06.03. Vasárnap
A szombat esti sör nem hozta meg a várt ihletet a mai nappal kapcsolatban. De, a hozzá kapcsolódó whisky megtette a magáét, így az alvással nem volt gondom. Szerencsére, azért viszonylag korán felébredtem. Az idő megint nem nézett ki túl jól, a Nap ugyan sütött, de elég párás volt a levegő, és mintha érlelődött volna a vihar. Kaja közben beugrott, hogy nekem okvetlenül túrabakancsot kéne szereznem, méghozzá záros határidőn belül, így megszületett az elhatározás. Elmegyek Uenóba nézelődni, aztán Akihabarába képeket, és infót gyűjteni, majd Kanda állomás környékére, ahol remek túraboltok vannak, állítólag. Lehet, hogy most túl gyorsan lelövöm a poént, de a tervem persze ismét csak részben valósult meg. Uenóig eljutottam, azonban a nézelődés túl jól sikerült.

Ritka látvány.

Először is belefutottam egy bonsai kiállításba. Gondolom, mindenki tudja, hogy ezek azok a fácskák, amit nagy műgonddal nevelnek 20-30 és még ki tudja hány éven keresztül, de sok közülük alig nagyobb 30 centinél. Azt viszont új volt, hogy virágzó cserjéket is át lehet alakítani ilyen stílusban. Rögtön le is ragadtam, és fotóztam minden mennyiségben. Igaz, hogy gyakorlatilag két-három fajból állt maga a kiállítás, de olyan változatos remekművek születtek ezekből az egyszerű, hétköznapi növényekből, hogy nem bírtam megállni. Ahogy láttam, a nézelődők zöme is így volt vele. A sátrak mellett volt persze bazár is, ahol minden kelléket be lehetett szerezni, ami ehhez a hobbihoz kell, a cseréptől a virágföldön át a különböző ollókig. Ja, és persze, volt tanfolyam is, ahol az érdeklődők elsajátíthatták a metszés, és a gondozás alapjait.

Vajon hány éves lehet?

Egyensúly...

Mozaicizmus

Kár, hogy egy kukkot sem értettem belőle, viszont, a még nagyon távoli jövőben körvonalazódó növényes akváriumomhoz ihletet merítettem. Miután nagy nehezen lekattantam a témáról, úgy gondoltam, hogy ha már egyszer itt vagyok, benézek az állatkertbe. Még csak fél egy volt, időm, mint a tenger, úgy voltam vele, hogy ha fél négy körülre végzek, még bőven belefér minden a mai napba.

Ez már az állatkert.

Madárvárta

A jegy 600 jen, ami gyakorlatilag az ingyenes kategóriával egyenlő errefelé. Persze, automata szolgál ki, és nem pénztáros, de ezt már kezdem megszokni. Szerencsére, ez beszélt angolul is, ez a hús-vér kollégáiról általában annyira nem mondható el. Igazából sok elképzelésem nem volt az állatkerttel kapcsolatban, szerettem volna egy-két érdekes fajt látni, ami otthon elvétve sem található. Alapvetően nem szeretem ezeket a helyeket. Nekem valahogy a rácsok, meg ketrecek idegenül hatnak a természetben, és sajnálom az állatokat. Nézett már valaki fogságban tartott vadállat szemébe?

Azt hiszem, ő itt nem boldog.

Ez az érzés itt is végig meg volt bennem, viszont ez a park azt kell, hogy mondjam, szép. Persze, jellegét tekintve ugyan olyan, mint az otthoniak, viszont, látszik, hogy a lehetőségekhez mértem az állatoknak jó soruk van. A kifutók ugyan nem nagyok, de tiszták, rendezettek, és nagyon sok növény van mindenhol. A park területre nem nagy, bár, azért a pestinél jóval nagyobb, viszont sokkal több fajt gyűjtöttek itt össze, mint otthon bárhol. Szóval, nem csalódtam a japánokban ezúttal sem. Fura, hogy itt is van monorail. Sőt, ez volt az első ilyen jellegű vasút Tokióban, ha jól emlékszem 1958-ban adták át. Persze, fizetős, és iszonyatos tömeg van rajta. Cirka fél kilométeres utat tesz meg, szóval sok értelme nincs, mégis mindig tele volt.

Az állatkerti monorail.

Ebéd közben

A legérdekesebb lakó.

Készült rengeteg fotó, bár sajnos a mindenhol jelen levő, nagyon sűrű szövésű rácsok, és kerítések nagyon megnehezítették a dolgomat. Mi a francnak kell egy fácánt olyan kerítés mögött tartani, amin a lyukak kb. 3X10 centisek? Nem hiszem, hogy le fogja harapni tőből a kezét annak, aki esetleg át is merészkedik a ketrectől mintegy másfél méterre levő kordonon. A veszélyesebb vadak, mint pl. az oroszlán, vagy tigris, csak plexifalak mögül látható, és fotózható, egyébként cirka hermetikusan zárt a kifutó. Már többször észrevettem, hogy a japánok valamiért betegesen ügyelnek arra, hogy minden veszélyforrást totál elszigeteljenek maguktól. A városban a folyók kibetonozott mederben folynak két méter magas kerítéssel elzárva, a hidakon mindenhol magas rács, vagy plexi fal húzódik, a parkokban a vízparthoz, vízeséshez nem lehet odamenni, mert el van zárva, szóval ez valahol durva. Mintha az itt élők is egy állatkerti ketrecben élnének a maga fura, kifordított módján. Nem tudom, hogy ezt miért csinálják. Korábban elég sok volt az öngyilkos errefelé, de ez nem hiszem, hogy jó indok. Egyrészt, ha valaki elszánt, úgyis megtalálja a módját, hogy kinyírja magát, másrészt, meg ha minden áron ugrani akar, akkor nem egy két méter magas plexifal fogja visszatartani. Talán, egyedül a gyerekek szempontjából lenne értelme ezeknek az intézkedéseknek, de azokra meg oda is lehet figyelni, és akkor nem csinálnak baromságot. Egyébként meg, a természetes szelekció híve vagyok.

Lutra.

A madárház szenzációs.

Végül is, a célom elértem, láttam rengeteg érdekes, és számomra új fajt, a fotók közül lett pár egészen jól sikerült darab, és bár úgy tűnt, gyorsan végezni fogok, végül csak záráskor jöttem el, úgy, hogy pár látnivaló még így is kimaradt. Kiderült az is, hogy az Ueno Zoo csak a fele a történetnek, ugyanis kb. egy órányi vonatútra Shinjukutól van még egy állatkert, a Tama Zoo. Ezek szerződében állnak egymással, és ami van az egyikben, az nincs a másikban. Úgyhogy, valamikor a közeljövőben vár rám még egy látogatás. Kollégák azt mondják, hogy az a másik sokkal szebb, sokkal inkább természet közeli, és a hegyek lábánál fekszik. Jó kilátások.

Ueno

Ueno után elindultam Akihabara felé, gyalog, és persze már tudtam, hogy Kanda mára felejtős, ahogy a bakancs is. Alighogy kiértem a parkból, rögtön láttam, hogy valami buli van az állomáson. Na, nem olyan igazi parti, erre inkább a mentők, és a tűzoltók voltak hivatalosak. A bejárat előtt tömeg, ami még nem lenne szokatlan, de a 6-7 tűzoltó, a mentő, meg a rendőrök már annál inkább. Mivel, bejutni esélytelen volt, elindultam a sínek felett átívelő hídra, hátha látok valamit. Bejött, amint felértem már látszott hol az esemény, egy kupac ember csüngött a kerítésen, és valamit nagyon lestek. Nem gondolkodtam sokat, én is felugrottam közéjük, bár a pozícióból már sejtettem, mire számíthatok. Utas kontra vonat, nem a jó értelemben véve. Valaki beesett az épp érkező járat elé. Mivel, a peron közepén is még 40 körül megy a szerelvény, az eredmény sejthető. A „mentés” profi módon zajlott. Mindig is szerettem volna a helyi kollégákat megnézni akció közben, lehetőleg úgy, hogy nem én vagyok a középpontban. A kiérkezett tizenpár tűzoltóból legalább hét azon dolgozott, hogy nagy, zöld ponyvákkal takarja a helyszínt a kíváncsiskodók elől. Bár, a peront is úgy 3-3 méter hosszan lezárták, a fentről bámészkodók ellen nem volt hatásos ez a módszer.

Mindenki kivonult. Sajnos, hiába.

A mentők zöme még a vonat alatt volt, bár látszott, hogy már nagyon nyugodtan dolgoznak, vagy állnak a kocsi mellett, ez pedig általában nem jelent jót. Előkerült a hordágy, összekaparták az illetőt, ráfektették, és elvitték. Egyik ápoló bizonytalanul elkezdte nyomni a mellkasát, de ha valakit épp hordágyon visznek, ki lehet találni mennyit ér a szívmasszázs. Még stabil alapon is elég nehéz tisztességesen véghezvinni, a levegőben esélytelen. Mivel, nem volt infúzió, intubálás, EKG, semmi, gyakorlatilag ez a mutatvány csak a tömegnek szólt. Itthon is néha alkalmazzák, főleg, ha a kocsi személyzete is potenciális veszélyben van, mert mondjuk a népes család annyira nem nyugszik bele abba, hogy a három napja az ágyában mozdulatlanul fekvő nagymama végleg eltávozott, és valamiért a mentőket okolja érte.
A kicsi kék zacskók amik a hordágy után érkeztek végleg megerősítettek abban, hogy ez a küzdelem nem volt kiegyenlített. Egy negyvennel haladó vonat azért eléggé ártalmas az egészségre. Fotók nincsenek, ilyet elvből nem kapok le, egyrészt nem tartom etikusnak, másrészt láthatnék ilyesmit eleget otthon is, ha mentőznék. Hétfőn megkérdeztem pár kollégát, hogy ez mennyire gyakori jelenség errefelé, mondták, hogy nagyon. Általában a zsúfoltabb állomásokon szokott hasonló baleset történni, illetve, hétvégenként egy-egy részegnek mindig sikerül jól időzítenie. Kérdeztem, hogy népszerű-e ez a módszer az öngyilkosok körében, de mondták, hogy már nem igazán. Korábban az volt, de ma más módszereket választanak inkább.

Csak riasztópisztolyok, nem "valódiak".

Buli béget ért, díszvendég távozott, úgyhogy tényleg elindultam Akihabara felé, de a következő érdekességig alig mentem egy keveset. Felfedeztem ugyanis, hogy a vasúti sínek alatt egy külön kis világ van. Piac, méghozzá a helyi kategóriából. Hasonló, mint amilyen a józsefvárosi volt (vagy még van?), kicsi, szűk, zsúfolt ösvényekkel, és rengeteg áruval. Találtam ruhaboltokat, fegyverboltot, és amolyan military üzletet is. Ez érdekes volt, gyakorlatilag a második nagy háború idejétől napjainkig mindenféle egyenruha, és kellék megtalálható volt benne. Főleg persze, USA, és Németország voltak az előtérben. Különböző alakulatok ruhái, bakancsai, sisakok, kulacsok, övek, csatok, plakettek ipari mennyiségben. Bomber dzsekik tucatjai, esőkabátok, ingek mindenféle jelvénnyel ellátva (ranger, légierő, rohamosztag, amit el lehet képzelni). Legnagyobb meglepetésemre, több harmadik birodalmi jelképet is találtam. SS kitűzőt, horogkeresztes birodalmi sast, Luftwaffe és U-boot plakettet, és horogkeresztes kitűzőket. Itt úgy látszik, nem tiltott jelképek. Az ár alapján gyanítom, hogy egy-két uniformis még akár eredeti is lehetett. Illetve, a 30 ezer jenes amerikai sivatagi bakancs sem tűnt olyan olcsó utánzatnak. Kedvem lett volna fotózni, de persze nem mertem, az eladók kissé fanatikusnak tűntek hátha a pult alól előkerült volna még pár extra. Elképzeltem, amint egy militarista állat üvöltve rohan utánam baltával a kezében, és nem tűnt jó opciónak. Így is bámultak, először nem értettem, hogy miért. Jó, szőke haj, kék szem stb… őket ez szerintem annyira nem hatotta meg. Akkor meg mi a rosseb olyan érdekes rajtam. A fényképezőm? De hát az, az oldalamon lóg kikapcsolva a szimatszatyron. És, akkor leesett. Hát persze, a szimatszatyor! Ezek ilyet még nem láttak. Vagy 20 percet nézelődtem, de még csak hasonlóval sem találkoztam, errefelé úgy látszik, nem kapható. Végre valahol értékelték, és láthatólag tetszett nekik. Vagy, lehet, hogy a rávarrt magyar zászlóra voltak rákattanva, nem tudom. Minden esetre elmentettem a boltot az érdekes és fontos helyek közé, ide még visszanézek, bár az áraik nem olyan barátságosak, és nem vagyok nagy híve az egyenruháknak, de túrázáshoz mondjuk, kivehető bélésű nadrág, vagy kabát ideális választás lenne.

Akiba vasárnap este. Itt mindig tömeg van.

Végül megérkeztem Akibába, nézelődtem egy kicsit, de mivel már teljesen besötétedett, a fotózásra nem volt sok lehetőségem. Majd legközelebb. Minden esetre, ez egy igazán jó nap volt, remélem, a következő hétvége is legalább ilyen lesz. Az esős évszak meg még várjon egy kicsit, vagy felőlem akár el is maradhatna…

További képek elérhetőek ITT!

Hozzászólni itt lehet!