2024. április 25., csütörtök

Gyorskeresés

Tokió blog - Május 21-25.

Írta: |

[ ÚJ BEJEGYZÉS ]

05.21 – 25. Hétfő – Péntek
Csendes szombat este van, vacsora megvolt, a sörital előttem várja a nyitást, zene közvetlenül az agyba vezetve, lássuk, mi is volt ezen a héten. Úgy tűnik, hogy most már ez lesz a szokás. Hétköznapok egy írásba sűrítve, hétvégék meg egy másikba. Ha, meg nagyon nem lesz napi szinten miről írni, jönnek az általános témák, mint lakás, autók, emberek stb.

A héten kb. három említésre méltó dolog történt. Lássuk sorban. Rögtön gyors kezdésképp a hétfő egy „teljes” napfogyatkozással indult. Azért az idézőjel, mert ez csak az itt lakók szerint volt az. Nekem, aki már látott valódi teljes napfogyatkozást, ez csak részlegesnek minősült.


Fénykifli

Reggel fél nyolcra kellett felkelnem, hogy lássam, de úgy voltam vele, hogy ezt nem szabad kihagyni. Előző este néztem, hogy elég felhős az ég, nem lesz ez így jó, de, szerencsém volt. Reggel is voltak felhők az égen, de nem vastag esőadók, hanem csak vékony fátyolfelhők. Úgyhogy, a Nap átsejlett rajtuk nem túl erősen, pont jól. Szemüvegem nem volt. Próbáltam előző hétvégén beszerezni, de esélyem sem volt, teljesen eltűnt mindenhonnan. Pedig, az ilyesmihez valamilyen védőfelszerelésre szükség van. Most nem volt lehetőségem kiugrani a garázsba a hegesztőpajzsért, és üveget sem tudtam kormozni. Egyszerűen oldottam meg a kérdést, nem én néztem a Nap felé, hanem a fényképezőgép.


"Egy gyűrű mind fölött."

Az LCD-n pedig szépen látszott minden. Manuális beállítások, minden maximumra tolva, és kész is. Nagy mákom volt, hogy felhős volt az ég, különben esélyem sem lett volna. Különben is, én teljes napfogyatkozásra készültem, és a Nap koronáját terveztem fotózni. Nos, ez a gyűrűs sem volt rossz, látszik a képeken, hogy ez is rendkívüli látvány. Az otthonival ellentétben most nem volt tökéletes sötétség, a madarak sem hallgattak el, viszont azért érezhető volt, hogy nem süt teljes erővel a Nap. Más életében nem is láthat egyet sem, én meg már most kettőnél tartok.


Lassan vége.

Ezután viszont nagyon nem úgy alakult a napom, mint terveztem. Volt némi vitám Tommal az internettel kapcsolatban. Gondolom, mindenki azt hiszi, hogy Tokió a földi mennyország net szempontjából, de, ez nagyon nem így van. Van vezetékes, úgy, mint nálunk, illetve van WiMAX, és harmadikként mobilnet, a telefon előfizetéshez. És pont. Még elvétve sincs WiFi, nincsenek free hotspotok, aki netezni akar, az vagy a munkahelyén teszi, vagy fizet, nem is keveset. Nos, én az előbbi lehetőséget választottam, azaz, a munkahelyi netezést. Szerencsésnek mondhatom magam, mert laza 2-3 hét késéssel ugyan, de a szobámban is elérhetővé vált a vezetékes net, ráadásul ingyen. Most azonban kicsit változtak a dolgok.
Ebéd után Tom odajön hozzám, látszik rajta, hogy iszonyú zavarban van, és nagyon igyekszik elővezetni valamit. Ugye, te a proftól kapsz fizetést? – kérdezte. Mondtam, igen, de ezt te is tudod. És ugye, 9-5-ig van a munkaidőd? Arról tippem sincs, elfelejtettétek közölni, hogy meddig is kell bent lennem, én úgy hallottam, havi 27x8 óra, Joe ezt mondta. És, ugye aláírtál egy papírt a nethozzáféréssel kapcsolatban? A második kérdés után már tudtam, mire megy ki a játék, az utolsót már csak hagytam, hogy elhangozzon. Nem szeretem a fölösleges időhúzást, meg a köröket, amik ilyenkor szokásosak, úgyhogy a további felvezetést gondoltam, akár ugorhatjuk is.
Nem tetszik valakinek, hogy munkaidőben netezek? – kérdeztem. A válasz határozott igen volt, valaki leszólt fentről az intézetvezetőnek, hogy az én gépem túl sokszor hív nem szakmai linkeket, vagy a prof megkapta a havi kimutatást, és neki nem tetszett, a sztori ezen része nem tiszta.
Jó, rendben, számítottam erre, 6 hétig működött, ezentúl csak otthonról fogok nem szakmai dolgokat nézni. Tom mondta, hogy rendben, de lenne még valami. Emailt se nagyon küldjek másnak, csak esetleg az otthoni témavezetőmnek. Na, erre már rámozdultam. Figyelitek az emailjeimet? – kérdeztem rögtön. Halk igen. Nagyszerű. És milyen hatékonysággal tudjátok elolvasni a magyarul írt leveleimet? Hát, azt nem nagyon értik, de a címeket szokták nézni, tudják kinek megy, jött a válasz. Ja, mondom remek. Mivel nekem a lakásba is egyetemi net jön, biztos, ami biztos alapon megkérdeztem, hogy és mi a helyzet a lakással. Azt is figyelik vajon? Hát, hát, izé, lehet… Aha, szóval akkor igen. Válasz nem volt.
Na, itt valami megszakadt bennem. Teljesen érthető, hogy munkahelyről nincs net, nincs privát levél sem, rendben. Anyjuk levelezését figyeljék, de jó, legyen. De, hogy a lakásom netforgalmát is nézegessék, meg az onnan küldött leveleimet, na, az már kicsit sok. Tom kérdezte, hogy, ugye ez otthon, nálunk is így
van-e. Őszinte, és kimerítő választ kapott. Nálunk, legalábbis, ahol én dolgoztam, soha nem szóltak érte, aki tisztességesen végzi a munkáját, azt legalább nem baszogatják ezzel, van egyéb más bajunk is. Aztán az otthoni netezés megfigyelésével kapcsolatban vontam egy gyors, és nem véletlen párhuzamot Kína és Japán között, és mondtam, hogy ez azért mélységesen felháborít, szégyelljék magukat. Semmi, de semmi közük hozzá, hogy munkaidőn kívül mit csinálok, amíg az, az ország törvényeit nem sérti. És ha nem teszi, akkor viszont a személyes szabadságom korlátozzák, ha megfigyelnek, amire nyilván itt is van szabály, és amit egyébként nem tűrök. Kérdeztem, hogy legalább ugye kamera nincs a lakásomban, a következő lépés az lenne. Tom látta, hogy ez itt már nem vicc, nem olyan móka, mint az öltönnyel kapcsolatban volt, szegény ült, és hallgatott.
Azért szegény, mert valószínűleg neki totál mindegy lenne, hogy mit csinálok, amíg a munkámat elvégzem, erre valaki felülről utasította. Érdemi válasz nem érkezett, úgyhogy szó nélkül felálltam, és egy órára eltűntem mindenki bekaphatja alapon. Megfordult a fejemben, hogy mindezt kifejtem a profnak is, de egyelőre még nem akarnám kirúgatni magam, meg amúgy se lett volna értelme.
Nagyot csalódtam az emberekben – ismét. Visszamentem a lakásba feszültséget levezetni. Sikerült, viszont a bal mutatóujjam a középső ízület körül szépen bevérzett, és megdagadt, persze akkor nem fájt. A szomszédok biztos jól szórakoztak. Miután kidühöngtem magam visszamentem, de nem repestem az örömtől. Tom még mindig a hatásom alatt állt, láthatólag égett az arca a dolog miatt. Mondta, hogy a nettel kapcsolatban, ha nem tetszenek a szabályok, akkor segít WiMAX előfizetést találni, mást tenni nem tud. Még meggondolom. Havi 4000 jen a legolcsóbb, nem biztos, hogy megér nekem annyit ez az egész. Főleg úgy, hogy működik a Team Viewer, remélem, a https-t nem tudják/akarják felnyomni. Azért este biztos, ami biztos alapon hirtelen felindulásból a lakásból megfuttattam egy angol üzenetet az email címeim között, vagy hússzor, és legalább ennyiszer lehívtam pár fuck.you… stb. hivatkozást. Remélem, olvasták a tisztelt adminok. Feltettem a Private firewall-t is, az irodában óránként 9-11 ezer visszautasított bejövő kérés van döntően négy egyetemi IP-ről. A lakásban egy se, úgyhogy valószínűleg más rendszeren van a két épület, persze a kiszolgáló az ugyanaz. Próbáltam VPN-t is építgetni, de egyik kliens sem jut át az egyetemi tűzfalon, sehonnan. Minden be van állítva, és nem talál szervert. Hétfő este nem csak egy pohár whisky fogyott.
A kedd, és a szerda meglehetősen komoran telt, főleg munkával. Tommal megvagyunk, de részemről nem hiszem, hogy lesz olyan jó kapcsolat köztünk, mint ami kezdetben volt. Kivételesen, ezt most nem én csesztem el, ez egész szokatlan. Továbbra is dumálunk, röhögünk, de valahogy más, eltűnt a bizalmam az itteni emberek iránt is. És azt nálam rohadt nehéz újra kiépíteni. Jó lenne most pár nap szabi, és lelépni valahova vidékre, vagy beb@szni, mint az albán szamár inni egyet a barátaimmal, beszélgetni valakivel, de sajnos egyik opció sem jön szóba.

Viszont, mivel nem használtam sokat, legalább a térdem rendbe jött. Ha agyilag sikerült is szétcsúsznom, legalább ez jó hír. Azért, a sportcipőt megvettem, 4000 jenért Nike futócipő. Szerintem, nem volt rossz bolt. Kényelmes, és jó benne gyalogolni. Hétvégén majd tesztelem élesben, most csak betöröm kicsit, hogy teljesen kényelmes legyen. Másik örömteli hír, hogy megérkezett a GPS-em, a Garmin Dakota 20. Igazán aranyos darab, tényleg egy mini Oregon. Rövid ismerkedés után ajánlom mindenkinek, nagyon tetszik. Jobban bejön, mint az Oregon, vagy az eTrex, mind a kettő volt a kezemben, de ez a kis vacak tetszik a legjobban. Naná, hiszen, ez az enyém. Érdekes meglepetés, hogy Japánba 6 nap alatt megérkezett a cucc az USA-ból, nem kellett 2-3 hetet várni rá. Errefelé nem nagyon ismerik a Garmint. Nagyon ritka, hogy találni ilyen termékeket, és azok is horror áron futnak. Itt megvéve ez a gép 57-60 ezer jen között lett volna. Így meg alig volt több postával együtt, mint 200 dollár. Azért nem mindegy. Megvan a hétvégi programom…

A harmadik nagyobb volumenű dolog a héten az egy orvosi vizsgálat volt. Évente kötelező minden itt dolgozónak, személyes pech, hogy engem is beszerveztek, ha már egyszer itt vagyok. Nem szeretem ezeket a fölösleges cseszegetéseket, úgy sincs semmi értelmük. Otthon általában kimerül egy alap vizsgálatban, meg közlik, hogy csináltassak mellkas röntgent, és labort, mert addig nincs alkalmassági igazolás, és ha elkapnak, akkor fizetés nélküli szabadságra küldenek. Tehát, nem a kivizsgáláson van a lényeg, hanem a szívatáson. Most már legalább tudnak időpontot intézni a vizsgálatokra, első alkalomkor az „Oldd meg magad, kcsög!” technikát alkalmazták. Mondanom sem kell, itt ez is egy kissé másképp zajlik.
Egy cég intézi ezt az egyetem számára. Ugyan ez hivatalosan orvosi egyetem, mégsem a helyi kórházhoz tartoznak az itt dolgozók, hanem egy külsős céghez. Annak az emberei szépen kivonulnak, berendezkednek, és indulhat a móka. Az egyetem összes dolgozójának kedd és péntek között kell megjelennie egy cirka 30 perces vizsgálatra. Minden profin, tervszerűen zajlik. Már egy héttel korábban mindenki kapott egy borítékot, amiben volt egy papír. Olyan anamnézis féleség. Van-e valami panasz, mi fáj, és hol, család, szokások, stb… Meg, tájékoztatnak, hogy a vizsgálat előtt mit nem szabad csinálni (vacsora, reggeli, alkohol…). Mi, Tommal pénteken mentünk, utolsó nap már nem voltak sokan, itt az a szokás, hogy minél előbb igyekeznek az emberek elintézni a dolgokat, nem hagynak semmit az utolsó pillanatra. Mintha futószalagon vizsgálták volna a pácienseket. Regisztrációs pult az első megálló. Papírellenőrzés, vonalkód, azonosító, és a tag bekerül a rendszerbe. Aztán mehet a következő „pulthoz”. Mellkas röntgen egy külön röntgenbuszban. Először jó érzékkel a női részleg felé vettem az irány, de Tom megállított, és mondta, hogy nem arra kéne. Érdekes, hogy még itt is egy aggregátor adta a szükséges áramot. Nem igaz, hogy nem lehetett volna csapolni egy kis energiát az egyetemről. Négy napon keresztül benzint égetni azért kissé pazarlónak tűnik, de mivel nem helyi cég, semmi ilyesmi nem járt nekik.
Ezután magasság, testsúlymérés. Kiderült, hogy összementem egy centit, és megérkezésem óta fogytam 5 kilót. Nem véletlenül akar rólam leesni az összes nadrágom. De, nem hiányzik, még van pár kiló, ami távozhat. 172 cm, 68 kg jelenleg. Aztán látásvizsgálat. Ezen azt hiszem simán megbuktam. Először nem értettem mi a feladat, mert más volt a rendszer, mint otthon. Aztán, hiába fordított Tom, nem igazán láttam a jeleket. Lehet, hogy most már tényleg nem fogom megúszni a szemüveget. Évek óta halogatom, de ez az eredmény kiábrándítóra sikerült. Következő pult: vérnyomásmérés. Azután vérvétel. Ez szerintem apró technikai baki. Vérnyomásmérést tenni egy stresszes vizsgálat elé nem nyerő. Pordukáltam is nekik egy laza 126/67-es vérnyomást. Kissé ideges voltam, nem igazán rajongok a tűért, ugyanis. Néztek is, hogy ez most mi, és meg akarták ismételni, de mondtam Tomnak, hogy fordítsa nekik, hogy nyugi, csak stressz, erre jót röhögtek. Vérvétel profi módon lezajlott, utána volt egy kis beszélgetés egy dokival. Tudott angolul, ami pozitív, és amikor megemlítettem, hogy magyar vagyok, egyből elkezdett vigyorogni. Mondta, hogy már többször járt nálunk, és imádja Budapestet, mert este csodálatos a budai oldal, a Balatont, a borokat, meg a pálinkát. Ez igen, végre egy művelt ember. Meghallgatta a szívemet, és kész is voltunk. Tom, aki már kemény 34 éves már más vizsgálatokat is kapott, azaz más fülkéket is meg kellett látogatnia. EKG, hallásvizsgálat stb. Egyébként, az egész kicsit viccesnek hatott egy rendes otthoni anamnézis + fizikális vizsgálathoz képest. A belgyógyászati fizikális rész konkrétan kimerült a fél perces hallgatózásból, azt is csak elölről. Ez elég komolytalan, azért szerintem fontos része lenne ez is a történetnek, elég sok mindent le lehet szűrni egy tisztességes átvizsgálásból, ami nem tart tovább tíz percnél, ha rutinos az ember. Egyébként, színházteremben még nem vették a véremet, és a színpadon sem vizsgáltak fonendoszkóppal. Ugyanis, itt valamiért az egyetem színházát alakították át erre a célra.

A japán egészségügyi ellátás nagyon tuti, bár, szerintem kissé igazságtalan. Amerikai típusú, azaz, vannak maszek biztosítók, és betegbiztosítási díj, amit minden dolgozó béréből levonnak, és az ellátás pedig fizetős. A TB inkább úgynevezett „health insurance”, nem olyan, mint nálunk. Az ellátás költségének 2/3-át finanszírozza a biztosító, a maradék 1/3 mindig a beteget terheli. Tehát, nem épp ideális a helyzet, ugyanolyan „könyörtelennek” tűnik, mint az eredeti. Ha nem dolgozol, vagy nincs pénzed, nem érdeke az államnak meggyógyítani. Ha viszont, van biztosításod, és/vagy tudsz fizetni, első rangú ellátást kapsz. A helyi egyetemi kórháznak még csak az éttermében jártam, és nem is nagyon akarom már részeit meglátogatni. Minden esetre, ami eddig lejött, hogy nagyon tiszta, igényes, és útközben körbenézve nagyon profinak, és modernnek tűnt. Gyanítom, az egész rendszer kiválóan meg van szervezve, és gördülékenyen működik. Mentőket szoktam látni, és hallani, sikerült a belsejébe is belekukkantani egyszer, jól el vannak látva. Érdekes módon itt nem csak szirénáznak, hanem beszélnek is. Vicces, amikor a mentő megérkezik egy kereszteződéshez, és sűrű elnézést kérések közepette áthalad a piroson. Nem értem persze, hogy mit mondanak, csak szavakat kapok el, de a kérem, elnézést, köszönöm nagyon sokszor szerepelnek. Ezzel a résszel sem szeretnék különösebben megismerkedni.

Érdekes hét volt ez is, mondhatom, a következőre nem szeretnék semmi rendkívüli dolgot, csak nyugodtan dolgozni, és nem akarok unatkozni, ennyi.

További képek most sincsenek.

Hozzászólni itt lehet.

  • Nem lehet hozzászólni
Copyright © 2000-2024 PROHARDVER Informatikai Kft.