Május 7-11. Hétfő – Péntek
Ez a hét nagyjából úgy alakult, ahogy vártam. Azaz, semmi érdemleges nem történt. Már szombat este van, végre hétvége, holnap addig alhatok, ameddig tetszik, hacsak kedvenc turistáim fel nem csengetnek, hogy akkor jönnének velem várost nézni. Ez esetben alulról fogják megismerni Tokiót…

A hét nagy részében két központi téma volt. Viharok, és konferencia. Már múlt vasárnap is említettem, hogy kissé viccesre fordult az időjárás mostanában. Ez folytatódott a hét elején is. Reggel napsütés, majd délutánonként menetrend szerint megérkezett a zuhé. Hol korábban, hol később, de szinte mindig. És, ami ritka errefelé, hogy komoly dörgés, villámlás is kísérte. Ez ebben a hónapban abszolút nem volt jellemző pár évvel ezelőtt. Szerencsére, csak egyszer sikerült eláznom, akkor is némileg fölösleges aggodalom miatt. Kedden volt, azt hiszem, hogy az eső este hét körülre érkezett meg. Tom mondta már hat körül, hogy vihar lesz. Egyezett a véleményünk, olyan vihar érlelő idő volt. Igen, úgy hét körül fog ideérni – mondta. Na, felcsaptunk időjósnak? Azt nem nagy kunszt megmondani, hogy várható-e zivatar, vagy nem, de hogy órára pontosan, azért az nem gyenge. Kérdeztem, hogy mikor lett ekkora pro ezen a téren is. Mondta, hogy semmi extra, megnézte a neten. Ja, hát úgy könnyű.

Tök jó webes rendszerük van előrejelzésre. Kicsit hasonlít a mi honlapjainkhoz, viszont ez percenkénti. Remekül lehet követni a csapadék, és a viharzónák formálódását a város körül. Ja, és nagyon pontos. Gyorsan el is pakoltam magamnak könyvjelzőként, hasznos lesz ez még nekem is. Néztem a képet, valóban, ez erre jön egy kiterjedt viharzóna, nincs mit tenni, ma fél hét körül húzás haza. Nincs bóklászás, meg gyaloglás, passzív program lesz. Már venném a táskámat, és köszönnék el, amikor egyik kolléga megérkezik dolgozni (ő csak éjjel ér rá, nappal más munkája van), és naná, hogy velem szeretne beszélni. Vagy egy absztrakt, amit át kellene olvasni, mert az ő angolja nem olyan jó, mint az enyém. Lenne-e rá időm, mondjuk most? Aha, hiába, nyalni tudni kell. Neked, pajtás, bármikor, bármit. Hol az az írás? Kijavítottam legjobb tudásom szerint, a srác angolja tényleg durva, aztán mondtam, hogy azért ezt mutassa meg Tom-nak is, elvégre, ő a profi. Viszont, közben hét óra lett, és a vihar megjött. Na, remek, akkor jön a nap kellemetlen része. Szerencsére volt esernyőm, és éppen nem is szakadt annyira. Elindultam, mentem pár métert egy bolt felé, amikor kb. 50 méterre tőlem a kórház túl oldalán bevágott a villám valahova. Szerencsére nem néztem bele. Na, ennek a fele se tréfa, talán nem kéne egy drótvázzal a fejem felett sétálgatni. Úgy döntöttem, hogy jobb vizesen, de élve, mint szárazon, de szénné égve, úgyhogy esernyőt villámgyorsan elraktam, és a falakhoz húzódva elslisszoltam haza. Persze, mihelyt elindultam, az eső elkezdett ömleni, úgyhogy megszívtam. Nem baj, beálltam otthon a zuhany alá, és kész. Persze, egy órával később a viharnak már nyoma sem volt.

A másik fő esemény a konferencia. Minden évben ilyenkor az Anatómiai Intézet rendezi a GPCR meetinget. G-protein-coupled receptor, csak, hogy senkinek se legyen hiányérzete. Ne kérdezzétek, mit jelent, nem akarjátok tudni. Szóval, két napos tömény unalom. Mivel az intézet szervezi, majdnem mindenki részt vesz benne. Az én feladatom a fénytechnika kezelése lett végül, aminek örültem. Nem túl bonyolult, nem kell hozzá jópofiznom, csendben meghúzódok a pult mögött, és annyi. Tom ebéd közben megkérdezte, hogy van-e öltönyöm. Ó, remek, témánál vagyunk. Gyűlölöm az öltönyt, és mindent, ami hozzá kapcsolódik. Gondoltam, kényes területre tévedtél, barátom, erre nem fogsz könnyen rávenni.
- Van öltönyöm, de gyűlölöm, nem nagyon szoktam hordani.
- Hát, akkor most azért mégis fel kéne venni.
- De gyűlölöm.
- Én is.
- Nem lehetne inkább…
- Nem.
Fasza, ennyit erről. Öltöny lesz ebből, ez már tuti. De, azért mégis, küzdjünk még egy kicsit. Fel tudom-e piszkálni az agyát. Csak egy minimális mértékben…
- De, nincs cipőm. Csak a túra, meg a Converse.
- Vegyél. Van a környéken pár cipőbolt.
Jó, lesz cipő. Azt mégse mondhatom, hogy nincs rá pénzem, elvégre, tőlük kapom a fizetést, pontosan tudják, hogy mennyit.
- Viszont, ugye a fehér ing nem kötelező?
- Általában ilyenkor nálunk az szokás. De, ha nem egészen fehér, az sem baj. Milyen van?
- Hát, van kétféle, egyik sem egészen fehér, egy bordó, meg egy fekete… És fehér inget elvből nem vagyok hajlandó felvenni.
Itt már Tom elkezdett röhögni, vagy rájött, hogy szívatom, vagy kezdte szülőnek érezni magát, aki épp a hülye gyerekével alkudozik. Minden esetre, rezzenéstelen arccal, mosolyogva közölte, hogy rám bízza a választást. Végül is, nagyrészt úgyis a háttérben leszek, nem olyan fontos.
- Akkor, nyakkendő sem kötelező?
- Miért, az sincs?
- De, az van, csak nem igazán bírom elviselni.
- Jó, mindegy, azért hozd el, aztán, majd ha nagyon kell, akkor felteszed.

Végül is, rész siker. Lealkudtam a szabvány szerkót egy fehér inggel, meg egy nyakkendővel. Tanulság: ennek az embernek nem lehet felhúzni az agyát. Otthon ezt az énemet nem sokan tudják nyugodtan elviselni. Itt viszont még egy apró rezzenést sem váltott ki Tom arcizmain. Félelmetes. Vagy, tökéletes önkontrollal rendelkezik, és a beszélgetés után kivégzett két tucat egeret csak úgy, feszültség levezetésként.

Szóval, mehettem cipőt venni. Azt hittem, ez egy könnyű feladat lesz. Irány az Olympic, a helyi szupermarket, ahol minden kapható. Első jelölt, nem jó. Második, az se. Harmadik szintén. Hmm. Otthon ez általában úgy megy, hogy körberohanok, kinézem, hogy az kell, felpróbálom, jó, és viszem. De ezek a cipők egyszerűen nem passzoltak a lábamra. Másfél órát tököltem, és próbáltam mindent, ami szembejött. Úgy éreztem magam, mint egy agy nélküli plázacica. Nem igaz, hogy mindegyik szűk, hát milyen lábuk van ezeknek??? A válasz: kicsi, magas, és keskeny. Előbbi nem gond, vannak csónak méretű cipők itt is, az utóbbi viszont komoly probléma. Az én lábam ugyanis lapos, és széles. Tehát, hiába volt a hossz jó, egyrészt, nyomta a lábamat kétoldalt minden jelölt, ugyanakkor kijárt belőlük a sarkam. Végül a legolcsóbb kínai csúcsmárka volt az egyetlen, ami passzolt. Rá volt írva, hogy „4x wide”. Ja, és golfozáshoz ajánlják. Mindegy, fekete, és bőr, vagy valami olyasmi. 4000 jen, kibírható. Hazahozom, felpróbálom, és ejnye, mintha közelebb lenne a plafon. Nőttem legalább 3 centit. Ugyanis, olyan a kialakítása, hogy a sarkat megemeli piszkosul. Hiába, ők is érzik, hogy alacsonyak, és kompenzálnak, vagy golfozáshoz ez kell.
Viszont, láttam egy érdekes dolgot. Kis, kb. 160 centis japán csávókám megjelenik, levesz a polcról egy 26-os méretű cipőt, felpróbálja, majd távozik a dobozzal. Mi van? Az én lábam 42-es, ami itteni méretben 25,5. És vagyok 173 centi körül. Na, ne már, hogy egy nálam kb. 20 centivel alacsonyabb tagnak nagyobb a lába, mint az enyém… Nem létezik, anatómiai képtelenség. Mint kiderült, a lába sokkal kisebb, viszont, legalább 3 számmal nagyobb cipőt hord. Ez ugyanis, errefelé megszokott. Joe már mondta, hogy a nők is több számmal nagyobb magas sarkút, csizmát vesznek, különösen a fiatalok. Többször láttam, hogy egy csaj lépni nem tudott normálisan, mert mindig el akarta hagyni a topánját. Most, jobban erre fókuszálva, a faszik is ugyan ezt játszák. Az egy fejjel alacsonyabb kolégámon is nagyobb cipő volt, mint rajtam, nem is kevéssel. Viszont, pontosan látszott, hogy hol vannak benne a lábujjai, mert már úgy be volt törve. Vicces volt. Az idősebbekre nem jellemző, csak a fiatalokra. Hülye egy divat.

Miraikan Múzeum, Odaiba - a helyszín.

A péntek és a szombat a konferencia lebonyolításával telt. Igazából, semmi extra, ugyan olyan volt ez is, mint egy otthoni, hasonló esemény. Azaz, bűn unalmas. Ugye, én kaptam a fény technikus szerepkört, meg, ahogy azt elképzeltem. Kiderült, hogy három embert sikerült beosztani 6 potméterre.
Volt egy főnök, meg mi ketten az egyik asszisztens sráccal. Néztem, hogy ez így nem lesz jó, nekem valamit csinálnom kell, mert különben becsavarodok. Megkérdeztem Tomot, aki a főszervező volt, hogy akkor ez most hogy, és miért. Mondta, hogy nem gond, majd váltjuk egymást. Aha, persze. És majd malmozok órákat a sarokban, arra várva, hogy kapcsolgathassak. Láttam, hogy nincs fotós, gondoltam, bedobom magam. Megjegyeztem Tomnak ezt a tényt, meg azt is, hogy reggel otthon okos előrelátással bepakoltam a gépemet, hátha. Mondta, hogy tudja, hogy nincs ilyen poszt, de itt nem szokás. Mi? Konferencia, fotózás nélkül? Na, ne vicceljünk már. Pedig de, ezen a találkán nem készülnek hivatalos képek. Tudtam, hogy mi lesz a válasz, de azért megkérdeztem, hogy esetleg most, ha már úgyis itt vagyok? De nem, Tom hajthatatlan volt. Ez itt nem szokás, úgyhogy menjek szépen vissza világosítani. Fasza. Imádom a szokásaitokat, meg azt, hogy nem lehet őket megváltoztatni…

Nem lennék az előadó helyében, amikor telt-ház van.

Visszaballagtam a pulthoz, és bevettem magam elé, mondván, hogy ezt itt most én fogom kezelni, akinek ez nem tetszik, az mehet, ahova akar. Szerencsére a kinevezett főnökömnek ez nem volt ellenére, gondolom, ő is szeretett volna bárhol máshol lenni, a másik srác meg nem egy erős egyéniség, úgyhogy nem ellenkezett.

Miraikan - galéria. Nem rossz...

Péntek este volt a nap fénypontja. Bankett a helyszín hetedik emeletén tökéletes rálátással a Rainbow Bridge-re, meg a fél belvárosra. Viszketett a tenyerem a fényképezőgép után, de ha bent fény van, esély sincs jó képekre az ablakon keresztül. Legszívesebben kimentem volna a teraszra, de sajnos minden ajtó zárva volt. Pedig szenzációs képeket lehetett volna csinálni ilyen magasból, direkt rálátással a témára. Maga a buli jó volt, bekajáltam mindent, ami szembe jött, meg ittam sört is tisztességesen. Hiába, ingyen kaja, ki kell használni. Beszélgettem a többiekkel is, egészen ellazultak egy kis szesz hatására. Vicces volt 23-40 éves emberekkel Dragon Ballról, Narutóról, meg Pokemonról, Yu-gi-oh-ról, meg Bakuganról dumálni. Otthon ezek vastagon a mese kategóriába tartoznak, itt viszont megtaláltam a megfelelő társaságot a témához.

Gundam és én.

Ehhez csak annyit fűznék hozzá, hogy sör...

Meglepődtek, hogy otthon ezeket zömében gyerekmeseként vetítik. Itt a felnőttek is szeretik olvasni, vagy nézni őket. Mondtak egy csomó címet, ami nekem abszolút nem derengett, viszont, ők sem ismertek mindent, amit meg már én láttam. Kérdezték, hogy láttam-e már Gundam-ot.
Mit? – kérdeztem hülyén. Hát, tudod… azt a nagy robot szobrot, ami itt van nem messze, az épület másik feléről látszik is. Mondtam, hogy nem, még nem igazán, nem is tudom, hogy mi az. Nos, gyorsan felvilágosítottak, hogy Gundam az egyik legrégebbi, és messze a legnépszerűbb robot anime karakter Japánban. Nagyjából mindenki ismeri. Fura volt ezt negyven pár éves kutatótól hallani, aki maga is nagy fan.

Gundam szuvenír bolt.

Hazafelé útba is ejtettük Gundam szobrát. Nem semmi. Egy 18 méter magas tökéletes replika, ami hellyel-közzel működik is. Füstöt ereget, forgatja a fejét, világít bizonyos időközönként. A kamakurai 10 méteres Buddha-szobrot csak úgy megemlítették, hogy ja, az is van, esetleg nézd meg. Na, de Gundam… Ilyen lelkes arcokat ritkán lát az ember. Hiába, Buddha már rég kiment a divatból errefelé.

További képek ITT!

Hozzászólni itt lehet!