07.15. Vasárnap
Most végre minden összeállt egy jó kiránduláshoz. Jó volt az idő, korán sikerült felébrednem, szóval összepakoltam minden szükséges dolgot, reggeliztem, és irány Kamakura. Már régen jártam itt, és akkor is csak a tengerpartot jártam végig, ideje volt már, hogy szétnézzek a városban is. Most már jóval több rutinom van vonatozás terén, úgyhogy gond nélkül megtaláltam mindent elsőre, jó vonatot fogtam, így már háromnegyed tizenkettőre megérkeztem a célállomáshoz.
Persze, ismét hatalmas tömeg fogadott, úgy tíz percbe telt kijutni a peronról, de utána ismét eloszlott a nép, így már vállalható volt a helyzet. Most nem a part felé vettem az irányt, hanem elkezdtem ládákat keresni. Otthon ugye, gyakorlatilag számomra ez helyettesíti az idegenvezetést, és az útikönyveket egyszerre. Reméltem, hogy itt sem lesz másképp, és bár Tokióban ez a taktika nem mindig működik, ez már itt eléggé külterület ahhoz, hogy ne legyen minden sarkon és bokorban láda. Nagyjából, bejött, amit reméltem, a rejtések itt már jóval több észről tettek bizonyságot, jó szórakozás volt keresgélni.

A láda.

Közben végigjártam a helyi nevezetességeket is, és túráztam egyet a kamakurai alpokban. így hívják ugyanis a várost félkörszerűen körbevevő „hegységet”. Ezt most erősen idézőjelben kell érteni, ugyanis, a legmagasabb pont úgy kilencven méterrel van a tengerszint felett, tehát hegyekről semmi esetre sem beszélhetünk. Viszont, bár alacsonyan vannak a csúcsok, a meredekség azért megvan, és elég jó kilátás nyílik a környékre, ha egyszer feljut az ember a dombtetőre.

Japánkert

Még nagyon párás a levegő. Majd ősszel...

Annyiból volt pofáresés a dolog, hogy errefelé a templomok nem a csúcson vannak, hanem a völgyekben. Nagy lelkesen elindultam fölfelé, és nem találtam mást, csak pár emlékművet. Viszont, egy kellemes túra után megérkeztem egy völgybe, ahol legalább öt templom sorakozott egymás után. Megnéztem a legismertebb szobrot a környéken, egy tíz méter körüli ülő Buddhát ábrázoló alkotást. Mivel, ez a legnagyobb látványosság a környéken, a létszám is ennek megfelelően alakult, azaz miden zsúfolásig tömve volt emberekkel, most a változatosság kedvéért turistákkal, és nem helyi lakosokkal.

Meditáljunk...

Kapu. Kissé túlzásba estek, azt hiszem.

Főtemplom

Azért a tengerpartot ma sem hanyagoltam teljesen, ismét végigsétáltam. Ezúttal már itt is sok ember volt, ugyanis, július elejétől hivatalos stranddá változott a terület. Volt nagy buli, mobil bárok, sütöde, vízi mentők, szóval, minden, ami kell. Érdekes módon, a part továbbra sem lett tisztább, még mindig sok hínár, tégla, kövek hevertek szanaszét. És, persze, kedvenc madaraim sem hiányoztak, most többször is láttam őket akció közben. Hatalmas rutinnal szedik ki a hamburgert a gyanútlan áldozataik kezéből, nagyon ügyesek. Azért nem kis meglepetés lehet, amikor egy jó fél méter szárnyfesztávolságú madár lecsap az ember kezében lévő kajára. Érdekes módon, pontosan tudják, hogy mire érdemes rárepülni, a GPS-em végig a kezemben volt, de egyáltalán nem hatotta meg őket, valahogy tudták, hogy nem olyan jó az íze, pedig kinézetre még hasonlíthat is valami elcseszett formájú hamburgerre.

Teltház

A kép ellenére, nem sokan fürödtek. Lehet, hideg az óceán?

Most nem időztem sokat a parton, és nem fürödtem. Egyrészt nincs hol fürdőruhát fölvenni, másrészt, hiába Japán, nem mertem a hátizsákomat kint hagyni a parton. A fényképezőgép még hagyján, bár, azért nem örülnék neki, ha elvinnék, de útlevél, regisztrációs kártya, bankkártyám stb… azért ezek kissé nehezen beszerezhető iratok. Nincs kedvem a követségre rohangászni, hogy mindent tudjak pótolni, nem ér annyit a strandolás.

A mediterrán Japán.

Halászfalu

Mire végigmentem a strandon négy óra lett, még volt cirka három órám sötétedésig, úgyhogy kerültem egyet a város túlsó oldalán is. A part mentén haladtam, amíg lehetett, és most megnéztem azt az üdülőtelepet is, amit múltkor csak lefényképeztem. Nem kicsit pazar a hely, amolyan igazi mediterrán hangulata van, persze, japán kiadásban. Mint kiderült, nem szállodák vannak itt, hanem lakóházak. Nem tudom, mennyibe kerül itt egy lakás tengerre néző ablakokkal, de ahogy az autókat elnéztem, nem olcsó. Találtam egy jachtkikötőt is, nem épp filléres ladikok parkoltak benne. Volt egy olyan érzésem, hogy magánterületen sétálok, de mivel kerítésen nem másztam át, a táblák meg nekem semmit nem mondanak, úgy voltam vele, hogy nem érdekel, majd szólnak, ha nem tetszik valami, de szerencsére, senki sem járt a környéken. Volt itt elrejtve két láda is, de egyik se lett meg, kissé kevés volt az infó a megtalálásukhoz.

Nem olyan könnyű tologatni ezeket a kocsikat.

Ismét belefutottam egy vallási ünnepbe, megint kocsikat toltak, és ládákat cipeltek, de most szerencsére nem volt akkora tömeg, volt lehetőségem egy kicsit jobban megnézni ezt a ceremóniát. Sokat nem maradtam, mert még fel akartam keresni pár rejtekhelyet, azaz templomot, mielőtt elindulok Tokió felé. Láttam pár szép épületet, de semmi újdonság nem volt már a dologban, és sajnos ládát sem találtam.

Látványosság, és mégsem volt rajtam kívül senki. Egész ijesztő volt.

Fél hét körül értem vissza Kamakurába, és mivel még mindig semmi kedvem nem volt vonatozni, mentem egy kört a városban is. Ekkor már erősen sötétedett, így nem volt nehéz kiszúrni egy szépen kivilágított templomot. Mivel, egy kisebb tömeg tartott arrafelé, reméltem, hogy látok valami érdekeset, és úgy lett. Végignéztem egy helyi szertartást. Igazából, nem tudom megmondani, hogy melyik valláshoz tartozott, gyanítom, a buddhizmus valamelyik helyi ágához, de nem vagyok teljesen biztos benne. Minden esetre, érdekes volt, és igazán látványos, ahogy a kivilágított, és fáklyákkal körbevett templomban a papok, és még pár ember elvégezték a szertartást. Ilyet még nem láttam, valószínű, nem is nagyon fogok, nem gondoltam volna, hogy nyilvános istentiszteletbe botlok.

Esti szertartás.

Nem kicsit van kidolgozva az épület. Műalkotás.

Háromnegyed nyolc körül aztán csak vonatra ültem, és visszamentem Tokióba. Érdekes nap volt, nem tudom, hogy ide még visszajövök-e, Enoshimába még egyszer mindenkép ellátogatok, lehet, hogy útba ejtem Kamakurát is. Mára 21 kilométer jutott, és tizenegy ládát zsákmányoltam. Nem rossz.

További rengeteg kép ITT!

Hozzászólni itt lehet!