06.25-29. Hétfő – Péntek
A tizenharmadik itt töltött hetem nem sikerült valami izgalmasra, bár, azért azt sem mondhatom, hogy nagyon unatkoztam volna. Sikerült megismerkednem a helyi betegellátási rendszerrel egy kicsit közelebbről, mint szerettem volna. Ugye, múlt vasárnap Takaóban túráztam elég sokat, és említettem, hogy kissé lehaltam, mire megmásztam az első hegyet. Ezt akkor a rossz kondinak tudtam be, de nem az volt. A lényeg, hogy hétfőn csak úgy sima nyugalmi pozícióban is elkezdett elfogyni a levegő. Nem látványosan, úgy diszkréten. Azt vettem észre, hogy egyszerűén nem tudok mély levegőt venni, mintha sóhajtani akarnék, de egyszerűen nem tudnék ehhez elég mennyiségű levegőt beszívni. Nem nagyon hatott meg a dolog, ilyen már volt sok évvel ezelőtt is, akkor asztmához kapcsolódott. Gyerekkori történet, kaptam rá gyógyszert, háromévi úszás, meg a rendszeres mozgás végül megszüntette. Cirka tizenhárom éve semmit nem szedek rá, és semmi problémám nem volt azóta, pedig túlélő túrákra jártam, vízipipáztam, és jártam bulizni, kocsmázni, koncertekre, ahol azért akadt füst rendesen. Úgy voltam vele, hogy bár fura, de biztos a magas páratartalom, meg a növekvő szmog újra előhozta. Aztán kedden már kezdett érdekes lenni a dolog, tompa jobb oldali mellkasi fájdalom is jelentkezett, és a sóhajtozás, ami inkább valami elcseszett ásítás félére hasonlít egyre gyakoribbá vált, ja, és úgy éreztem, mintha valaki ráült volna a mellkasomra, és nem akarna leszállni. Este elmentem Oimachiba csak egy kis séta címszóval. Mire visszaértem Hatanodaiba, erősen meg akartam halni. Pulzus százharminc felett, levegő kevés, izzadás, ami kell. Egyszerű négy kilométer sík terepen elég volt hozzá. Egyre erősödött az érzés, hogy ez bizony nem asztma, és ez az állapot annyira nem ideális.

Másnap mondtam Tomnak, hogy át kéne nézni a kórházba, mert valami nagyon nem jó. Korábban szólt, hogyha bármi ilyen gondom van, mondjam nyugodtan, a prof tud időpontot szerezni, nem kell várakozni. Na, kifogtam a két biológus zsenit, akik nagy egyetértésben közölték, hogy biztos megfáztam, pihenjek pár napot, és majd ha nem javul, akkor intézkednek. Azt hittem, lehidalok. Egyrészt, én érzem, hogy mi a gond, és talán esetleg egy orvosi diplomával kicsit jobban meg tudom ítélni, kell-e valami vizsgálat, vagy nem. Ha én orvoshoz akarok menni, ráadásul még fizetni is hajlandó vagyok érte, akkor az komoly. Szóval, első körben le lettem építve. Udvariasan megköszöntem a segítséget, és leléptem. Valóban szarul nézhettem ki, mert Tom úgy fél óra múlva mondta, hogy végül is, én érzem, mi a probléma, és ők nem tudják megítélni, tehát, ha gondolom, szívesen átkísér, segít, meg minden. Gondoltam. Bár, a prof úgy emelte fel a telefont, mintha minimum a fogát húznák, de végül is szerzett egy pulmonológust, aki épp ráért.
A kórház kissé modern, hogy finoman fogalmazzak. Van benne két beteg, és két személyzeti lift, és mozgólépcső. A rendes lépcső nincs kinyitva, az a vészkijárat. Ha valaki beteg, nem akar mászni. Mindenhol tisztaság, egyszerű szőnyeg, számítógépek, és elegendő mennyiségű személyzet. Ha nem tudtam volna, hogy hol is vagyok, egyes részeire simán rá lehetett volna fogni, hogy egy olcsóbb hotelhez tartozik. A rendszer teljesen különbözik a miénktől, inkább az amerikaira hasonlít. Szerencsére, áprilisban kötelező volt biztosítást kötnöm, így „csak” az ellátási díj 30%-át kellett kiperkálnom. Ez az általános, a japánoknak is fizetniük kell. Egyrészt jó, mert így nincs anyagi gondja az egészségügynek, illetve a pszichiátriai esetek is meggondolják, hogy akarnak-e szórakozni, másrészt, ha valaki munkanélküli, azaz nincs egészségbiztosítása, vagy nem tudja kifizetni a 30%-ot, megszívta.
Megérkeztünk Tommal, regisztrációs pult, bejelentkezés. Mivel, először jártam itt, ki kellett tölteni pár nyomtatványt, adatok, ilyesmi, majd azonnal kiállítottak egy névre szóló dombornyomott kártyát, ami hozzám tartozik. Innentől az összes adatomat, vizsgálatokat, diagnózisokat ez tárolja, legközelebb már csak ezt kell odaadni a recepciósnak. Ezután kaptam egy papírt, ahol általános állapotot, tüneteket kellett leírni, majd elirányítottak a pulmonológiára. Harmadik emelet, mozgólépcsőn fel, újabb pult. Kártyámat lehúzták egy olvasóban, mondták, hogy a tizenhármas vizsgáló az enyém. Kezembe nyomtak egy sorszámot, és közölték, hogy várjak. Leültünk, a székekkel szemben a falon egy nagy digitális kijelző virított, ahol a vizsgálók száma volt feltüntetve, és a betegek kódja, hogy ki van épp soron. 10 perc várakozás után hívtak. Doki jó arc volt, tudott angolul, kikérdezett, pulzoxyméter, fel, szaturáció 98%, nyugalmi pulzus 126. Mondta, hogy ez kissé sok, kéne egy röntgen, meg EKG. Megvizsgált, olyan tessék-lássék alapon, közölte, hogy ő eltérést nem lát, vagy hall. Vizsgálatok a másodikon voltak. Röntgen pult, kártya lecsippant, 5 perc várakozás, és már meg is volt a felvétel, amit rögtön továbbítottak a dokinak a kezelőbe. EKG szintén, nem is nyomtatták ki, azonnal tolták tovább az infót. Visszamentem, kis várakozás, majd a diagnózis. Ami, nem volt, ugyanis, minden negatív lett. Megnéztem a röntgent, az EKG-t, és közöltem, hogy valóban. Doki furcsállta a dolgot, kérdezte, hogy csak nem orvos vagyok? Mondtam, hogy de, és egy tüdőgyulladással szívesen kiegyeztem volna. A másik tippem egy kicsi PTX volt, mivel csütörtökön állatház takarítás közben rosszul emeltem, és utána két napig baromira fájt a hátam. Szúró fájdalom, nehézlégzés, tachycardia, fogytam is, mióta megérkeztem, fiatal férfi, spontán légmell tökéletesen illett a képbe, bár azért ahhoz a tünetek enyhék voltak. De nem.

A kolléga közölte, hogy most csináltatna egy CT-t. Átmentem pofátlan betegbe, és szóltam, hogy talán annyira még ne, mert kissé magas az árfolyama, esetleg egy labor? Szerencsére elkezdett vigyorogni, és nem barmolt le, ő is erre gondolt. Ismét regisztráció, vérvétel, eredmény egy óra múlva. Addig visszamentünk Tommal az anatómiára, mondták, hogy telefonálnak, ha lesz valami. 65 perccel később szóltak is, labor szintén negatív. Ezzel kizártuk az amúgy sem valószínű infarktust, és az embóliát. Innentől viszont megállt a tudomány, és elfogyott az ötlet, megbeszéltük, hogy egyelőre ennyi, megdögleni akutan nem fogok, ha rosszabbodik a szitu, menjek vissza, és majd esetleg terhelés, légzésfunkció. Nos, ma péntek van, és bár, valamivel jobb a helyzet, még mindig nem az igazi. Továbbra is ásítozok, vagy valami olyasmi, és nem egészen normális, hogy kétemeletnyi lépcsőzés után 130 felett jár a pulzusom. De, legalább a tompa fájdalom megszűnt, és kicsit több a levegő is. Volt némi hőemelkedésem is, de már az sincs. Tök jó, hogy egy hete még azon agyaltam, hogyan edzek még intenzívebben, most meg azon, hogy nehogy nagyon megerőltessem magam pár lépcsőfok miatt. Erősen kiábrándító, és dühítő. Ég a pofám, de nincs tippem, mi a bajom. Asztmát még mindig nem zártam ki, bár az a pulzust nem indokolja, illetve, az általában hallható. Semmi más tünetem nincs, nem érzem magam gyengének, étvágyam is van, lázas se vagyok, csak a terhelésre reagálok rosszul. Esetleg még valami atípusos tüdőgyulladásra tippelnék, mivel az utóbbi pár napban elkezdtem köhögni, illetve, bármi neurológia, pszichiátria. Meglátjuk mi lesz. Minden esetre, nem rosszabbodott a szitu, sőt kicsit javult, ez legalább jó jel. A hétvégén viszont minden komolyabb mozgás kizárt. Persze, nem fogok a szobában ülni, olyan nem létezik, napsütést mondanak, és meleget, szóval keresek majd valami kevésbé aktív elfoglaltságot. Lehet, hogy elnézek a másik állatkertbe a környéken, persze, csak és kizárólag vonattal.
Minden esetre, a kórház nagyon tuti, a rendszerük vérprofi, igaz, az a hétezer jen, amibe ez a kör került kissé fájt. Mennyi lehet, mondjuk egy műtét, vagy egy hetes bennfekvés… Azt hiszem, ezeket inkább kihagynám.

Ezt az önszívatást leszámítva semmi érdemleges nem volt. Persze, mikor máskor történjen ez is, épp ki se látszottam a melóból. Végre eljutottam arra a szintre, hogy egyedül dolgozok, Tomnak csak jelentek, illetve, ha valami nem stimmel, akkor kérdezek, és segít. Jó arc, azt leszámítva, hogy másról nem igazán lehet vele dumálni. Ja, csütörtökön vett egy Galaxy S III drágaságot. Még két hete említette, hogy új telefont szeretne, mert az a kinyitható hagyományos tepsi bár, még mindig nagyon népszerű errefelé, már nem trendi. Egyből kérdeztem, hogy mi az elképzelése, ehhez legalább értek. Azt mondta, hogy valami Samsungot nézett ki valamikor június végén fog megjelenni a nevére sajna nem emlékszik. Kapásból rávágtam, hogy csak nem Galaxy S III? Mintha valami tök alap cucc lenne unottan bólintott, hogy ja, ismerős a neve, valószínűleg az. Csak egy kicsit drágállja, hetvenezer jen azért nem kevés pénz. De, aztán miután vázoltam, hogy mit tud a gép, megnyugodott, hogy jól választott. Tegnap este már fél hétkor lelépett, hogy átvegye a mobilt. Ez tízre sikerült is neki, mivel itt csütörtökön volt a hivatalos megjelenés, és hát, volt egy kis sor. Megmutatta, persze oda nem adta, hogy nyomkodjam egy kicsit, de határozottan tetszik. Ennyi pénzt nem adnék érte, de jó cucc. Nem fenyeget a veszély, hogy mostanában ilyesmit veszek. Egyrészt, a Defy ütésállósága nagyon hasznos, úgyhogy ez feltétel a következő telóra nézve is, másrészt, itt független készüléket gyakorlatilag nem árulnak. Tehát, mindent csak itt használhatnék, és pont, az otthoni SIM kártyámat egyik sem ismerné fel. Illetve, a két év kötelező hűség is kicsit necces, főleg az elég magas havidíj miatt. Szóval ez a téma részemről felejtős.

Ma, azaz péntek este, Hiroval elmentünk kajálni egyet, méghozzá egy igazi, hangulatos olasz étterembe, Hatanodai közepén. Életembe nem ízlett még ennyire a carbonara spagetti. Most tudatosult bennem, hogy három hónapja nem ettem semmi európai kaját, és mennyire hiányzik. Azt hiszem, rendszeres vendég leszek itt, bejön a hely. A vacsi ezer jenbe került, de ha azt nézzük, hogy volt előételnek saláta, aztán a tisztes adag tészta, akkor nem is vészes. Főleg, ha azt is hozzávesszük, hogy ehhez korlátlan italfogyasztás társult. Önkiszolgáló rendszer volt, poharak, és automaták sorban, és legalább nyolc-kilenc féle italból lehetett választani. Jégkocka, citromkarikák, szívószál, minden, ami kell. Ja, és egy kávéautomata, olyan olaszos stílusban, igazi kávéval, nem csak valami instant löttyel. Tuti a hely.

Update: cirka másfél hónappal később, még mindig élek, és elvagyok. Bár, fura módon nyugalomban is érzem a szívverésem (na, nem mintha ez olyan nagy baj lenne), és a pulzus még mindig magasabb, mint korábban, alapvetően nincs gond. Továbbra sincs ötletem, mi bajom volt, de azóta már mentem huszonpár kilométert is a hegyekben, és túléltem.

Képek most nincsenek, kórházban nem fotózok.

Hozzászólni itt lehet.