02.18-24. Hétfő – Vasárnap

Ez a hét rögtön egy kis lazítással indult, hétfő este ugyanis Hiroval elmentünk egy kicsit alkoholizálni. Én épp az újabb vicces eredmények miatt bosszankodtam, ő meg az egyik hülye PhD hallgatójára volt kiakadva, ezért úgy döntöttünk, levezetjük a feszültséget. Hogy hol, azt rábíztam, elvégre ő van itthon, egy dolgot kértem, hogy az alkohol mellé legyen valami ennivaló is, elvégre úgy az igazi. Gondolkodott hosszasan, mi legyen a menü, aztán megkérdezte, hogy szeretem-e a disznó belsőséget. Végül is miért ne, a szív, nyelv, máj, ilyesmi elég finom, nálam ezek számítanak belsőségnek, még mondjuk a vese, meg az agy mellett. Mint később kiderült, errefelé kicsit tágabban értelmezik ezt a dolgot. Egy kis kocsmaszerű helyre mentünk, ami leginkább egy lemezekből összetákolt bódéhoz hasonlított. Kb. az eső ellen védett, de azon kívül semmi extrát nem tudott felmutatni, bár a hangulatos volt, az tény. A székek, és az asztalok sörös rekeszekre pakolt deszkák, és raklapok voltak, a padló döngölt föld itt-ott némi betonnal megszórva, a bádogfalak pedig tele voltak aggatva mindenféle képpel, felirattal. Szóval, európai szemmel nézve igencsak lepusztult hely benyomását keltette az összhatás, de én szeretem az ilyen hangulatos kocsmákat. Két dologban reménykedtem, hogy a kaja alapanyaga friss, a sör pedig kellően hideg lesz. Végül persze egyikkel sem volt gond. Illetve, a kajával azért akadt némi gubanc, éppen abból kifolyólag, amit fentebb írtam. Első fogásként érkezett egy kis edény az asztal közepén álló mobil gáz főzőlap fölé, ami meg volt pakolva káposztával, szójacsírával, tofuval, meg valami fehér, habos izével. Először nem igazán jöttem rá, mi is ez pontosan, aztán felfedeztem, hogy a fehér valami nem egységes, hanem kisebb csepp-szerű egységekből áll, amikhez kicsi, négyzetre vágott rózsaszín lemezek kapcsolódtak. Gyorsan átvillant az agyamon a disznó anatómiája, és próbáltam beazonosítani, hogy ez vajon milyen része lehetett a szerencsétlennek. Nem töltött el különösebb lelkesedéssel, ami végül kijött, de a biztonság kedvéért azért megkérdeztem Hirot: „Ez ugye nem vastagbél?” Hiro a két korty sörtől kellemesen ellazult, vigyorgó fejjel közölte, hogy de, jól gondolom, és finom lesz, higgyem el. Hát, kissé ingatag lábakon állt a hitem, úgyhogy a zöldséget, meg a tofut kiettem a tálból, a rám eső béldarabkákat meg nagyvonalúan átengedtem Hironak, aki láthatólag nagy élvezettel meg is ette őket. A folytatás aztán már jobban tetszett, rántott máj salátával, szívdarabok nyárson sütve, úgyhogy már kezdtem bízni abban, hogy jól fogok lakni, aztán megint érkezett valami furcsaság. Kicsi, barnára sült, ceruza vastagságú csődarabkák nyárson. Megint el kezdett pörögni az agyam, hogy kitaláljam ez mi a pillanat, a vastagbélnél határozottan szimpatikusabbnak nézett ki, de ahhoz túl vékony volt, hogy ez legyen a vékonybél. Végül aztán feladtam a dolgot, és megkérdeztem Hirot, hogy ez honnan származik. Persze, a szó nem jutott eszébe, úgyhogy pár percnyi kérdezz-felelek után derült csak ki, hogy ez bizony sült petevezeték. Hmm… végül is, ez legalább nem zsír, hanem izom, akár még finom is lehet alapon megkóstoltam. Nem volt rossz, de nem lesz kedvencem, egy kicsit rágós ugyanis. Az utolsó fogás aztán ismét nyárson érkezett, kicsi, feketésre sült kockák formájában. Az illata alapján ez legalább hús volt, még ha nem is a legnépszerűbb helyről, a koponya, és a fejbőr közötti eres, izmos részt sütötték ki. Ez nem volt rossz, főleg némi majonézzel megtámogatva. Ja, meg persze sörrel.
Most nem volt olyan érdekes beszélgetés, mint szokott, témához illően maradtunk a disznóknál, meg a disznóhúsnál, ami Japánban nem annyira népszerű, mint otthon. Persze, itt a hal komoly konkurenciát jelent, főleg azért, mert némileg könnyebben elérhető, és még gabonát sem igényel. Meséltem a disznóölés örömeiről, amiben nyilván az ittenieknek nem igazán van részük, aztán érkezés után bő másfél órával véget is ért a spontán piálás. Hiro egy korsó sörtől kész volt, úgyhogy másfél óra után hazafelé vette az irányt, de alapvetően nem volt rossz vacsora. Legközelebb azért azt hiszem, maradok a disznó népszerűbb részeinél, nekem ez már kicsit túl egzotikus volt. A buli spontán jellege miatt a fényképezőgépem sajnos nem volt nálam, se a telefonom, úgyhogy nem tudok képi bizonyítékokkal szolgálni.

A héten folytatódott a február végi tél, úgyhogy nem erőltettem a szabadtéri programot. Tom is eléggé fázós arccal jött ment, gondolom már neki is elege van ebből az időjárásból. Eső, hideg, viharos északi szél szinte minden nap, szóval nem túl ideális. Azért rákérdeztem, hogy ez mennyire tipikus ilyenkor errefelé, elvégre, Joe azt mondta, hogy itt sokkal melegebb a tél, mint mifelénk. Ennek ellenére, az utóbbi napokban otthon vagy az ittenihez hasonló, vagy jobb idő volt, szóval kicsit ellentmondásosnak érzem a dolgot. Tom mondta, hogy alapvetően a február még elég hideg szokott lenni, de azért ennyire nem. Az is mutatja, hogy ez a tél hidegebb, mint a szokásos, hogy valahol északon, egy kisvárosban rekord mennyiségű, öt méter (!!!) hó hullott. Azért ez nem gyenge mennyiség, akkor sem, ha arrafelé úgy három méter az átlag. Kérdeztem, hogy ennyi hóban hogyan lehet megélni? Mármint, hogy lehet eltakarítani? Ez nem egészen olyan, hogy fogja az ember a hólapátot, aztán a harminc centi havat átpakolja egy félreeső helyre. Egyrészt, a japán városokban annyira nincsenek félreeső helyek, másrészt, öt méter hó esetén ez azért kissé problémás. Tom elmondta, hogy az a jó, ha a falu, vagy város területén van folyó, mert akkor az emberek abba szórják az eltakarított havat, és a probléma meg van oldva, persze csak addig, amíg ez el nem zárja valahol a víz útját, onnantól szívás. Mivel Japánban a terepviszonyok eléggé változatosak, a folyók tipikusan rövidek, gyors folyásúak, így nem fagynak be. Ahol pedig nincs folyó a környéken, ott megesik, hogy az állam teherautókkal szállíttatja el a havat. Ezt azért kissé luxusnak érzem, bár jobban belegondolva, igazán nincs más választásuk. Tom valahonnan arról a környékről származik, úgyhogy van némi rálátása a dolgokra. Mondtam neki, hogy akkor itt Tokióban nem fázik, mert itt nincs hó, és melegebb is van. Erre azt válaszolta, hogy ez nem feltétlenül igaz, mert bár hó az nincs, csak pár fokkal melegebb az idő, mint ahonnan jött, szóval télen itt is fázik, csak havat takarítani nem kell. Ezek után annyira már nem lepett meg, hogy a szülővárosában sem divat a lakások fűtése. Megkérdeztem, hogy ezt mostanában hogyan oldja meg, hiszen az ő lakása is emeleti, nála sem lehet több 8-9 foknál. Ő vajon használja a klímát fűtésre? Mint kiderült, nem, bár természetesen van a szobájában, nyáron be is van kapcsolva, de télen nincs, mert drága. Ha ő is így gondolja, akkor az már valóban az lehet, úgy érzem a fizetési kategóriánk kissé eltérő. És, hogy bírja esténként a nyolc fokot? Mert én valahogy eléggé szarul, bár egészen jól megszokható a dolog, nyilván kellemes az sosem lesz. Tom mondta, hogy ő tök jól viseli, ugyanis van a szobájában kotatsu.

Frankó. De, mi az a kotatsu? A neten utánakeresve leginkább úgy tudnám jellemezni, hogy két takaró, egy kis asztal, és egy elektromos fűtőszál kombinációja. Hagyományos japán cucc, kissé modernizált változatban. Azt hiszem, azt már említettem, hogy Japánban a fűtést hagyományosan úgy oldották meg, hogy a család esténként körbeült egy kis asztalt (ugye itt alacsonyan, a földön, vagy párnákon szokás ülni), ami alá ástak egy gödröt. Azt feltöltötték parázzsal, esetleg betakaróztak, és ennyi. Hogy mit csináltak a hosszú téli estéken az asztal körül gubbasztva, az jó kérdés, gyanítom, teáztak, beszélgettek, ilyesmi. Mivel manapság mégsem lehet gödröt kaparni az asztal alá a sokadik emeleti lakásban, meg itt a városban a parázs beszerzése is kissé problémás modernizálták a dolgot, bár az elv lényegében maradt ugyan az. Az egyik plédet leterítik a padlóra, ez opcionálisan lehet fűthető kiadás is, bár nem szükségszerűen az. Erre teszik a kis faasztalt, aminek az aljára a fűtőtest fel van szerelve, majd letakarják egy nagy pléddel, és ezt ülik körbe, és takaróznak a pléddel.

A kotatsu - 炬燵

Egy ilyet mondjuk én is el bírnék viselni a szobámban, de ez nem volt tartozék, meg amúgy is eléggé tradicionális dolog. Kérdeztem Tomot, hogy beszerzett-e valami ágymelegítőt, vagy a fürdőbe valamit, elvégre az a legkellemetlenebb része a történetnek, amikor le kell vetkőzni a zuhanyzáshoz, vagy le kell feküdni az ágyba. Mondta, hogy nem, ilyesmire nincs szüksége, bár elvileg kapható ilyen célokra is elektromos cucc, neki ilyen nincs. Ezek szerint ő is hardcore stílusban nyomja. Nekem legalább ágymelegítőm van, az egyik legjobb itteni befektetésem az volt. Az ezer párszáz jen, amit kiadtam érte leginkább vicc, és minden fillérjét megszolgálja a cucc. Sajnos, csak 100V-tal működik, legalábbis rendeltetésszerűen, 220-al lehet, hogy vicces dolgokat művelne, mondjuk, leolvadna a technika, vagy esetleg lángra lobbanna az ágy. Úgyhogy otthon nem tudnék mit kezdeni vele, így ezt ráhagyom majd a következő lakóra, biztos örülni fog neki, főleg ha valami trópusi országból érkezik.

Szombaton valamilyen rejtélyes oknál fogva egészen elfogadhatóvá vált az idő, úgyhogy mentem egy kis kört a városban. Odaiba már régen volt úti cél, úgyhogy azt választottam. Mivel gyalogosan csak egyfelől lehet megközelíteni, anélkül, hogy az öblöt megkerülném, kieséses alapon ismét átkeltem a Rainbow Bridge-en. Még mindig elképesztő, és sajnos ismét sikerült olyan napot kifognom, amikor nem látszott a Fuji. Pedig, szerintem tiszta időben elvileg látni kellene a hídról is. Azért pár kép készült most is, aztán megvolt a szokásos séta a parton, majd elmentem plázázni egyet.

Kikötőváros.

Odaiba

Napfényes Tokió.

Futurisztikus helyi járat.

Persze, nem boltokat látogattam sorba, hanem a Mega Web elnevezésű komplexumban levő Toyota szalont vettem célba. Sajnos, kicsit későn érkeztem, úgyhogy mindösszesen egy órám volt felfedezni a helyet. Mint kiderült, tavaly áprilisban eléggé felületes voltam, találtam pár érdekességet, sőt felfedeztem, hogy hol van a szalonhoz kapcsolódó múzeum. Jövő héten ide vissza fogok térni, ezúttal korábban érkezek majd, és így lesz időm alaposan bejárni a helyet, beülni pár szalonautóba, esetleg szimulátorozni egy kicsit, ilyesmi. Persze, csak akkor, ha a népsűrűség ezt lehetővé teszi. Azért pár fotó most is készült, aztán sajnos a fényképezőm úgy döntött, hogy lemerül, tartalék akku meg nem volt nálam, úgyhogy a képek készítése is jövő hétre maradt.

Vasárnap aztán újra feltámadt a szél, és laza egy órán belül viharossá fokozódott. Úgy döntöttem, itt az ideje egy újabb múzeumlátogatásnak, úgyhogy célba vettem Ueno-t. Persze, ezúttal vonattal mentem, gyalog legalább három óra az út, és azt inkább most valami fedett helyen szerettem volna eltölteni. Két lehetőségem volt, illetve három, de szépművészeti dolgok nálam alapból nem játszanak, így ez automatikusan kiesett. Maradt a nemzeti, meg a természettudományi. Gondolom sejthető, hogy melyiket választottam. Bár, a nemzetit is illene egyszer meglátogatni, most inkább maradt a National Museum of Nature and Science,Tokyo.

National Museum of Nature and Science, Tokyo

A belépő 600 jen, ami leginkább semmi, és egész kellemes időtöltést nyúlt a hely. Egy napos programnak kevés, de csak azért mert nem tudok japánul. Főleg az olvasás a probléma, a tájékoztató videók esetében lehet angol nyelvet is választani, de a feliratok csak japánul vannak, esetleg a latin nevek vannak még feltüntetve. Lényegében két múzeum tekinthető meg egy jeggyel, az egyik foglalkozik Japánnal, a másik meg a világgal természettudományi, és technológiai szempontból. A kettő teljesen elkülönül egymástól, olyannyira, hogy más épületben is vannak, a japán részleget majdnem kihagytam, mert nem is gondoltam rá, hogy még olyan is van. Ideiglenes kiállításként egy csokoládémúzeum is megtekinthető lett volna külön belépéssel, de ide a fél város sorban állt, úgyhogy végül kihagytam. Pedig, az nagyon is érdekelt volna, de a másfél órás sorban állás valahogy nem vonzott.

Csontkollekció.

Élőben félelmetesebb lehetett, de így sem rossz.

Tengeri szörnyek.

T-rex

A múzeum általános része, tehát ami a nem Japánnal foglalkozik egészen korrekt. A legnagyobb problémája talán, hogy nagyon zsúfolt. Látszik, hogy ezt a tárlatot nem ekkora helyre tervezték, elég sok minden úgy van benyomorítva, egyszerűen nincs meg a kellő tér. Sokszor éreztem azt, hogy ez esetben a kevesebb kiállítási tárgy jobb elrendezéssel lehet, hogy szerencsésebb lett volna. Kivéve talán a paleontológia részleget, azt leszámítva, hogy itt is elég kicsi a hely, nagyon korrekt lett, ennyi csontot, fosszíliát még nem láttam egy helyen, főleg nem ilyen minőségben. A többi tárlat szempontjából viszont, azt hiszem, hogy számomra még mindig a bécsi természettudományi marad az etalon. Újra rá kellett jönnöm, hogy nem vagyok oda a kitömött állatokért, érdekesek, némelyik még egészen szép is, de inkább maradok az élőknél.

Műanyag erdő.

Megdolgozott a pénzéért a preparátor.

A technika, és tudománytörténeti tárlat tűnt számomra a legkevésbé összeszedettnek, itt is voltak érdekes dolgok, a kiállított második világháborús vadászgép, meg régi számítógépek, szövőgép, egy műholdegység, de alapvetően erős hiányérzetem volt, főleg ha azt is figyelembe vesszük, hogy Japánról mindenkinek a technológia ugrik be először. A múltkor meglátogatott vasúttörténeti múzeum ebből a szempontból nagyságrendekkel jobb volt.

Otomo

Mitsubishi Zero Fighter

Anatómusok figyelmébe ajánlva 1819-ből.

Ami itt extra, hogy ezen a részen nem csak a kiállításra helyezték a hangsúlyt, hanem olyan az egész, mintha az otthoni csodák palotáját kevernénk össze egy múzeumi tárlattal. Rengeteg fizikai, kémiai alapkísérletet mutatnak be, amiket a látogatók maguk is kipróbálhatnak. Leginkább persze az a jellemző, hogy a szerkezet egy plexifal mögé van rejtve, nyomj meg egy gombot, és működik, de veszélytelenebbnek ítélt érdekességek szabadon kipróbálhatók. Persze, mindegyik stand mellett ott áll a személyzet egy-egy tagja, aki segít a látogatóknak, vagy elmeséli a dolgok hátterét. Általában ismert jelenségekkel foglalkoznak, de pár meglepő dolgot azért találtam, aminek a hátterére nem jöttem rá, kérdezni meg nyilván nem tudtam.

Töltődj fel!

Erőtér.

Volt pár kísérlet, aminél szívesen töltöttem volna több időt, vagy kipróbáltam volna, de végül feladtam a dolgot. Sajnos, ezeknek a részlegeknek a varázsát nem lehetett szabadon élvezni, ez azonban nem a múzeum, vagy az ott dolgozók hibája. Sokkal inkább a látogatóké, akik szerintem nem a megfelelő hozzáállással érkeztek ide. Ők inkább egy hatalmas játszótérnek fogták fel az egész épületet, nem csak azokat a részlegeket, ahol ki lehetett próbálni a dolgokat, hanem úgy általában ez volt a jellemző. A múzeumi légkör teljesen hiányzott, inkább hasonlított a dolog egy vidámparkhoz, és ez sokat elvett az élményből. Jellemzően családok tették ki a látogatók zömét, persze gyerekekkel együtt. Ez mondjuk még nem lenne probléma, sőt igen is dicséretes, hogy ezt választják hétvégi programnak, de az már nem, hogy a gyerekek zöme 1-7 éves kor között volt. Gondolom, apuka elhatározta, hogy ez jó szórakozás lesz, amit ő önfeledten élvezett is, esetleg még az anyuka is, de közben a gyerekek unalmukban pusztításba kezdtek. Nekik a kísérletek zöme csak világító gombokat jelentett, amit lehet kedvükre püfölni, a kiállítási tárgyak esetében meg az elválasztó plexifalat üvöltve csapkodni. Most ár érthetővé vált, hogy miért is van minden, de szó szerint minden plexivel, ráccsal, üveggel körbevéve. Ha a gyerekeken, de ami még rosszabb, ha akár a szülőkön múlna a dolog, az egész tárlat pillanatok alatt megsemmisülne. Félreértés ne essék, nem azt mondom, hogy gyerek ne menjen múzeumba. Persze, hogy érdekes, nekik is, de mondjuk 7-8 éves kortól fölfelé. Ez alatt szerintem nincs sok értelme, mert esetleg elnézegeti a dolgokat, de sokkal valószínűbb, hogy unatkozni kezd, és átmegy állatba. Ezt pedig errefelé a szülők maximum egy mosollyal díjazzák, fegyelmezés, vagy esetleg belátás, hogy mégse annyira jó ez a program, nyomokban sem figyelhető meg. Úgyhogy, érdekes élmény volt, a folyamatos kiabálás, gyereksírás, meg úgy általában a bazári stílus számomra nem összeegyeztethető egy múzeummal.

A Japánról szóló részleget viszont nagyon jól eltalálták. Bár, nagyobb helyet érdemelne ez is, itt legalább abszolút nem marad hiányérzete az embernek. Logikusan fel van építve az egész, rengeteg érdekesség látható a szigetek múltjáról, és jelenéről mind földrajzi, mint biológiai szempontból. Látszik, hogy ebbe nagy hangsúlyt fektettek, és tényleg minden létező emléket igyekeztek összeszedni, látványosan elhelyezni, vagy érthető magyarázatot adni hozzá, persze csak a helyieknek. Ez a rész így ahogy van lehetne egy teljesen különálló múzeum is, simán megérné csak ide belépőt venni. Külön fokozza a hangulatot, hogy a tárlat a régi múzeumépületben kapott helyet, ami nagyon szépen karbantartott öreg épület, ami nagyon ritka ebben a városban. Ezen a részen nem volt semmi, amit nyomogatni lehetne, meg semmi különleges szenzáció, így innen hiányzott az előbb említett réteg, akinek a múzeum egyenlő egy antik játszótérrel, valószínűleg itt nem találtak elég látnivalót maguknak. Nem is baj, nem hiányoztak.

Szeizmográf

Japán kőzettérképe.

Valaha ilyen is úszkált errefelé.

Összességében azt hiszem, pozitív az összkép, de ha esetleg valaki egyszer erre vetődik, ne vasárnapi programnak válassza. Hétköznap talán kevésbé tűnik állatkertnek a hely. A csoki múzeumot nagyon sajnálom, oda szívesen benéztem volna, de nem volt élhető a helyzet már a bejárati ajtó előtt sem, a Tokyo Game Show után pedig már van róla halvány elképzelésem, hogy bent mi lehetett.

További rengeteg kép ITT!

Hozzászólni itt lehet.