07.29. Vasárnap
Most először aludtam tatamin, és mondhatom, egész jó volt. Kellemes volt végre egy kicsit hűsebb környezetben tölteni az éjszakát, a lakásomban reggelente kész pokol uralkodik mostanában. Mivel az ablakok keletre néznek, és fél öt körül van napkelte, hét órára kellemes 34-36 fokig melegszik fel a szoba. Ez ellen valamit majd ki kell találnom, mert az eddig se túl sok alvásidőt eléggé hatékonyan csökkenti ez a tényező. Bár, aludni jó volt, nem tartott túl sokáig, fél egykor feküdtem, és az ébresztő túl korai volt. Még este megkérdeztem Hirot, hogy mikorra állítsam az órámat, mikor szoktak kelni. Mondta, hogy úgy hat óra körül megfelelő lesz. Itt majdnem kiszaladt egy „baszd meg” a számon, de aztán szerencsére mégsem. Értem én, hogy a japánok kevés alvással is beérik, jóval kevesebbel, mint az európaiak, de ez akkor is állatkínzás. Eleve másnap volt, aludtam négy órát, és most meg ilyen korán kell kelni, ez így kissé gyilkos. Hiro betartotta a szavát, reggel hatkor pontosan megjelent a nappaliban, így én is kénytelen voltam fölkelni. Annyira nem volt rossz, mint vártam. Hiro kiment a kertbe virágokat locsolni, díszhalakat etetni, a felesége pedig nekiállt reggelit készíteni. A kertet itt úgy kell elképzelni, hogy egy cirka 2,5 x 3,5 méteres terület, tehát épp csak amolyan kilépő. Hogy ez itt mekkora értéknek számít, jól mutatja, hogy Hironak több éven keresztül az volt az álma, hogy a házhoz legyen egy ilyen. Ezt a kiváltságot az itteni emberek zöme nem engedheti meg magának. Érdekes módon, itt a díszhalakat a kertben, vagy a teraszon az ajtó előtt tartják, tehát gyakorlatilag kinti körülmények között élnek. Persze, itt most nem mindenféle kényes dél-amerikai, vagy ázsiai túltenyésztett csodákra kell gondolni. Általában aranyhal a divat, illetve, van egy tradicionális japán kishal, ami nagyon kedvelt háziállat. Hasonlít a nőstény guppyhoz mind alakban, mind méretben, viszont ez kevésbé színes, vagy tiszta fehér, vagy halványsárga. Régebben nagyon elterjedt volt Japánban, mára azonban már vörös listás faj, köszönhetően az élettér beszűkülésének. Viszont, akvarista körökben nagyon kedvelt, és ahogy látom, gyakorlatilag mindent túlél a tűző nyári napsütéstől a téli hidegen keresztül. Egy nagy cserépben laknak, nincs benne se szűrő, se levegőztető, Hiro vizet se cserél, csak mindig pótolja az elpárolgottat. Van a vízben jó sok növény, pár törpe tavirózsa, meg valami egyéb futó gaz.
A reggeli fél nyolc körül lett kész, akkor mindenki szépen asztalhoz ült, és evett. Ismét nagyon finom volt minden, még ha nem is ismertem fel az összes kaját, nem voltam válogatós, és mindent megkóstoltam. Kivéve persze az erjesztett babot.

Nyolc körül aztán Hiroval összeszedelőzködtünk, megkaptuk a kis bento-kat (ebéd doboz), és elindultunk az állomás felé. Irány Hakone.

Rizsföld a vonatból nézve.

Az egész látogatásom fő célját ugyanis az adta, hogy vasárnapra ezt a túrát terveztük be Hiroval. Amolyan kis erőfelmérésre irányuló kirándulás. Hakone Tokiótól délre fekszik, gyakorlatilag az agglomeráció déli szélétől indul. Ismét jellemző a város méretére, hogy Hatanodai-ból ide cirka két órás vonatút vezet, ezért aludtam Hironál, mert onnan csak egy órányira volt a cél. Csodálatos vidékre érkeztünk meg, ez is fantasztikus része a szigetnek. Természetesen hegyekkel tarkított terület, aminek nagyjából a közepén található az Ashino-tó, amihez sajnos nem volt időnk eljutni. A vonat Hakone-yumoto állomásig vitt minket, itt beszereztünk egy ingyenesen elérhető turistatérképet, amin minden útvonal, vasútállomás, pihenőhely, látványosság jelölve volt. Hasznos segédeszköznek bizonyult, miután a Garmin közel sem volt ennyire részletes, mindösszesen egyetlen turistautat jelzett a környéken, azt is néha pontatlanul. De, a kettő együtt már bőven elegendő volt.

Hakone-yumoto, folyópart

Az állomástól gyalog folytattuk az utat, egyenesen a hegyek közé. Itt már előfordulnak 1500 méter körüli csúcsok is, de ma „csak” nyolcszázig jutottunk. A környék hegyei alapvetően vulkáni tevékenységből származnak, ez egyrészt magyarázatul szolgál a rendkívül meredek hegyoldalakra és magas csúcsokra, másrészt erősen rányomja a bélyegét a tájra is. Itt az uralkodó kőzet a bazalt, és az andezit, mészkővel, vagy dolomittal csak ritkán találkoztam. Ez annyira nem jó, ugyanis, a sok szikla miatt az út gyakran csúszós, és instabil, ami nem könnyíti meg a mászást és az aljnövényzettel kombinálva lehetetlenné teszi az ösvény elhagyását. Sok helyen komoly próba lett volna felkapaszkodni, néha a turistaút is elég kemény kihívás volt, noha, itt is mindig tökéletesen ki van építve, lépcsőkkel, homokzsákokkal biztonságossá téve. Hiába, itt egészen más érzés túrázni, mint otthon.

Nyolcszáz méter, a mai csúcs.

Rengeteg vízesést találtunk.

Múltkor, Takaóban azon agyaltam, hogy vajon milyen vadállatok élnek errefelé, van-e köztük valami veszélyes. Most választ kaptam erre a kérdésemre is, utunk elején Hiro vigyorogva közölte, hogy ha szerencsénk van, láthatunk őzet, szarvast, vadon élő majmokat, sőt, akár még medvét is. Persze, ehhez nagyon szerencsésnek kell lennünk. Visszakérdeztem, hogy mi az összefüggés a szerencse, és a medve között, de először nem értette a dolgot. Mondta tovább, hogy az mennyire ritka, és milyen különleges esemény stb… Én a medvét úgy ismerem, hogy nem annyira békés állat, főleg, ha nem számít látogatókra, úgyhogy inkább nem akartam vele találkozni. Amikor ezt megemlítettem, Hiro is elgondolkodott, és mondta, hogy valóban, lehet, ez annyira nem lenne örömteli. Kérdeztem, hogy milyen medve ez egyáltalán, barna, vagy fekete? Japánban fekete medvék élnek, jött a válasz. Ennek valahogy nem tudtam önfeledten örülni, amit Hiro megint csak nem értett. Azt hiszem, ha egy medve úgy dönt, hogy meg akar kóstolni picit, akkor én inkább a nagy barnamedvét választanám. Az elől legalább lenne némi esély elmenekülni, mert fára, annyira nem mászik jól. De a fekete az jóval kisebb, és nem jelent neki akadályt, a fa, simán levadászna minket a magasban is. Na, ezek után már Hiro sem akart annyira medvével összefutni, persze, végül semmilyen jelentősebb vadállattal nem találkoztunk, valószínűleg, még mindig túl közel voltunk a civilizációhoz.

Volt kicsi vízesés...

...meg egészen nagy is.

A környezet viszont bőven kárpótolt, láttunk rengeteg vízesést, és hegyi patakot, és alapvetően igazi szubtrópusi környezetben jártunk. Meleg, párás, néhol fülledt, és rendkívül nedves. Sokszor előfordult, hogy a csapáson egy ér folyt keresztül, vagy a kőfalból források törtek fel. Hihetetlen mennyiségű vízkészlettel rendelkezhet ez a sziget, ez egyrészt magyarázat arra, hogy tudnak annyi rizst termeszteni, másrészt viszont számomra érthetetlen a rendkívül magas vízdíj oka. A hőmérséklet egész kellemes volt, a város 35-40 fok körüli értékei után az erdőben levő 25-30 fok egész üdítően tud hatni, bár, itt a páratartalom volt elképesztően magas. A folyadékveszteséget jól jellemzi, hogy négyliternyi izotóniás löttyöt (itt olcsóbb, mint a kóla, nem sokkal drágább, mint az ásványvíz) ittam meg a közel nyolc órás túra során, és eközben egyszer sem kellett WC-re mennem. Tehát, ilyen szempontból sokkal brutálisabb egy ilyen kirándulás, mint otthon. Hiro ezen a téren sokkal ellenállóbb, mint én, neki elég volt 2,5 liter folyadék is, és szemmel láthatóan kevésbé izzadt.

Szép csúcsok. Majd legközelebb.

Szerencsére lefelé kellett menni.

Erőmű.

Természetesen ládáztunk is, öt doboz jött szembe velünk, abból négyet meg is találtunk, ami nagyon jó aránynak mondható. Itt ugyan nincs annyi rejtés, mint Tokióban, de a minőségük nagyságrendekkel jobb, élvezet volt játszani. Szerencsére, itt egyáltalán nem volt tömeg, bár, sokan érkeztek a vonatokkal, mindenki inkább átszállt egy helyi kisvasútra, és szépen felvonatozott a hegyekbe, piknikezett egyet, kicsit sétált, majd távozott. Igazából, én nem sok értelmét látom egy ilyen kirándulásnak, de ennek ellenére, dicséretes, hogy legalább kimozdultak otthonról. Mi azért egy kicsit komolyabban nyomtuk, a táv végül 25 km lett a Garmin szerint, de a tracklogot Google Earth-re feltöltve ez az érték 20 km-re módosult, és a legnagyobb elért magasság is 800 méterről 620-ra változott. Hajlamos vagyok azt gondolni, hogy a Google mérései a rosszak, mert a hegycsúcsokon a magasság jelző tábla mindig egyezett a GPS által jelzett értékekkel. Meg, a 25 km sokkal jobban hangzik, mint a húsz. 
Hiro egészen jól viselte a megpróbáltatásokat. Ugyan jó kondiban van, de az utóbbi időben nem igazán sportolt semmit, bár szombatonként bringával jár dolgozni, ami 20-20 kilométert jelent oda-vissza. Ez persze semmi egy ilyen túrához képest, de túlélte. Kissé lassabban haladtunk, mint ha egyedül lettem volna, de ez nem zavart. Örültem, hogy végre valaki csatlakozott hozzám, jó társaság volt, és nagy előnyt jelentett, hogy ő el tudta olvasni a táblákat, feliratokat. Akadt néhány mélypontja ugyan, ez tisztán látható volt több alkalommal is, de ilyenkor mindig megálltunk egy kis pihenőre mondtam neki, hogy egyen egy kicsit, igyon, ilyesmi, és ez segített. Alapvetően az utolsó öt kilométert leszámítva nem panaszkodott, élvezte a gyaloglást, és ő mondta, hogy ide még valamikor vissza kell jönnünk, mert még az 1500-as csúcs nincs meg, és a tavat is meg kéne nézni. Támogatom, ide (is) vissza fogok még térni, reményeim szerint valamikor szeptemberben.

Hortenzia. Azt hiszem...

Fél hét után érkeztünk vissza az állomásra, ahonnan indultunk, úgyhogy gyorsan vonatra szálltunk, és Odawarában elváltak útjaink. Neki vissza kellett jutnia a házához, nekem pedig Oimachi volt a közvetlen cél, amit szerencsére egy átszállással sikerült megoldanom. A jegy Hakone-yumoto és Odawara között 300 jen, Odawara és Oimachi között 1280 jen, Oimachi és Hatanodai között pedig 150 jen volt. Tehát, cirka 3500 jen ment el utazásra a hétvégén, és nagyjából 130 kilométert tettem meg vonaton. Drága…

További képek ITT!

Hozzászólni itt lehet!