2022. október 2., vasárnap

Gyorskeresés

Tokió blog - Február 4-10.

Írta: |

[ ÚJ BEJEGYZÉS ]

02.04-02.10. Hétfő - Vasárnap

Ezen a héten sem történt semmi váratlan, vagy legalább érdekes esemény, de azért két hét alatt összegyűlt egy bejegyzésre való dolog. Úgy tűnik most a „mindenki kutat ezerrel” időszak zajlik, így a szokásosnál is jobban magába fordult a társaság nagy része. Rohangásznak, mint pók a falon, és dolgoznak, vagy minimum úgy tesznek. Én is megpróbálom elfoglalni magam, témám még mindig kellemes, félhalott állapotban van, és a következő hetekben nem is várok komoly áttörést. Annyi előrelépés történt, hogy kiderült, Tom az egyik asszisztenst bízta meg azzal, hogy továbbvigye ezt a történetet. Szegény. Már előre sajnálom. Ennek következtében kaptam egy tanítványt, akinek minden technikai lépést meg kell mutatnom, és meg kéne tanítanom. Ugyan, angolul annyira nem beszél, de ez senkit nem érdekel. Mondjuk, kihívás az van benne, és legalább nem kell azon agyalni, hogy magyarázzak el olyan dolgokat angolul, ami még magyarul sem lenne egyszerű. A csaj egyébként egészen ügyes, ha valamit egyszer megmutatok neki, akkor azt képes tökéletesen lemásolni. Ami nem kis teljesítmény, egy tíz napos egér szeméből kipreparálni a retinát elsőre, majdnem tökéletesen, azt hiszem elismerésre méltó kézügyességet feltételez. Viszont, abban biztos vagyok, hogy semmi kreatív újítást nem fog vinni az eddig módszertanba, és a későbbiekben Tom lesz az agy, ő meg a szükséges segédeszköz. Jelenleg is ez a szokásos felállás, lehet, hogy jobban fog működni a rendszer, mint velem, majd pár hónap, esetleg egy év múlva kiderül.

Délutánonként azért néha van idő egy kis beszélgetésre, vagy legalább a többiek közösségi életének figyelésére. Múlt héten valaki, gyanítom a titkárnő, aki a társalgóban kihelyezett nassolni valókért felelős, beszerzett egy pomelót. Ez az a focilabda méretű citrusféle, ami pár éve már otthon is kapható a nagyobb áruházakban. Ázsiai gyümölcs, de fura mód a japán kollégák még nem ismerték. Épp némi csoki reményében mentem be a szobába, és láttam, hogy legalább hat asszisztenscsaj csoportosul az asztal körül, és valamin nagyon csodálkoznak. Kínai kollégám is ekkor lépett be, ő is nézte, hogy mi lehet ekkora szenzáció. Nos, mint kiderült a helyiek épp a pomelót tanulmányozták ezerrel. Illetve, a hozzá kapott használati utasítást. Ez egy kis füzetecske, amiben le van írva a gyümölcs eredete, származása, milyen részei vannak, ezek közül mi ehető, mi nem, és hogy lehet meghámozni. Miután ezt mindenki elolvasta, a rangidős ember előkotort valahonnan egy kisebb szamuráj kardnak is beillő kést, és elkezdte a leírásnak megfelelően meghámozni a cuccot. A kínai csaj, és én, akik már találkoztunk pomelóval csendben figyeltük a műveletet. Miután végeztek a hámozással ismét körbecsodálták a nagy narancsot, majd gerezdekre bontották. Azokat kirakták egy tálba, és vártak. Ki lesz az első, aki megkóstolja? Végül két perc után meguntam a tökörésst, vettem egy gerezdet, és elkezdtem enni, így a többiek is belelkesültek. A pomelo ezután még 10 percig létezett, mindenki megkóstolta, megállapították, hogy finom, és távoztak. Mint kiderült, a gyümölcs Kína déli részén is népszerű, ott termeszteni is lehet, viszont, az ottani gyümölcs inkább egy hatalmas körtére emlékeztet, nem gömb alakú.

Volt még egy érdekes beszélgetés, amibe belefutottam, ez a ruhákról szólt. Jó, hogy van még egy külföldi is az intézetben rajtam kívül, aki egyrészt, kedves, másszt ő sem tud japánul, bár nálam azért fényévekkel jobb ilyen téren. Igaz, ő már több éve itt él. Hétköznapi témákban viszont angolul kommunikál ő is a többiekkel, már akikkel lehet. Épp Masashival dumáltak, amikor én is bekapcsolódtam a beszélgetésbe. Az már eddig is feltűnt, hogy a japánok rendkívül sokat adnak a ruházkodásra, és még többet költenek rá. Kopott, vagy koszos ruhában a munkások, és pár hajléktalan kivételével japánt nem látni, a kollégák pedig mindig más szerelésben virítanak, valószínűleg nagy ruhakollekcióval rendelkeznek. Ellentétben velem, ugyanis én még mindig lényegében a bőröndömből élek, és hát 23 kilónyi csomagba nem fér bele túl nagy változatosságot megengedő készlet. Vettem ugyan pár cuccot, de a túragöncökön, meg a lakásban viselt meleg ruhákon kívül nem újítottam be sok mindent az elmúlt egy évben. Igaz, nálam a ruházkodás eléggé sokadlagos szempont volt mindig is. Lényeg a lényeg, a kollégák épp arról beszélgettek, hogy nem tudnak mit kezdeni a ruháikkal. Mert, ugye jön a tavasz, új kollekció, de nincs a lakásban hely. Mit lehet ilyenkor tenni? A kínai csaj mosolygott, és mondta, hogy hát, nemsokára majd jönnek a rokonok. Ők ilyenkor üres bőröndökkel érkeznek Kínából, és telikkel mennek haza. Ezzel számára a probléma meg is van oldva. Masashi mondta, hogy nála kissé problémásabb a történet. Használt ruhát itt eladni annyira nem lehetséges, és neki nincsenek szegény külföldi rokonai, akiknek odaadhatná. Megkérdeztem, hogy miért nem ajánlja fel valakinek, ami nem kell. Mondta, hogy igen, az járható út, de mostanában semmi katasztrófa nem történt, úgyhogy, kinek?
Mert ugye, ezek már használt ruhák, és az állapotuk nem tökéletes. Mondjuk, kissé kételkedem benne, hogy egy hajléktalan nézegetné a ruhák állapotát, és válogatna, de legyen. Kérdeztem, hogy nincs-e errefelé vöröskereszt, vagy valami ahhoz hasonló szervezet. Masashi mondta, hogy de van, majd lehet, hogy nekik felajánlj pár dolgot, hogy legyen hely az újaknak, de az valószínűbb, hogy egyszerűen kidobja, ami nem kell. Kérdeztem, hogy mennyi idős a legrégebbi ruhadarabja, amit még utcára felvesz. Mondta, hogy nem tudja megmondani, de talán egy éves, annál régebbi cucca nincs. Azt is megpróbáltam megtudni, hogy havonta mennyit szán új ruhákra, de azt nem volt hajlandó elárulni. Minden esetre, aki Európából 27000 jenért rendel kuktafazekat, és közli, hogy tök jó üzletet csinált, mert most akciós volt, az sejtem mennyit költhet ruhákra. És errefelé ez nem számít rendkívülinek, Masashi ugye ortopédsebész, PhD hallgató, két évvel idősebb nálam a diplománk ugyan olyan, és nagyjából a japán középosztály felső részéhez tartozik. Kicsit más szinten élnek errefelé az emberek, mint mondjuk otthon.

Pedig a japán gazdaság most egyáltalán nincs a csúcson, a jen pedig ismét elég keveset ér a valutapiacon. Hiroval dumáltunk erről valamelyik nap, mondott pár érdekes dolgot. Először is azt, hogy azért annyira nem rossz a helyzet, mint aminek látszik. Jó, tényleg nem egy gazdasági buborék készül ismét, de a japán gazdaság még mindig elég erős lábakon áll. A jent a kormány mesterségesen tartja alacsony szinten, így próbál meg kedvezni a helyi cégeknek. Az aktuális árfolyamot döntően a dollár határozza meg errefelé. Abban az esetbe, ha a jen annyira megerősödne, hogy 1 dollár 80 jennél is olcsóbb lenne, olyan japán cégek, amik külföldre termelnek, mint Sony, Panasonic, Toyota, veszteségessé válnának. Tehát az erős jen számukra rossz, az optimális helyzet az, amikor 1 dollár 90-100 jen körüli értékkel rendelkezik. Jelenleg ez a céltartomány, itt ugyanis a nagy hazai gyárak profitot termelnek, ami mellesleg az újonnan választott kormányzatnak sem rossz. További előny, hogy ezzel párhuzamosan a külföldről importált terméket ára lassan emelkedik, főleg a amerikai cuccoké, így szép lassan a hazai piacon a japán áruk kerülnek előnybe, ami további bevételt hoz. Ha úgy tetszik, most folyik a politikai beetetés, a minden szép, és minden jó időszaka. A jen idővel újra erősödni fog, mert mesterségesen alacsony árfolyamon tartani sem lehet sokáig, előbb-utóbb az értéke ismét felfelé fog kúszni. Most per pillanat, érdemes jent venni, akinek pedig van, megtartani, mert ha most váltja át valaki dollárba, euróba, vagy forintba, sokat fog bukni rajta. Van még egy furcsaság, mivel ez a helyzet mesterséges, ha bármi váratlan történne, ami a gazdaságnak, meg a kormánynak rossz, a jen értéke fölfelé ugrana meg. Tehát, egy földrengés után a jen hirtelen erősödne, majd csak utána kezdene mélyrepülésbe, ha az adott helyzetre a piac így reagálna. Érdekes dolgok ezek, kár, hogy nem szeretem se a közgazdaságtant, se a tőzsdét. Hiro viszont úgy tűnik, egészen képben van. Mondjuk, meg is értem, nem kevés pénzt bukott el, amikor hazatért Amerikából. Akkor is valami hasonló indíttatású manipuláció zajlott épp, és a dollárt sikerült nagyon szar árfolyamon jenre váltani, a veszteség pedig milliós nagyságrendben volt mérhető. Tehát, ha én mostanában jent akarnék jó áron váltani, akkor két dologban reménykedhetek: az USA hirtelen gazdasági fellendülésében, ami a dollár erősödését hozná, vagy valami természeti katasztrófában, ami Japánt érinti. Nem tudom, jelenleg melyiknek van nagyobb esélye…

Szombat délután cél nélkül mászkáltam a városban, megtaláltam az egyik olimpiai stadiont, ami még 1964-es játékokra készült. Az aznapi új felfedezések sora nagyjából itt véget is ér.

Az olimpiai tér, és a stadion.


Itt már valami virágzik.

A vasárnap aztán kirándultam egy kicsit, mivel már kockásra ültem a seggemet az irodában nagyon mehetnékem volt (legközelebb majd az agyi leépülés ellen kell kitalálnom valamit…). Az előrejelzés egész élhető időt jósolt vasárnapra, gondoltam, ki kéne használni. Persze, tavasznak egyelőre nyoma sincs, az egy kellemes 18 fokos szombat után ismét visszatért a tél. Ez 5-10 fokos nappali, és 0 körüli éjszakai hőmérsékletet jelent, viharos északi széllel, mag kb. heti egy esős/havasesős nappal. A helyiek egyre inkább kezdik mondogatni, hogy ez a tél szokatlanul hideg, ilyenkor azért már kicsit jobb időnek illene lennie, legalább néha. Hát igen, tudnám értékelni. Minden esetre nem most nem lehetett okom túl sok panaszra. Ragyogó napsütésre keltem reggel hétkor, és a folytatás is ilyennek ígérkezett. A városban úgy 5-6 fok körül lehetett, és szerencsére szélcsend volt.


Mitake, és a Tama-folyó.

Most kivételesen úgy indultam el, hogy nem akarom szétcsapni magam, csak sétálni egy kicsit a hegyekben, mondjuk úgy 10-15 kilométert, szóval semmi komoly. Egy új helyszínt választottam, Mitake környékét. Ez az állomás a város nyugati szélétől nem messze helyezkedik el egy völgyben, és kellemes, 800-1300 méter körüli csúcsok határolják. Számomra fontos szempont, hogy vonattal megközelíthető, igaz, Hatanodaiból indulva nagyjából két órás a vonatút. Új helyszín, új útvonal, ehhez természetesen új szívatás társult. A különböző vonalakkal már nincs gondom, az állomásokon is eligazodom, azonban újdonságot jelentett, hogy egy peronról több irányba is indultak szerelvények. Tachikawa állomáson ugyan, ki volt írva a megfelelő peronhoz, hogy Mitake, csak nem minden vonat ment arra, amire nem számítottam. Ráadásul, elfelejtettem megnézni, hogy mi a nekem szükséges járat végállomása, ami a szerelvényeken mindig fel van tüntetve. Úgyhogy, szépen felszálltam az első beérkező vonatra, és elindultam. Még jó, hogy volt a vagonban tájékoztató képernyő, és figyeltem is. Már pár perc után gyanús volt a feltüntetett állomások neve. Valahogy nem stimmeltek a kanjik, amikor előző nap google maps segítségével nézegettem a térképet, mintha más nevek lettek volna. Aztán egy pillanatra angolra váltott a kijelző, és a végállomás is gyanús volt, ugyan még nem jártam arra sem, de mintha az Tokióhoz tartozó kerület lenne, a nekem megfelelő járatnak pedig inkább távolodnia kéne a várostól. Persze, teljes lista az állomásokról a vonaton nem volt, úgyhogy az egyik megállóban gyorsan fotóztam egyet (szeretem a fényképezőgépemet), és elkezdtem kisakkozni, hogy mi nem stimmel a történetben. Gyorsan kiderült, hogy valóban rossz vonaton ülök, de szerencsére a két vonal egy ideig közös úton haladt, úgyhogy át tudtam szállni a megfelelő járatra. Ezután sikerrel megérkeztem Mitake állomásra, és ismét tanultam valamit.


Kicsi fa kicsi gyökere. Kicsit kivájva.


Abban a völgyben van a vasútvonal, és Mitake.

Az állomáson ládáztam egy kicsit, lőttem egy fotót az információs tábláról, amin a környék turistatérképe volt látható szintvonalakkal, ösvényekkel, viszont kanji kiadásban. Ugye, saját, részletes térképem nincs, a neten ugyan találtam ezt-azt, de az csak a legnépszerűbb útvonalakat tűntette fel. A GPS szintén csak ezeket mutatja, meg pár csúcs és település neve van feltüntetve, angolul, na és persze a szintvonalak. Szerencsére, a terepen is elég jó a tájékoztatás, néhol még angolul is olvashatóak a nevek, igaz, főleg csak ott, ahol eleve nem lehet eltévedni.


A templom bejárata.


Szuvenírbolt.


Egy valódi hegycsúcs.

Egyébként, a környék gyönyörű, az erdő is szép, ember sem volt annyira brutális mennyiségben, úgyhogy jól indult a dolog. Az első cél a Mt. Mitake csúcsa volt, úgyhogy két órássssal indítottam 930 méter magasra. Persze, végig aszfaltozott úton, mert a hegyen van egy kis falu, és a helyiek szeretnek motorral, autóval közlekedni. Nem semmi terhelés, amit itt a gépek kapnak, volt, hogy 50 köbcentis kis robogón két felnőtt tépett felfelé a tartósan 15% körüli emelkedőn. Van persze vasút is a csúcsra, azt is választhattam volna, de abban hol a kihívás. A hegytetőn aztán a szokásos dolgokat találtam, pihenő, büfé, szuvenír bolt, shrine, templom, szuvernír, büfé, szuvenír. Ja, és hó. Ennek örültem, ekkor még legalábbis, azért idén is csak sikerült összehozni egy kis túrázást hóban. Egyébként, már lehet érezni, hogy jön a tavasz, változik az idő, melegebben süt a nap, és már fél hatig világos van, ami nem elhanyagolható tény.


Foltokban hó, és sár.


Fenyőerdő.

Az első csúcs után körbenéztem, hogy mit érdemes még megnézni errefelé. Találtam is a térképen két vízesést, úgyhogy arrafelé vettem az irányt. Nem voltak túl nagyok, de legalább szépek, és a völgy, amiben a patak folyt igazán kellemes volt. Fél három tájára aztán ezen is túl voltam. Maradt két lehetőségem. Vagy visszamegyek Mitake állomásra, vagy felmászok a környék legmagasabb csúcsára, ami csak 1,2 km-re volt, légvonalban. Persze, hogy az utóbit választottam, hiszen időm még volt bőven. Egy óra alatt le is nyomtam a távot, a terep nem volt túl nehéz, igaz itt már egész sok volt hó, de nem csúszkáltam. Kissé furcsán néztem azokra, akik szöges kiegészítőt pakoltak a cipőjükre, és úgy gyalogoltak. Értem én, hogy hó, meg minden, de azért ezt egy kicsit túlzásnak tartottam, bár ismerve a helyeik stílusát annyira nem lepődtem meg.


Az első vízesés. Kicsi, de szép.


Kissé átfagyott a moha.


Jégcsap.


A második vízesés.

Végül sikerrel felértem 1266 méterre, ahonnan semmi kilátás nem volt köszönhetően a sűrű erdőnek. Találtam viszont egy táblát, ami mutatott egy térképet, és közölte, hogy innen minimum négy óra az út lefelé, elemlámpa, meg megfelelő felszerelés nem árt. Jó, hogy ezt a hegy tetején sikerült közölniük. Két órával teljes sötétség előtt nem ez volt az, amit annyira látni akartam, de legalább a fejlámpám nálam volt. Nem sokkal arrébb aztán találtam egy másik táblát is, ami feltehetőleg vadászokra figyelmeztetett november, és február 15 között. Egyre jobb. Még egy őrült vadász hiányzik a boldogságomhoz, aki a vadászidény végén azon agyal a lesen, hogy a szomszéd idei trófeája 10 centivel nagyobb, mint az övé, és élete nagy zsákmánya reményében lő mindenre, ami mozog.
Aztán az is beugrott, hogy szép, hogy idáig eljutottam, de hova is akarok megérkezni? Olyan helyre kéne, ahol van állomás, különben vicces lesz a dolog. Jó negyed órán keresztül bűvészkedtem a térképekkel, amik rendelkezésre álltak, megtartottam a szokásos kanji vadászatot, aztán végül összeállt a fejemben a terv: ettől a ponttól nyugatra kell tartanom, le a hegyről, és jó 6 kilométerre van egy nagyobb település feltehetőleg állomással. Elvileg ösvény is van, de egyrészt nem biztos, másszt többször is elágazik, észnél kell lenni. Hatalmas szerencsém volt, hogy lefotóztam azt a térképet még elinduláskor, ha az nincs, akkor esélyes, hogy eltévedek. Korábban ez nem volt gond, Takao, és Hakone is eléggé sűrűn lakott térség, nem nehéz civilizációt találni, itt azonban több az üres völgy, mint a lakott, amik ki tudja, hova vezetnek.


Végre egy kis hó.


sértetlak a semmi közepén.


Ez csúszott. Nagyon.

Persze, a többi túrázó már rég eltűnt a környékről, megint sikerült szembe haladnom a néppel. Ők valószínűleg tudták melyik a túra húzósabb része, és azt még világosban igyekeztek lenyomni. A terep sem volt a legjobb, sziklás ösvény letaposott hóval, és jéggel kombinálva nem annyira könnyen járható, főleg úgy, hogy egész komoly, már-már szakadék-szerű a hegyoldal. Igaz, ez csak addig jelentett problémát, amíg világos volt, később már nem láttam hol is fogok kikötni, ha megcsúszok. Úgy voltam vele, hogy akármennyire is szívás sötétben, egyedül idegen terepen lenni, nem éri meg kapkodni, úgyhogy ahol lehetett tájfutó lettem, ahol meg vigyázni kellett lenni, inkább kétszer is meggondoltam, hova lépek. Végül sikeresen lejutottam a hegyről, a négy órás szintidőt két és háromnegyedre javítottam, de ilyet többet nem szeretnék játszani. A laza sétából több mint 20 kilométer lett, amiből hatot eléggé sietősen kellett megtenni. Szerencsére, a település, ahova leértem, pont a vonal végállomása volt (más célt választva kellemetlen meglepetés ért volna), és még vonat is járt. Fél hétkor indultam el Tokió felé, és mivel este nincsenek expressz járatok fél tízre sikerült visszakeverednem a lakásba. Kissé lefáradtam, de jó túra volt ez is. Legközelebb azt hiszem, kissé jobban meg fogom tervezni az utat.

További képet ITT! (Ezek most zömmel szépítettek.)

Hozzászólni itt lehet!

  • Nem lehet hozzászólni
Copyright © 2000-2022 PROHARDVER Informatikai Kft.