02.25. – 03.03. Hétfő – Vasárnap.

Jelentem, végre megérkezett a tavasz. Legalábbis, a héten átmenetileg 17-18 fok is volt, amit nagyon tudtam értékelni. Az ehhez kapcsolódó fejfájást már kevésbé, de a meleg front, és ez, nálam mindig szorosan összefügg. Már hétfőn éreztem, hogy valami jön, aztán ahogy azt kell, a tavasz első napján laza tíz fokot emelkedett a hőmérséklet egy nap alatt. Furcsa volt még télben lefeküdni, és tavaszra kelni. Reggel kinyitottam a teraszajtót, és sokkal melegebb volt kint, mint a szobában. A fejfájáson kívül még egy negatív dolog kapcsolódott a felmelegedéshez, ez pedig az orkán erejű szél. Eddig is ez volt a legkellemetlenebb része a hideg időnek, december eleje óta viharos északi szél fújt egy héten legalább háromszor. A tavasz déli széllel érkezett, ami nem sokkal jobb, csak annyival, hogy ez már legalább meleg levegőt hoz.
Furcsa az itteni időjárás, valahogy úgy tudnám leírni, mintha egy képzeletbeli vonal választaná el egymástól a hideg, és a meleg területeket. Tokió december első hete óta ennek a vonalnak az északi felén volt, azaz szibériai hideg áramlott a térségbe. A képzeletbeli határ fokozatosan húzódott délre kb. január közepéig, majd onnantól ismét megindult északra. Most jött el az a pont, hogy újra átbillentünk a vonaltól délre eső zónába, tehát mostantól ismét déli az uralkodó széljárás, és meleg levegő érkezik egészen decemberig. Persze, minél közelebb vagyunk a hideg/meleg határhoz, a szél annál kiszámíthatatlanabb.
A változatosságért pedig az időnként délről meginduló trópusi légáramlat a felelős. Ilyenkor nyáron tájfunok alakulnak ki, de a jelenség télen is megfigyelhető, csak ekkor nem olyan intenzíven. Fél napig fúj orkán erejű déli szél, és több fokot melegszik a levegő, aztán van pár óra szélcsend, és jön a viharos északi szél. Az itteni időjárás közel sem olyan változékony, és kiszámíthatatlan, mint otthon, bár azért néha tud váratlan meglepetéseket okozni.

A lényeg persze az, hogy itt a tavasz a 17-21 fokos csúcshőmérsékletekkel, ami így március elején 3-4 fokkal magasabb, mint az átlag. Tom szerint azért még lesznek hidegebb napok 10-13 fokos napi csúccsal, de ezek az időszakok áprilishoz közeledve egyre rövidülnek, tartósan 10 fok alatti hőmérsékletnek pedig már kicsi a valószínűsége. Ez egyébként rögtön be is igazolódott, a kellemes pénteket egy hideg, felhős, szeles hétvége követte, biztos csak azért, hogy még véletlenül se tudjam kihasználni a szabad vasárnapomat.
Két negatív hatása azért még megmutatkozott ennek a gyors felmelegedésnek. Egyrészt, a látótávolság eléggé lecsökkent. Először azt hittem, hogy a levegő emelkedő páratartalma miatt nem lehet látni belvárosi felhőkarcolókat az intézetből, de aztán Tom felvilágosított. Nem pára van a levegőben, hanem homok. Ez egy kicsit meglepett, honnan a fenéből kerülne ide homok, elvégre, ez egy sziget, amin annyira nincs sivatag. Viszont, azt elfelejtettem, hogy viszonylag közel vagyunk Kínához, ahol azért már előfordulnak sivatagos területek. Mivel a szél iránya most döntően déli, délnyugatira változott, így a meleg levegő Kína felől érkezik. Ez nem elsősorban a homok miatt probléma, bár az is zavaró tud lenni, amikor egy eső után minden kocsin sárga porréteg lesz. A nagyobb gond az, hogy most Kína minden mocska, ami az utóbbi hetekben, hónapokban felhalmozódott az ipartelepei, és városai felett, átkerül ide, szerencsére azért kissé hígított formában. Ugye pár hete volt pont a hírekben, hogy Kína nagyobb városaiban alig lehet életben maradni a szmog miatt. Na, az a sok kellemes nitrogén (NOx), meg kénoxid (SOx), amit az ottani autók, meg vegyi üzemek termeltek, illetve a légkörbe került mikroszkopikus koromrészecskék most itt fejtik ki kellemes hatásukat. Nyilván, ez nem olyan drasztikus, mint az ottani nagyvárosokban, de azért biztos nem túl egészséges.
A másik dolog, ami kellemetlenséget okoz, ez a kezdődő allergiaszezon, ami szerencsére csak a helyieket érinti. Van egy fa, az úgynevezett Sugi 杉 (Cryptomeria japonica, vagy japánciprus), ami ilyenkor virágzik, és ez nem gyenge mennyiségű pollennel jár. Néha szinte füstölnek a fák a kiszabaduló virágportól, ami rendkívül allergén.

Nem, nem gyújtották föl, csak a pollent viszi a szél.

A lakosság nagy része, legalább fele ilyenkor maszkot visel, tüsszög, és taknya nyála egybefolyik. Ez az időszak jó négy hétig tart, utána már valamivel jobb. Tom mondta, hogy ha én is itt élnék még 4-5 évet, szinte biztos, hogy nálam is kialakulna az allergia. Mivel ez a fa nem honos ott, ahonnan jött, nála is Tokióba költözés után 2-3 évvel kezdődtek a tünetek, és azóta minden tavasszal egyre rosszabb. Egyébként, a japánok kvázi saját magukat szívatták meg ezzel a ciprussal, ugyanis a jelenlegi állomány főleg telepítés eredménye. A második világháború után a bombázások során nem csak a városok, hanem az erdők is megsemmisültek, főleg a tűz miatt. A leégett hegyoldalakat pedig újra be kellett telepíteni fával. Valaki okosan kitalálta, hogy összekötik a kellemest a hasznossal, miért ne ültessenek olyan fákat, amit később fel lehet használni az építőiparban. Így esett a választás erre a ciprusra, a háború után sok helyen kizárólag ilyet lehetett telepíteni. Egyenes a törzse, több tíz méter magasra nő, nincsenek rajta elágazások, csak kis oldalágak, és 40 év növekedés után kivágható. A fája fehér, elég puha, és illatos, az itteni könnyűszerkezetes épületek nagy részének a vázát ez adja, sőt padlónak is előszeretettel alkalmazzák. Ez mind nagyon jól hangzik, csak abba nem gondoltak bele, hogy nagyon allergén, és egy fa iszonyú mennyiségű pollent képes termelni, úgyhogy most a fél ország szenved. Megemlítettem Tomnak, hogy nálunk is van egy ilyen agresszív pollen, amire rengeteg ember allergiás, ugye a jól ismert paralgfű, de annak a szezonja augusztus végétől októberig tart. Ja, és persze senki nem akarta betelepíteni. Mikor megmutattam neki a gaz fotóját, meg átfordítottam a nevét japánra, Tom egyből felismerte, mondta, hogy ez itt is van, és majd augusztustól lesz a szezonja, de főleg az északi országrészben.

A hétköznapok semmi különöset nem hoztak, a csúcspont a kedd este volt, amikor is Masashival este elmentünk kajálni egyet. Nem tudom, mi ütött a srácba, az eddigi 11 hónapban nem igazán tartott érdemesnek arra, hogy együtt szórakozzunk, de ez most úgy tűnik, megváltozott. Mondta, hogy mivel már csak pár hetet vagyok Japánban, mindenképpen meg kell kóstolnom azokat a tipikusan japán ételeket, amikhez eddig még nem volt szerencsém. Azért a múlt heti, Hiroval tett kirándulás után voltak ezzel kapcsolatban némi fenntartásaim, de ezek szerencsére most alaptalannak bizonyultak.
Masashi egyébként jó arc, csak kissé alulról súrolja a sznob kategóriát, vagy ha szebben akarok fogalmazni, akkor nagyon magasak a minőségi elvárásai. Ennek okán, bár az a fajta étterem, és étel, amit meg akart mutatni a város számos pontján elérhető, ő egy bizonyos helyre akart elvinni, persze a Tokió túlsó felébe. Így kedd este, munka után szépen vonatra szálltunk, és az esti csúcsban átvándoroltunk Hatanodaiból Tsukishimába, ami a kikötő közelében található, Ginzától nem messze. Útközben kiderült, hogy csatlakozni fog hozzánk még Masashi egyik spanyol haverja is, akivel tegnap ismerkedett meg. Végül is, miért ne, legalább nemzetközi lesz az este, legalább nem leszek hátrányban a nyelv miatt. Valamivel fél nyolc után érkeztünk meg a vendéglőhöz, ami egy félreeső sikátorban levő, max. 16-20 vendég befogadására alkalmas hely volt. Számomra rejtély, hogyan akadt rá erre a helyre Masashi, vagy, egyáltalán bárki, a közelben lakókon kívül, de elég kellemes kis kajálda, azt el kell ismerni. Nekem ugyan kicsit zsúfolt, mint nagyjából minden errefelé, de sikerült találni egy csendes sarkot, ahol nem volt annyira zavaró a többi vendég.

A vendéglő. Nagyjából ekkora volt az egész hely.

Alig érkeztünk meg, a spanyol srác máris telefonált, hogy eltévedt valahol Tokyo állomás környékén, majd jön, amikor tud. Kicsit meglepett, hogy egy turista ilyen lazán mozogjon a városban, főleg úgy, hogy életében először jár itt, de mint később kiderült, a srác négy éve japán szakos egyetemi hallgató, úgyhogy folyékonyan beszél japánul, írni, és olvasni is tud. Négy év alatt azért ez nem gyenge teljesítmény. Viszont, ezek az extra skillek tájékozódási képességet nem adnak, úgyhogy, nyelvtudás ide, kultúraismeret oda, csak este fél tíz körül, majdnem az utolsó fogásra sikerült megérkeznie. Pech. Szegény mondta, hogy csak a mai napon ez a harmadik eset, hogy mocskosul eltévedt, mindig vagy rossz vonatra szállt, vagy rossz irányba indult, úgyhogy ezek után csoda, hogy egyáltalán végül megtalálta a helyet. Egyébként jó arc, öt nyelven beszél, és olvas folyékonyan, köztük olyan egzotikumokkal, mint a japán, és a koreai. Kicsit irigylem az ilyen embereket, nekem még a magyarral is vannak problémáim, nemhogy a többivel. Mondjuk, így belegondolva, inkább tudjak tájékozódni…
És, hogy mi volt a kaja, amiért átszeltük a várost a legdurvább időszakban? Az úgynevezett monjayaki és a okonomiyaki. Ezek tipikus, hagyományos japán ételek, az előbbi Tokió, az utóbbi pedig Oszaka, és Hiroshima környékén elterjedt, de alapvetően nagyon hasonlítanak egymásra. Masashi már előre közölte, hogy ne lepődjek meg, a monjayaki kinézetre olyan, mint a hányás, de ízre annál sokkal jobb. Fantasztikus előjelek, de végül a jellemzés egészen pontosnak bizonyult. Az okonomiyaki sokkal szimpatikusabb, az inkább valami zöldséges pitére hasonlít.

Monjayaki. Van valami abban a hányásos hasonlatban.

Ez a kis vendéglő is a csináld magad mozgalom jegyében működött, azaz a fogásoknak mindig csak a hozzávalóját kaptuk meg, majd vagy némi szakszerű segítséggel, vagy anélkül, de magunknak kellett készre sütni a kaját. Három fogással ismerkedtem meg, ez némi sörrel kiegészítve bőségesen elég is volt vacsorának.
Az első, amit Masashi rendelt klasszikus monjayaki volt. Érkezett egy tál telerakva zöldséggel, főleg nyers káposztával, és szójacsírával, a halom tetején pedig volt egy rózsaszín húsdarab. Legalábbis, először azt hittem, hogy az. Aztán kiderült, hogy mégsem, hanem egy ikrazsák, tele igen pici, rózsaszín ikrával. Egy külön tálban érkezett még reszelt sajt, és még pár kocka mochi is. Masashi az asztalba épített sütőlapon először olvasztott egy kis vajat, majd rápakolta a zöldségeket a forró acéllapra. Amikor már kicsit megsültek, formált belőlük egy kört, majd beleöntötte azt a levet, ami a tálban volt a zöldség alatt. Hogy mi is volt ez pontosan azt nem tudom, a lényeg, hogy hő hatására elkezdett megszilárdulni. Ebbe belekerült aztán a halikra, meg a mochi is. Masashi az egészet összedolgozta, majd szétterítette a lapon és hagyta megsülni, végül rászórta a reszelt sajtot. Ezt az ételt nem pálcikával kell enni, hanem kaptunk hozzá egy spéci kis fémeszközt, ami mintha egy kis lapát, meg egy spakni ötvözete lenne, és ezzel szedtük fel magunknak falatokat a sütőlapról. Sörrel nagyon finom.

Az előkészületek.

A zöldségek először...

... a kör...

...abba a lé...

...majd miután megsült, az egyéb hozzávalók.

A következő fogás az előzőhöz nagyon hasonló volt, csak itt a zöldség mellé nem ikra, és sajt, hanem garnéla érkezett. Az elkészítés folyamata annyival bonyolódott, hogy a garnélákat kicsit át kellett alakítani menet közben. Mindegyik ketté lett vágva, és a kitinpáncélból ki lett préselve a hús. Az üres váz aztán a sütőlap szélére került. Először azt hittem, hogy ezt kidobják, de tévedtem. A garnélás monjayaki is nagyon finom, és az elkészítése sem bonyolult. Mire ez nagyjából elfogyott, a garnéla maradéka egészen barnára, és keményre sült. Ezt is meg kellett enni, bár ezért nem lelkesedtem annyira. Masashi, és Oriol mondták, hogy olyan, mint a chips… Hááát. Nem tudom, nekem valahogy nem egészen ez jutott eszembe. Ropogósnak ropogós, az tény, de eléggé kemény, az íze olyan fura, és baromi száraz. Mindegy, sok sörrel lecsúszott, de nem ez lesz a kedvenc nassolni valóm, az tény.

Jól néz ki, és finom is.

A harmadik, egyben utolsó étel különbözött az első kettőtől, ez volt az okonomiyaki. Ehhez is érkezett káposzta, viszont most vékonyra szeletelt disznóhússal, sok gyömbérrel, és nyers tojással együtt. Masashi először megsütötte a húst, majd félretette, és összekeverte a tál tartalmát. Utána ráborította az egészet a sütőlapra. Mintha palacsintatészta lett volna, vagy legalábbis valami olyasmi. Ahhoz hasonlóan is sült meg, ezt most nem kellett szétteríteni, hanem egy kis lepényszerűség lett a végeredmény. Erre került rá a sült hús, majd meg lett locsolva egy kis szójaszósszal. Ez volt magasan a legjobb kaja az este folyamán.

Az okonomiyaki hozzávalói.

Így néz ki sütés közben...

...és kész állapotában.

Jó étvágyat!

Végül fél tizenegy körül véget ért a dőzsölés, és leléptünk. Masashi megkérdezte, mi legyen a további program, a spanyol csávó erre közölte, hogy ő pornográfiára vágyik. Aha, fasza - gondoltam magamban, lehet, hogy ez az én anyagi lehetőségeimnek egy kicsit sok lesz erre az estére.
Japánban, különösen Tokióban, az ilyen fajta élvezetekhez nem különösebben nehéz hozzájutni, errefelé eléggé lazán kezelik az ilyesmit. A város több pontján, mint például Ueno, Akihabara, Shibuya, Shinjuku, Roppongi működnek effajta szolgáltatást nyújtó bárok, és hotelek, természetesen legálisan. Egyetlen kikötés van, szexuális kapcsolat nem engedélyezett, minden más azonban igen. Persze, mint Hiro elárulta, jó pénzért azért néha napján a szex is befér a szolgáltatások közé. Az ilyesfajta bárok nagyon népszerűek, főleg hétköznap esténként, a munkában megfáradt komoly férfiak szeretik levezetni a feszültséget, lehetőleg csoportosan, baráti körben, némi finomszesz, és pár hivatásos örömlány társaságában. A japán kultúrából adódóan, a feleségek véleményét erről általában nem kérdezik meg. Egyrészt, ugye itt még a női egyenrangúság annyira nem elfogadott, még az olyan szabadgondolkodású japán emberek is, mint Hiro, néha-néha azért elejtenek olyan félmondatokat, amiből ez teljesen nyilvánvaló. Másrészt, feltehetőleg a feleségeknek is megvannak a maguk saját kis ügyleteik, főleg akkor, ha háztartásbeliek. A lényeg, hogy errefelé nem veszik annyira szigorúan a férjek ilyesfajta szórakozását, esetleg időnkénti félrelépését. A lehetőségek pedig szinte határtalanok, vannak zenés, táncos, beszélgetős night clubok, sőt külön erre a célra épült hotelek is. Már párszor feltűnt, hogy bizonyos belvárosi szállók előtti reklámtáblán két ár szerepel: rest, és stay (pihenő, és maradás). Alattuk ott van, hogy melyik időszakban melyiket mennyiért lehet igénybe venni, és milyen hosszan. Vannak hotelek, amik csak a szobát adják, és vannak olyanok is, amik a pihenéshez a partnert is biztosítják, némi anyagi szolgáltatás ellenében. Persze, idegennel a szex elvileg itt is tilos. Hiro mesélte, hogy valamikor régen pizzafutárként dolgozott Shibuya környékén, és gyakran szállított ilyen jellegű hotelekbe is. Nem tudta magát ilyen témában angolul jól kifejezni, de elmondása szerint érdekes helyek, és ezek az intézmények már eléggé amolyan szürke sávban mozognak, az üzemeltetők, biztonsági őrök néha eléggé közel állnak a japán alvilághoz. Tehát, a yakuza rejtett világához talán ezekben a hotelekben, és clubokban lehet a legközelebb kerülni. Ugye, ez alapján azt hihetné az ember, hogy a szerény japán polgárok messziről elkerülik ezeket a helyeket, elvégre, a maffia, meg az alvilág még beszélgetés szintjén is elég komoly tabunak számít. Nos, ez nem így van, a szükség nagy úr, úgyhogy, nem csak társaságra, és némi pornóra vágyó vendégek fordulnak meg ebben a világban, hanem főleg a hotelek szolgáltatásait párok is elég gyakran igénybe veszik kortól függetlenül. Tokióban ugyanis jellemzően kicsit a lakások, és vékonyak a falak, és a munkahely híján majdnem mindig otthon dekkoló anyukák sem könnyítik meg az életet. Így aztán egy kis szex otthon szóba sem jöhet, hanem alternatív megoldást kell keresni. A kocsi hátsó ülése valószínűleg errefelé annyira nem népszerű, egyrészt a kényelem kissé problémás, másrészt még autóval is nehéz olyan helyet találni, ahol tuti biztos, hogy senki sem kukucskál be az ablakon akció közben. Így aztán maradnak a hotelek, ahol az egymásra vágyók főleg a ’rest’ szolgáltatást veszik igénybe, és pár óra múlva elégedetten távoznak. Ilyen szállók nem csak a belvárosban vannak, hanem állítólag a városból kivezető nagyobb autópályák mellett is, szintén hasonló célból. Anyu és apu rábízza a gyerekeket a nagyira, és kiszabadulnak egy estére a papírvékony falakkal határolt fix 12 négyzetméter varázsából kicsit szórakozni. Az árak nem elvetemültek, 3-5000 jen háromórányi együttlétért igazán megéri bárkinek. Ráadásul, mivel ezek szállodák, még olyan extrák is vannak, mint pezsgő, stb., tehát, ha épp valaki azt akarja, és meg tudja fizetni, teljes körű kiszolgálást kaphat. Hiro természetesen ezeket csak hallomásból tudja, illetve a futárkodás alatt látott ezt-azt, ő még soha nem volt ilyen helyen, így az elhangzott információk valóságtartalmáért felelősséget nem vállalok.
Szóval, spanyol barátunk pornográfiára vágyott, és mivel olyan bárt szemeltek ki, ahol beszélgetni kellett a partnerrel, engem finoman lepattintottak. Nem durván, csak mondták, hogy mivel nem tudok japánul, én ezt annyira úgysem élvezném, meg különben is, a nálam levő ötezer jen valószínűleg kevés lenne. Nem nagyon tiltakoztam, szépen elköszöntem, és visszametróztam Hatanodaiba. Másnap aztán Masashi mondta, hogy a spanyol csávónak teljessé vált a tegnapi napja, a bár, amit kinéztek, bezárt, mire odaértek, így fél órás keresés után máshová mentek be, ahol meg jól lehúzták őket. Mert az ugye egy dolog, hogy 3000 jen/30 perc volt a szolgáltatás ára, csak azzal nem számoltak, hogy ilyen helyen fogyasztani is szokás, meg persze a lányt is illik meghívni arra, amit épp megkíván. Ellenkező esetben egy kedves kopasz csávó jelenik meg a kívánt hölgy helyett, aki némileg más élményt nyújt, és lehet, hogy beszélgetni sem szeret annyira, így belépés után a srácok fizettek derekasan, amíg le nem telt a fél óra, majd sietve távoztak. Nem sajnáltam őket, hogy őszinte legyek, jót röhögtem rajtuk, persze ebből a pofámon semmi nem látszott.

Hétvégére megérkezett a hideg, mint fentebb is említettem, szóval a kirándulás ismét elmaradt. Múltkor azonban maradt némi adósságom Odaiba, és a Toyota Mega Web kapcsán, így aztán célba vettem a szigetet immár elég korán, és rendesen felkészített fényképezőgéppel. Ezután kb. négy órán át megvolt a programom. Igaz, nem egy igazi autómúzeum a hely, de a legújabb modellek is figyelmet érdekelnek. A környezet sem hétköznapi, egy nagy csarnokot kell elképzelni, két szinttel, üvegfalakkal, belső utakkal, és raktárral. Raktár alatt itt 15-20 méter magas állványokat értek, ahol az átadásra, vagy kiállításra váró új modelleket tárolják. A szalonhoz kapcsolódik egy kis pálya is, így tesztvezetésre is lehetőség nyílik, persze itteni jogosítvány nem árt hozzá. A szórakoztatásról szimulátorok, meg egyéb játékok gondoskodnak, van egy részleg ami a Toyota hibrid rendszerének működési elvét demonstrálja, valamit természetesen itt is megtalálható az elmaradhatatlan szuvenír bolt. Utóbbiban a szokásos kacatok helyett azonban Formula-1, és Toyota ruhák, kiegészítők, kulcstartók, cipők, és modellek kaphatók.

A bemutatóterem galériája.

Egy ilyet elfogadnék otthonra.

Valami a jövőből.

Persze, az árak színvonala is ehhez van mérve, bár 4 ezer jen egy eredeti Scuderia Ferrari sapkáért, vagy pólóért annyira nem is vészes. Vannak dedikált darabok is, azoknál tízszeres szorzóval lehet számolni. Az autókra visszatérve, nincs hiányérzete az embernek, a jelenleg Japánban kapható összes modell megtalálható itt. Mindegyiket körbe lehet járni, bele lehet ülni, ki lehet próbálni. Elég sokon még a gyújtás is rajta van, és bár beindítani nem lehet, a fényszórókat, műszerfal világítást lehet kapcsolgatni. Tudom, ez egy otthoni Toyota szalonban is megvalósítható, de a Toyota a japán piacon kicsit több modellt futtat, mint az európai kereskedések. Kár, hogy csak itt, sok kocsinak komoly sikere lenne Európában is, ebben biztos vagyok. Az otthon oly népszerű Auris itt a kínálat alsó részében foglal helyet, a modellek minimum kétharmada körberöhögi mind méret, mind felszereltség terén. Avensis itt már nincs, a Yaris név sem létezik, igaz Vitz néven tavaly még futott az ikerpárja. A Prius az ugyan olyan, és ugyan azok a változatok elérhetőek belőle, mint otthon, itt is van Rav4, meg Land Cruiser, és ezzel a piaci hasonlóságok véget is értek. Még esetleg a GT86-ot lehetne megemlíteni, ami otthon már előrendelhető, itt már majdnem egy éve kapható. Olyan modellek, mint a Crown család, vagy a MarkX sorozat teljesen ismeretlenek otthon, pedig a Crown az egyik legrégebbi típusneve a Toyotának.

Toyota Crown Majesta - Csak sofőrrel ajánlott!

Corolla itt is van, az olcsó, fapados ligában játszik. Alsó, és alsó közép kategóriában hatalmas az itteni választék, Tokióban nagyon népszerűek a kisautók. Otthonról hiányzik egy teljes széria, nem is tudom, mi a hivatalos megnevezése ennek, talán luxus kisbusz a legtalálóbb.

Toyota Vellfire. Kívülről sem rossz...

...de a belseje az igazi.

Renault Espase, Ford Galaxy, Volkswagen Sharan sorolható például ide a méreteket tekintve, de ha szemléletes akarnék lenni, akkor a tartalom, és felszereltség béli különbségre jó példa kb. az Opel Astra, és a BMW 3-as sorozat közti eltérés. Mintha a fentebb említett Espase-ba egy Lexus belsőterét tennénk. Plüss szőnyeg, és belső kárpit, hűthető, fűthető, elektromosan állítható, masszírozós bőrfotelek elöl hátul, akár hat személynek ugyanolyan kényelemben. Nagyon tuti, ilyet eddig még nem láttam. Egyébként általánosságban is jellemző, hogy a felszereltség köszönőviszonyban sincs az otthonival. A létező legalsóbb kategóriában is széria a minimum négy légzsák, a négy elektromos ablakemelő, minimum manuális klíma, könyöktámasz, nagy képernyős fejegység TV-vel, navigációval, elektromos tükrök, szervokormány, automata váltó, ABS. A középkategóriában aztán jönnek az olyan kedvességek, mint alapáras kamera elöl hátul, nagy képernyős fedélzeti számítógép, digitális klíma, négy irányban állítható kormány, fűtött tükrök, elektromos, fűthető ülések, valódi bőr kormánykerék, alufelni stb. Ezek csak azok, amiket sikerült felfedeznem, ugye az árlistát elolvasni nem tudtam. Efelett pedig a teljes luxus. Bőrbe burkolt műszerfal, hűthető, fűthető bőrfotelek, állítható hosszúságú ülőlap, 10-11 colos képernyő, meg amit csak el lehet képzelni. Ami némileg meglepő volt, hogy összesen két modell volt kiállítva manuális váltóval: az európai piacra is szánt Auris, meg a GT86 sportkupé, amit eléggé szégyen lenne automatával árusítani. Illetve, a bemutató modellek között nem volt egy darab dízel sem.
És, hogy milyenek az árak? Itteni átlagfizetéshez mérve olcsóak. Már a vonatos topikban is felmerült, hogy a Tokióban élők átlagfizetése úgy 400 ezer jen körül volt 2003-ban, ehhez tessék viszonyítani. A legolcsóbb modell 1 millió jen. A középkategória 2-4 millió, a felső pedig 3,5-7 millió között van. Efölött jellemzően azok a modellek állnak, amik teljes élvezetéhez sofőr is szükséges. A teljesen elavult dizájnnal rendelkező Century V12 motorral került 12 millióba, ezzel felülmúlta a kiállított Lexusokat is.

Toyota Century. Új konstrukció, hagyományos dizájn, teljes luxus.

Hogy mit is kap az ember ezekért az összegekért a különböző kategóriákban, megtekinthető a galériában. Igyekeztem minden modellről lőni legalább egy külső, egy belső képet, meg ezek mellé az adatlapról is egyet. Japánul olvasni tudók előnyben.

A tipikus, japán tégla-dizájn még mindig népszerű. Ilyet még én is rajzolok...

Miután kivégeztem a szalont, és végigpróbáltam minden modellt, átmentem a múltkor felfedezett múzeumi részbe. Őszintén szólva, nem estem tőle hanyatt, de azért pár érdekes modellt találtam, nekem őszintém megmondom a DeLorean tetszett a legjobban.

Guruló koporsó.

MG TC

DMC DeLorean - Vissza a jövőbe?

Ezt, így, most! Jöhet igazaiban is, de egye fene, megelégszem az STi verzióval is.

Ebből már sejthető, hogy ebben a garázsban nem csak Toyoták vannak kiállítva, hanem egy kis tárlatot lehet megnézni elég színes összeállításban a múlt század elejétől kb. a nyolcvanas évekig. Van egy igen korrekt modellgyűjtemény is, ami természetesen megvásárolható példányokat is tartalmaz, meg egy kis vendéglő, autófanatikusoknak berendezve. Nem rossz hely, hangulatos, csak nagyon sötét, így a fotózással akadtak problémák.

Az igazi autós büfé.

Eredeti, és másolt ereklyék tömkelege.

A nyálcsorgatás, majd a történelemben tett utazás után, még betértem egy helyi kisállat kereskedésbe, ami főleg kutyákra volt berendezkedve. Hát, nem tudom mit mondjak, leginkább semmit. Aki képes kiadni 1 millió jent valami ugató, vinnyogó, hisztis, alattomos dögért, az meg is érdemli. Bocs, ha valakinek a lelkivilágába gázolok, de ennyi a véleményem ezekről az izékről. Ez a típus számomra nem kutya, hanem valami más. Egy termetesebb macska hozzájuk képest igazi házőrző szörnyeteg, ami tőből tépi le a betörő jobb lábát. Minden esetre, Tokióban ez a divat. Kicsi kutya kicsi pórázon kicsi, lehetőleg rózsaszín ruhában, masnival, kiskocsiban... Katasztrófa.

Az üzlet egyik oldala.

Ha nem látom ezt az árat, tuti nem hiszem el. De, íme a bizonyíték.

Hagyj aludni!

Ja, és mint Hirótól megtudtam, az egy dolog, hogy valaki bemegy a boltba, és vesz egyet magának sok százezer jenért, attól még nem fogja megkapni. Először ki kell tölteni egy rakat papírt, majd a kereskedés egyik erre szakosodott munkatársa meglátogatja a leendő gazdi lakását, és ellenőrzi, hogy az, illetve a gazdi, meg a családja megfelel-e a kutya igényeknek. Természetesen addigra meg kell venni mindent (fekhely, póráz, tál, kaja, stb...). Ezt követően, ha mindent rendben találnak, a vásárló megkaphatja imádott ölebét, de a vizsgáló véletlenszerűen bármikor kivonulhat, hogy ellenőrizze, megfelelően bánnak-e a kutyával. Amennyiben nem, elveszik. Ez történik akkor is, ha nem viszik el rendszeresen orvoshoz, nem kapja meg a kötelező oltásait, ilyesmi. Röhej, de komolyan. Gyereket egyszerűbb örökbe fogadni, mint egy ilyen kis dögöt megszerezni. Ezek után a direkt kutyásoknak kialakított pláza már meg sem lepett túlságosan. Ruhabolt, élelmiszerbolt, játékbolt embereknek, és ugyan ez kutyának is. A vendéglő ha jól láttam közös, meg a játszóház is.

Kutyabutik.

Szombaton ennyi kultúrsokk elég volt, ezek a veszettül divatos plázák mindig kihozzák belőlem az embergyűlölő, tömeggyilkos jelöltet, úgyhogy vasárnap inkább Yoyogi-t választottam, aztán a rossz idő miatt bemerészkedtem Shinjukuba is, egy kicsit nézelődni, kipróbálni az idei technikai felhozatalt.

Hello! Van kajád?

További képek ITT, és ITT!

Hozzászólni itt lehet!

"A Felhők között magasan járok.
Engem hívnak, hívnak a harangok,
én elmegyek és Ti itt maradtok."