, hogy hasznos műszert vásárolt. Az, hogy milyen eredmény jön ki a mérésekből már teljesen lényegtelen. Az előadásom után annyi volt a megjegyzése, hogy bár ez a mérés most nem sikerült, még rengeteg potenciál van a Biostationben, és az általam vizsgált PACAP-Müller sejt párosban is, és reméli, hogy otthon is tovább tudom majd vinni ezt a vonalat. Valószínűleg Tom elfelejtette tájékoztatni arról, hogy ő kicsit másképp tervezi a dolgot. Legalábbis, amikor válaszként megemlítettem, hogy egy asszisztens csaj fogja folytatni a munkát, kicsit meglepődött. Mindegy, ezt majd Tommal lejátsszák egymás között, ez engem már nem érint. Természetesen megköszöntem a támogatást, meg a lehetőséget, elköszöntem az intézet dolgozóitól, és ezzel lezártam a hivatalos részt. Ez volt tizenharmadikán, szerdán. Azóta befejeztem a méréseket, és a kiértékelést, huszonhatodikán tartok még egy előadást a csapatmegbeszélésen, és pont. Soha többet PACAP, és Müller sejtek.

A sikeres előadás örömére aztán Hiroval, és Masashival aznap este elmentünk tempurát enni. Tomot is hívtuk, de állítólag valami dolga volt, így nem jött. Hogy mi is az a tempura? Nagyon finom kaja, ami leginkább a rántott zöldségekhez, meg húshoz hasonló. Ezeket itt is beleforgatják pár dologba, majd forró olajban kisütik, és változatos módon tálalják. Persze, csak az elv ugyan az, az alapanyagok erősen eltérnek. Jellemző, hogy bár maga a tempura rém egyszerű, és nagyjából gyorskajának minősül, mégis az egyik legdrágább japán étel. Ennek oka, hogy friss alapanyagok, és megfelelő szakértelem kell az elkészítéséhez, különben nem lesz az igazi. Ezt olyannyira komolyan veszik, Hiro és Masashi is mondta, hogy házilag nem is fognak hozzá az elkészítéséhez, ha megkívánják, inkább elmennek étterembe. De nem akárhova, csak olyan helyre, ami megfelelő színvonalú. A drága egyébként annyit jelent, hogy jobb helyeken, főleg a belvárosban egy vacsora 5-10 ezer jen között van egy fő részére. Igaz az ilyen helyeken a szakács egy pult túloldalán, a vendégtől pár centire készíti a fogásokat, és amit elkészült már teszi is az asztalra.

Tempura, miso, sör.

"Hogy fogom én ezt mind megenni??"

Hiro talált egy jó helyet Mizonokuchiban, húszpercnyi vonatútra Hatanodaitól, oda mentünk el. Semmi luxus, csak egy kis sütöde, viszont a tempura minősége még Masashi igényeinek is tökéletesen megfelelt, ami nem kis elismerés. A tempurának egyébként nagyon sok változata van, abban a menüben, amit választottam, volt kisütött garnéla, kagylóhús, tengeri angolna, tojás, valami zeller-szerűség, és padlizsán. Utóbbi ugyan nem lesz a kedvencem, de ciki lett volna otthagyni, úgyhogy némi sörrel elfogyott. Ezeken kívül előfordulhat még tempuraként elkészített hal, rák, hagyma, gyakorlatilag bármi, amit sütni lehet. Minden nagyon finom volt, csak nagyon olajos, úgyhogy vacsorának egy kicsit nehéz kaja, nem is aludtam sokat. Hiányzott egy kis pálinka…

Hétvégén egész jó idő volt, de szombaton elég sokáig bent kellett lennem, vasárnap meg nem volt humorom korán kelni, úgyhogy mindkét napon maradtam a városban. Szombaton elmentem még egy körre Ebisu és Roppongi környékén, valamint felmentem a Mori-tower kilátójába. Ez egy hatalmas felhőkarcoló, ami Ropponginak, Tokió egyik legnépszerűbb, és legdrágább szórakozó negyedének a jelképe.

Roppongi Hills, és középen a Mori-tower.

Felfelé is szédítő nézni, hát még onnan le...

Olyan cégek irodái vannak ebben az épületben, mint a Barclays Capital, Ferrari Japan, Goldman Sachs, Konami, Lenovo, BP, vagy a Google. 2003-ban épült, 238 méter magas, ezzel Tokió ötödik legmagasabb épülete. Az obszervatórium az 52. emeleten található, de a belépővel (ami még helyi mércével is pofátlanul drága) ki lehet menni a tetőre (62. emelet), valamint látogatható a Mori Art Museum is. Már az 1500 jent is kissé lehúzásnak éreztem pár emeletnyi liftezésért, főleg úgy, hogy a művészeti múzeumba be sem akartam menni, és ahhoz, hogy a tetőre feljussak még további 500 jent kellett fizetni. Az épület egyébként brutális, a kilátás fantasztikus, a múzeum pedig, hmm, kissé beteg, hogy finoman fogalmazzak. Először természetesen a kilátót vettem célba, ahova elvileg csak egyszeri belépés lehetséges, mert minden látogató kap a jegyére egy pecsétet. Ezt egy kissé zokon vettem, azt meg pláne, hogy a körbejárás szép, és jó, a kilátás fantasztikus, de a galéria felét, kétharmadát büfék, kocsmák, éttermek foglalják el, és elég sokba csak úgy lehet bemenni, hogy az ember vesz valamit. Az árak színvonalához pedig elég annyi, hogy az egyik bárban egy korsó sörért 1200 jent akartak elkérni. Történetesen ez egy cseh kocsma volt, nem tudom milyen megfontolásból került pont ide, de négy deci sörért 3000 forintot elkérni komoly önbizalomra vall.

52. emelet, obszervatórium.

A cseh pub. Ez itt kissé meglepett.

A tető is kissé felemás élményt ad. Egyrészt, érdekes volt körbenézni, látni a helikopter leszállóhelyet, meg a sok szellőzőrendszert, a liftek motorjait, másrést a kilátás itt se volt teljes. Kissé kiábrándító volt, hogy a liftnél álló hölgy irodalmi angolsággal, és tökéletes kiejtéssel mondta, hogy „500 jen additional fee is needed!”, de az, hogy hátizsákomat tilos felvinni már csak japánul sikerült neki összehozni. Meglepett, hogy a látogatók, természetesen a saját biztonságuk érdekében csak mobiltelefont, és fényképezőgépet vihettek magukkal, a magamra szíjazott, majdnem üres hátizsákomat is leparancsolták rólam. Nem igazán értem az okát, főleg úgy, hogy ennyi kamera, meg biztonsági ember még soha nem figyelt egyszerre, és amúgy is, az egyetlen baleset, ami történhet az, hogy valaki kitöri a bokáját a lépcsőn.

A tető.

Nem kicsit jó innen a kilátás.

Egyébként, ha valaki úgy döntene, hogy ugrik, mert az poén, akkor ahhoz át kéne jutnia egy korláton, egy hálón, majd jó kéthárom méternyi szintkülönbség után egy drótkerítésen, és ekkor esetleg elérhetné az épület szélét. Szóval, nem lenne egyszerű meccs, onnantól viszont az élmény garantált, 240 méternyi szabadesés érdekes érzés lehet. Hát még a földet érés.

Már említettem, hogy a múzeum az kissé beteg. Hogy ez mit is takar, azt elég nehéz lenne leírni, fotózni meg nem lehetett. Becsszó, én megpróbáltam, ezzel azt értem el, hogy szereztem magamnak egy árnyékot, aki a fél múzeumon keresztül jött utánam, és árgus szemekkel figyelte a kamera, és a kezem viszonyát. Végül már komolyan kedvem lett volna beleépíteni a dekorációba, azt hiszem, nem lógott volna ki túlságosan a tárlatból. Hogy mi a művészet abban, hogy valaki levágott disznófejeket szór szét egy szántóföldön, majd mindezt lefotózza, és poszter méretben kiakasztja a falra, komolyan nem tudom. Mint ahogy azt se, hogy gyerekjátékokból miért hurkol valaki akasztófakötelet, és tesz alá egy sámlit, kis papucsokkal. Volt 18+ -os része is a kiállításnak, itt volt egy egész sorozat levágott kezű/lábú, pórázra kötött lányokat ábrázoló festményekből, meg sok egyéb más is. Ebben a teremben a legfőbb látványosság egy videofelvétel volt, amin a tárlat főtervezője éppen a New-yorki kiállítótermében az egyik műve előtt, a kamerának háttal állva, tök pucéran, önkielégül majd egy órán keresztül. Legalább a képaláírásban elnézést kért a vontatott történetért, kezdetben nem akart neki felállni. Nagyon művészi, valóban.

A Mori Art Museum egyik csodája.

Azt hiszem, továbbra sem értem az embereket, se azt, aki mindezt megálmodta (bár őt még úgy ahogy), se azokat, akik ezért pénzt adnak, és órák töltenek el itt, mert egyébként ez egy híres, és népszerű múzeum. Remélem, fényképek nélkül is sikerült egy kicsit átadni az élményből. Mire végeztem a múzeummal kellemesen elkezdett sötétedni, úgy gondoltam visszamegyek még egyet a galériára, megpróbálok lőni pár képet sötétben. A bejáratnál álló hölgy azonban rápillantott a jegyemre, majd mosolyogva elkezdett valamit magyarázni japánul, és a liftek felé mutogatni. Na meg anyád – gondoltam magamban, ha egyszer már feljöttem nem létezik, hogy nem jutok ki még egyszer a körfolyosóra fotózni.

Felhő Shinjuku felett.

Megérte belógni.

Város, ameddig csak ellátni.

Készségesen elindultam a liftek felé, majd miután eltűntem a hölgy látóteréből tettem pár kört, kicsit megfigyeltem ki, merre, és hogyan, majd simán besétáltam az egyik lezárt területen keresztül, amit épp nem őrzött senki. Utána már csak arra kellett figyelni, hogy kifelé menet ne legyek túl feltűnő.

Vasárnap nem kapkodtam el a felkelést, amúgy sem mondtak valami jó időt, úgyhogy kihasználtam az alkalmat, és átaludtam a délelőttöt. Mivel, már nincs sok időm itt, nem akartam egész nap punnyadni, jobb ötlet híján elmentem ládázni egyet. Még pár hónapja kinéztem magamnak egy területet Mizonokuchi környékén, ahol sűrűn vannak a ládák, és úgyhogy most ezt vettem célba. Nem volt semmi konkrét tervem, csak menni ládától ládáig, közben meg, ha akad valami érdekesség, lefotózni.

Egy shrine. Vagy templom?

Ritka, de nem volt elkerítve a vasút.

Ismét egy kis városi látkép.

Végül egész korrekt kis túra lett a dologból, találtam kis parkot, patakpartot pár cseresznyevirággal, nagy parkot múzeummal, szép templomot, ami kell. Mentem 21 kilométert, begyűjtöttem 13 dobozt, ami egész jó arány. Még lehetne jönni a környékre, de azt hiszem ez már nem fog összejönni.

03.18-24. Hétfő – Vasárnap

Egyre fogy az idő, a tennivalók száma pedig ezzel párhuzamosan csak növekszik, de majdcsak megoldom valahogy. Legalább, most nem mondhatom, hogy unatkoznék, és a jelenlegi szitu még mindig sokkal egyszerűbb, mint egy évvel korábban volt pont ilyenkor. Továbbra is értékelem az eredményeket, játszok a statisztikákkal, és semmi pozitív eredményt nem találok. Viszont a munkaidőm túlnyomó részét ez teljesen kitölti, ami most már úgy vagyok vele, hogy nagyjából meg is felel. Mivel az intézeti megbeszélés múlt héten megvolt, most már csak az hajt, hogy legalább én tisztességesen lezárjam ezt az évet, és kerek legyen a történet. Emellett szabadidőmben intézni kell a lakás átadásával kapcsolatos dolgokat, kaptam egy szép, hosszú listát az International Exchange Center kedves dolgozóitól, amin minden fontos tennivaló rajta van. Ennyivel persze nem elégedtek meg, órára pontosan meg kellett álmodnom, mikor akarok takarítani, mikor jöjjenek a közműtől ellenőrizni a rendszert, és beszedni az utolsó havi díjakat, mikor jöhetnek az IEC, és az egyetem képviselői átvenni a lakást, és mikor fogom leadni a kulcsokat. Ha ez nem lenne elég agyrém, kitöltettek és aláírattak egy csomó papírt, miszerint elfogadom, hogy a fenti dátumokon, és időpontokon változtatni nem lehet, ha eltérek a tervtől, vagy nem találnak megfelelőnek valamit, mondjuk a lakás tisztaságában, akkor minden járulékos költséget rám terhelnek.
Úgy tűnik véget ért a mosolygós szakasz, és elkezdődött a „köszönjük, hogy itt voltál, de most már menj a francba" periódus. Ezzel alapvetően nincs is gond, csak a kvázi fenyegető hangnem kissé irritál. Ennek megfelelően kicsit azért én is megtéptem a főszervező hölgy idegeit, ne csak nekem legyen jó. Találtam nem kevés ellentmondást a kitöltendő dokumentumokban, olyasmiket, hogy az egyik pontban le volt írva valami, majd két oldallal később annak a totál ellenkezőjét kellett volna elfogadnom. Úgyhogy fogtam egy ceruzát, és szépen kielemeztem a szöveget, bejelölgettem hol vannak logikai hibák, mik azok amik rám nem vonatkoznak, majd ezzel átballagtam az irodába, és megkérdeztem, hogy akkor most mi van. Nem voltak boldogok, valahogy a mosoly is csak két percig tartott, de becsületükre legyen mondva, elismerték, hogy jogosak a kérdések, és két órán belül az összeset megválaszolták. Azért mondjuk, nem tudom, mire alapozzák, hogy az elvileg egyszerre érkező közművesek számára lesz jenre pontosan megfelelő mennyiségű pénzem, mert mint kiderült, ők csak beszedik tőlem a pénzt, visszaadni nem tudnak. Egyébként, lesz megoldás, van vagy fél kilónyi egy jenes szobámban, ami az év során gyűlt össze, szóval ez sem gond, maximum gyártok néhány ősz hajszálat a díjszedőnek, amikor kiszámolom neki a 900 jen körüli havi gázszámlát.
Kiderült az is, hogy hiába vásároltam év közben pár dolgot a lakásba, azzal a céllal, hogy jó lesz nekem, meg majd az utánam következőnek is. A papíron, amit aláírtam ezzel kapcsolatban, vállalnom kellett, hogy semmi sem maradhat a szobában az eredeti berendezésen kívül. Ezt is megpróbáltam kicsit megreklamálni, mondván, ugyan ne kelljen már kidobni egy alig használt ventilátort, meg elektromos plédet, jó lesz az a következő lakónak is. Erre közölték, hogy hát, lehetséges, hogy így van, és ők tényleg nagyon sajnálják, de ez a szabály, úgyhogy vagy dobjam ki, vagy vigyem el egy használt cuccokkal foglalkozó kereskedésbe, és adjam el. A következő lakók meg majd vesznek maguknak, ha akarnak. Aha, persze. Majd pont az újonnan ezer, kétezer jen körüli cuccokkal fogok rohangászni. Végül minden az anatómián fog kikötni, Hiro mondta, hogy itt úgysem árt, ha van egy extra ventilátor, vagy hajszárító. Legalább valaki tud racionálisan is gondolkodni errefelé…

Hétfőn, és kedden lefutottam ezeket a kötelező köröket, szerdán volt egy pihenőnap, valami ünnep miatt. Az idő nem volt rossz, úgyhogy igyekeztem kihasználni a váratlan szabadidőt, és mászkáltam még egy utolsót a városban. Kezdődik a cseresznyevirágzás, sőt a hét végére már majdnem teljessé is vált, úgyhogy most megint lehet szép helyeket találni, melyek jó esetben még nem is annyira zsúfoltak. Ennek örömére elgyalogoltam Hatanodaiból Akihabarába immár sokadszor, és útba ejtettem nagyjából minden parkot, valamint benéztem a császári palota East Imperial Gardennek nevezett részére is. Sajnos ez a palota egyetlen része, ami szabadon látogatható, minden más hermetikusan zárt. Igaz, itt is rengeteg kamera és biztonsági őr volt, de legalább lehetett látni pár régi kaput, falat, épületeket, meg amúgy a hely park része sem rossz.

East Imperial Garden

Belül zöld, kívül szürke.

Csütörtökön, és pénteken aztán folytatódott a bolondok háza és a rohangálás, de végül szombat délutánra mindent sikerült lezárnom, és jövő hétfőre már csak két dolog maradt. Ki kell vennem megspórolt pénzemet, és meg kell szüntetni a számlámat, illetve el kell menni a bevándorlásiakhoz státuszt módosítani. Mind a kettő remek programnak ígérkezik, de legalább lesz segítségem. Az elsőre beszerveztem az anatómia titkárnőjét, bár nem tudom, hogy pénteken mennyire ment át neki az infó, arról hogy mit is szeretnék, utóbbira pedig az IEC (International Exchange Center) vezetője fog velem jönni, csak úgy, mint legutóbb. Remélem, most nem lesznek előttünk százan, a szó szoros értelmében. Péntek délután azért még futottam egy kört az IEC-vel, csak hogy ne legyen túl egyszerű az élet. Már említettem, hogy Bese barátom nemsokára, egészen pontosan jövő kedden érkezik, és hozzám hasonlóan, ő is az IEC vendégszeretetét fogja élvezni. Valamilyen rejtélyes okból kifolyólag a lakás kulcsait már pénteken oda akarták adni valakinek, úgyhogy felhívták a titkárnőt, elvégre ő szervezte az egész bérlési procedúrát. Titkárnő átment, felvette a kulcsot, majd megkeresett, és odaadta nekem, mondván, hogy úgyis én fogok kimenni a reptérre, így lesz a legegyszerűbb. Negyed óra múlva aztán megint jött, hogy azonnal menjek át az IEC-be, és adjam vissza a kulcsot. De, ha már egyszer odaadták, akkor most miért szopatnak? Kedves Fujioka-san innentől pantomim stílusra váltott, és jó öt perc alatt sikerült megfejtenem az okot: Bese nem ismeri az itteni hulladékgyűjtési szokásokat, és amíg részt nem vesz egy erről szóló tájékoztató előadáson, addig nem kaphatja meg a lakás kulcsait.
Ez volt az a pont, ahol meguntam az utóbbi két hétben az IEC részéről zajló folyamatos cseszegetést. Mondtam Fujioka sannak, hogy legyen kedves, hívja vissza őket, és mondja meg nekik, hogy a kulcsok maradnak, itt lakom már kb. egy éve, talán képes vagyok elmagyarázni, hogy mik is a szemétgyűjtés szabályai (halkan megjegyzem, ők sem tudják teljesen, mert olyan rohadt bonyolult). Nem sokkal később jött az üzenet, hogy vették az adást, de azért kikészítettek a lakás asztalára erről egy tájékoztatót, és azt okvetlenül tanulmányozzuk át a megérkezés után. Úgy tűnik, kellő anyázással azért lehet belőlük némi rugalmasságot kicsikarni.

A hétvége viszonylag gyorsan, és eseménytelenül telt. Szombaton még bent voltam, majd háromkor Hiroval leléptünk, és elmentünk csavarogni egyet a városba. A cseresznyevirágzás pár nap alatt elérte a maximumát, úgyhogy most igen szép a város. Mi a Meguro-folyó partját választottuk, mivel ott egyrészt rengeteg a cseresznyefa, másrészt Hiro egyik kedvenc tévésorozata, a címét ugyan nem sikerült pontosan megfejteni, „Könnyű válás”, vagy valami hasonló csoda. Elmondás alapján leginkább a brazil, argentin agyrohasztó katasztrófákhoz hasonlít, ezek japán verziója errefelé nagyon népszerű, és jobban rá vannak pörögve a témára, mint a jamaicai raszta csávó a fűre.

Hiro, cseresznyefa, templomkapu.

Persze a templom sem hiányozhat.

A Meguro-folyó cseresznyefái.

Nem volt tömeg, ugyan.

Yoyogi-park. Ez már élhetőbb volt egy fokkal.

A folyópart egyébként nagyon szép volt, kár, hogy Hiron kívül még pár ezer ember is ezt akarta látni. Ennyi részeg japánt egy helyen tavaly április óta nem láttam, pedig azóta azért jártam pár helyen, ahol masszívan lehet alkoholizálni. Végül egy órát, és két kilométert bírtuk a tömegben, aztán elhagytuk a folyópartot, és Yoyogi parkon keresztül elmentünk Shinjukuba.

Vasárnap aztán nekiálltam végigtakarítani a lakást. Mivel teljesen tisztán kell visszaadni, leginkább úgy, mint ahogy átvettem, kénytelen voltam minden zugát tisztára sikálni. Ez nem gond, mondhatni rutinmunka, csak az a baj, hogy ehhez egy ősrégi porszívón kívül semmi támogatást nem adtak. Nyilván itt most nem tisztítószerekre gondolok, de legalább egy felmosó vödröt tudtam volna értékelni. Kicsit fura, hogy minden általunk vett cuccot tüntessünk el a lakásból az átadás napjára, de a takarításhoz vegyünk felszerelést. Így fogtam jól bejáratott háromliteres lábosomat, és abba engedtem a mosószeres vizet. Remélem, az utánam jövő nem fogja nagyon zokon venni a dolgot. A projektet bonyolította, hogy hattól volt egy kis búcsúparti a szomszédokkal. Nem volt semmi extra, pár órára összeültünk sörözni, meg dumálni. Mindenki elmesélte kinek mi volt a legjobb, legrosszabb élménye, mit szeret, és mit nem Japánnal, és az emberekkel kapcsolatban. Pozitívumként majdnem mindenki a biztonságot, és nyugodt környezetet hozta fel, meg azt, hogy mennyire tisztelik errefelé egymást az emberek. A legrosszabb dolognak pedig közfelkiáltással megszavaztuk a rengeteg, sokszor teljesen idióta szabályt, és a gyakorlatilag nulla rugalmasságot az emberek részéről. Ötből két ember mondta, hogy tudna itt élni, és dolgozni tartósan, persze, ha a családja is itt lenne. Hárman pedig turistaként tervezünk visszajönni, de még egyszer itt dolgozni egyikünk sem szeretne. A buli aztán nekem este tízkor véget ért, Besével beszéltük át a következő két napot, mit hozzon, mire számítson, hol találkozzunk a reptéren, ilyesmi. A takarítást végül hajnali három körül sikerült befejeznem, úgyhogy túl sok alvás nem volt.

Egyelőre ennyi, a bejegyzések szintre értek, bár a tervezettnél kicsit gyorsabban. Lesz még folytatás, remélhetőleg most jön a dolog kalandos, és szórakoztató része, úgyhogy biztos lesz sok mesélni való, és még több fotó. Olyan terveink vannak, mint Nikko, esetleg Kyoto, tehát olyan helyekre is el fogunk látogatni, persze, ha minden összejön, ahol még eddig én sem voltam. Érdekes lesz megfigyelni, hogy Bese miket fog fölfedezni, meg úgy egyáltalán milyennek fogja látni Japánt, az embereket.
Hogy a következő bejegyzés mikor lesz, azt nem tudom. Gyanús, hogy aludni nem lesz időm, nemhogy blogolni, de mindenképp fogom vezetni a kis listámat, és igyekszek írni is szabad pillanataimban. Néha azért érdemes lesz ránézni a blogra, meg a hozzászólásokra, lehet, hogy egy-egy adag képet meg fogok osztani körítés nélkül, csak úgy, de ez majd még kialakul.

További sok kép ITT!

Hozzászólni itt lehet!