2024. március 28., csütörtök

Gyorskeresés

Tokió blog - Február 11-17.

Írta: |

[ ÚJ BEJEGYZÉS ]

02.11-17. Hétfő – Vasárnap.

Mennek a hetek egymás után egész kellemes sebességgel, ennek következtében azonban nem igazán történik semmi említésre méltó, vagy váratlan. A kis listámra azért felkerült ismét pár érdekesség, amiről érdemes írni, ez a bejegyzés amolyan szemezgetés lesz. Több téma röviden kifejtve, teljesen spontán jelleggel, így senki ne keressen túl sok összefüggést, mert nincs.

Kezdeném rögtön egy kis érdekességgel. Valamelyik nap kínai kollégám ezerrel túrta a netet, és úgynevezett „bento box” képek után kutatott. Kérdeztem tőle, hogy ezt ugyan miért teszi, mi olyan különleges lehet egy ebéddobozban. A bento ugyanis az a kis doboz, amiben az emberek az ebédjüket hordják nap, mint nap, persze csak akkor, ha épp nem a munkahelyükön levő étkezdében, vagy valami utcai vendéglőben esznek. A csaj mosolygott, és mondta, hogy őt ez baromira hidegen hagyná, úgysem hord magával ilyesmit, a fiát viszont megszólták az óvodában. Japánban ugyanis kb. mintegy verseny van az anyukák között, méghozzá bento box készítő vetélkedő. Azaz, minél pofásabb ebéd, vagy uzsonnás dobozt visz a gyerek az iskolába, óvodába, annál menőbbnek számít. Jellemző a japánokra, hogyha egyszer nekiállnak versengeni, akkor azt egyrészt nagyon diszkréten teszik, másrészt hajlamosak a végletekig elmenni, és időnként kissé túlzásba viszik a dolgot. Azt hiszem, ebben az esetben is ilyesmi történhetett, ugyanis, amilyen bento box fotókat a neten látni, az kissé hihetetlen. A legjobb szó rájuk a műalkotás. Mangahősök, anime figurák arcai lesnek vissza a dobozokból, amiknek minden alkotórészük ehető. Az anyukák a neten vadásznak különböző ötletek, és lehetőségek után, majd ezeket meg is valósítják, egyesek akár napról napra képesek ilyen módon elkényeztetni a csemetéjüket, és lenyűgözni a környezetet.


Bento box. Van még pár kép a neten.

A munkatársam, Xu problémája is ebből adódik. A gyerekek ugyanis néha hajlamosak lenézni azon társukat, aki ilyen szempontból kilóg a sorból, és mivel Xu dolgozik, minden nap kilenctől legalább hatig, nincs ideje ilyen bűvészmutatványokra esténként. A japán nők egy jelentős része, a tradicionális elveket valló családoknál, főleg a magasabb társadalmi szinteken még mindig nem rendelkezik munkahellyel. Az ő dolguk a háztartás vezetése, a családi kassza kezelése, és a férj, meg a gyerekek teljes körű kiszolgálása. Ezek a tevékenységek viszont nem töltik ki a napjukat teljesen, úgyhogy unaloműzés gyanánt keresnek maguknak valami hobbit. A gyerek kajájának művészi szinten történő elkészítése, esetleg fotózása, és receptjének feltöltése a netre pedig tartalmas szórakozást nyújt.

Szerdán elmentünk ebédelni Hiro, Xu, és én, Tom délig nem tette tiszteletét az irodában, úgyhogy ebből kimaradt. Ez mindig jó lehetőség beszélgetésre, ugyanis ekkor találkozik a japán, a kínai, és a magyar kultúra, amik hát, annyira nem hasonlítanak egymásra. Ma épp a nevek voltak fő téma. A dolog nálam kezdődött, Xu megkérdezte, hogy nekem tulajdonképp mi is a nevem, jelent-e valamit, és hogy használom. Ez Hirot is érdekelte, ugyanis eddig ő sem tudta eldönteni melyik is a keresztnév. Ugye, ha angolul beszélek, mindig annak megfelelően, fordítva mutatkozok be, tehát Attila Matkovits, keresztnév, vezetéknév. Azt azonban már megérkezéskor tudtam, hogy japánban ez nem így szokás, itt ugyan az a sorrend, mint otthon, tehát itt is Matkovits Attila vagyok, és így is mondtam mindig is. Na, ebből aztán lett egy kis keverés. Ugye, alapvetően lényegtelen a dolog, mindenkivel közöltem, hogy hívjon egyszerűen Attilának, a Matkovits számukra úgyis kiejthetetlen, így lettem Attila-san, néha Dr. Attila. Mivel az L, és az R között a japánok nem tesznek különbséget, kiejtés szerint leginkább Atira san. Ez így persze nem helyes, a japánok nem használják a keresztnevüket, olyannyira, hogy nem is ismerik így egymást. Tom a saját PhD hallgatóját nem ismerte fel a keresztneve alapján, amikor így emlegettem. Matkovits san lenne a hivatalos, de ez ugye számukra igencsak nehézkes. Ezzel nincs is semmi gond, mindenki úgy hív, ahogy akar, viszont a titkárnő elkezdte következetesen felcserélni a kereszt és vezetéknevemet, ami hivatalos dokumentumok esetében annyira nem szerencsés. Ezt persze gyorsan tisztáztuk, a többiek viszont még sok hónappal érkezésem után is abban a hitben voltak, hogy az Attila a vezetéknevem.
Hiro elmondta, amit már fentebb is pedzegettem, azaz, hogy Japánban is megkülönböztetnek vezeték, és keresztneveket, és a sorrend ugyan az, mint nálunk, otthon. Az angol nyelv tehát számukra is bekever, itt azonban annyival könnyebb a dolog, hogy a kereszt, és vezetéknevek élesen elkülönülnek egymástól, azaz sorrendtől függetlenül mindig egyértelműen felismerhető melyik név melyik. Legalábbis, nekik biztosan, nekem nem annyira. Itt jellemzően nincsenek más kultúrákból átvett keresztnevek, nincs átfedés, keresztnév nem szokott családnév lenni, az utónevek viszont legalább nemre jellemzőek. Általában nincsenek harmadik nevek sem. Azért általában, mert vegyes házasságokból született gyerekek esetében lehetnek kivételek. Persze, ez nem feltétlenül előnyös, el lehet képzelni, hogy mondjuk a Nakayama Akira Béla nevű kisgyerek milyen hátránnyal indulna japán társai között egy helyi iskolában, főleg, ha még arcra is különbözik a többiektől.
Nem tudom, hogy mi a valóság, vagy van-e erre valami statisztika, de nekem a nevek nem tűnnek túl változatosnak, legalábbis kiejtésben nem. Rengeteg a Yamamoto, Nakayama, Imai, stb. vezetéknevű ember. Írásban már más a helyzet, ugyan általában mind a vezeték, mind a keresztnév két-három kanji, elég nagy a változatosság. Attól, hogy mondjuk valakinek a vezetékneve Nakayama a mi olvasatunk szerint, még nem jelent semmit, ugyanis, ezt többféle kanjival lehet leírni. Tom is említette, hogy a vezetéknevét legalább háromféle módon tudja írni, mindegyiknek ugyan az a kiejtése, de a karakterek teljesen különbözőek. Ha valaki telefonon keresztül mutatkozik be, mondjuk asztalfoglalás esetén, az még nem elegendő információ a nevével kapcsolatban, mert az írásmódról nem árul el semmit. Többször is előfordult, hogy a lefoglalt asztalunkon volt egy kis tábla, hogy „Ez az asztal foglalt XY részére.” Tom nevét már messziről felismerem, mégsem találtam meg a papíron, kérdeztem, hogy akkor most mi van, esetleg nem tüntették fel? Tom mosolygott, és mondta, hogy de, ott van az, csak nem kanjival, hanem katakanával írva. Mivel, telefonon foglalta a helyet, az itteni alkalmazott nem tudhatta, hogy milyen karaktereket használ Tom, és nehogy tiszteletlennek tűnjön, az univerzális írásmódot választotta.
Megkérdeztem Hirot, hogy találkozott-e már teljes névrokonával. Először nem értette a kérdést, majd amikor elmondtam, mire gondolok, tehát azonos kereszt, és vezetéknév ugyan úgy írva, fejét rázva mondta, hogy ilyen még vele nem fordult elő. Kiejtésre lehet, hogy él azonos nevű ember Japánban, de írásban nem tartja valószínűnek.
Másik érdekesség, hogy itt nincsenek névnapok, ezt a fogalmat a japánok nem is ismerik, nem ünneplik, számukra ez teljesen idegen, amikor először rákérdeztem, nem is értették, hogy miről beszélek. Ugyan ez a helyzet Kínában is, igaz, ott még szigorúan véve keresztnevek sincsenek. Xu elmondta, hogy ott teljesen másképp működnek a dolgok. Általában a hagyományos rendszer szerint, mindenki neve mindösszesen két kanjiból áll. Mindegyik karakter önálló névként használatos, ez az oka annak, hogy a kínai nevek rövidek. Ma már engedélyezett a három, vagy akar négy kanjiból álló nevek használata is, de nem úgy, mint Japánban, ahol a négy kanjiból kettő a keresztnevet, kettő a családnevet jelöli. Az igazán érdekes azonban az, hogy az első karakter általában az apa, a második az anya nevéből származik, mint említettem, nincsenek kereszt, és vezetéknevek. Tehát, ha az apa mondjuk Li Chen, az anya neve pedig Xu Yon, akkor a gyerek neve Li Xu lesz, nemtől függetlenül. Amíg ugye egy gyerek van, addig ezzel nincs is probléma, efölött viszont nehézkessé válik a dolog. Ilyenkor jön képbe a harmadik kanji, és a második gyerek neve lehet mondjuk Li Chen Xu. Kínában egyébként még mindig törvényileg szabályozva van az egy családnak vállalható gyerekek száma, azonban már nem követik szigorúan az egy család egy gyerek felállást. Xu elmondása szerint korábban jellemző volt, hogy a második gyereket vagy elvette az állam, és olyan pároknak adta, akiknek nem lehetett saját gyerekük, vagy pedig jobb esetben a nagyszülőkhöz került az unoka. Manapság, ha jól értettem, már lazább az állami szabályozás, főleg ott, ahol a szülők magasan iskolázottak, engedélyezett két gyerek, maximum fizetni kell utána az államnak. Persze, a dolog ennél sokkal bonyolultabb, de azt már nem sikerült kihámoznom, meg nem is nagyon feszegettem.
Kína, és Mongólia egyes vidékein viszont más módon megy az elnevezés, vannak olyan családok, ahol az apa keresztneve (vagy inkább utóneve), lesz a gyerek családneve, ami mellé az utónév szabadon választható. Tehát, nem lehet egy családot a vezetéknév alapján végigkövetni, mert az generációról generációra változik.
Ezek alapján látható, hogy Kínában még kisebb a változatosság, mint Japánban. Xu szerint (akit egyébként itt Cho-nak hívunk, mert annak a kanjinak ami Kínában Xu a beszélt nyelvben, itt Cho az olvasata) gyakran előfordul, hogy egy osztályban rohangál öt-tíz Lee Chen a tanárok legnagyobb örömére.
Mivel a nevek száma limitált, és nincsenek szoros értelemben vett családnevek, Hiroban felvetődött a kérdés, hogy mi van akkor, ha mondjuk, az anya külföldre szeretne utazni csemetéjével. Mert, az útlevélben ugye nincs egyértelműen jelölve, hogy ki kivel van, ha valaki más gyerekével utazna, egyáltalán nem lenne feltűnő. Xu mondta, hogy igen, ez probléma, ezért ilyen utak előtt lehet kérni egy nyomtatványt, ami igazolja, hogy igenis, a gyerek az övé, és nem másét szeretné épp kicsempészni az országból.
Nem egyszerű ez a névkérdés, mondjuk, a mi rendszerünk se feltétlenül az, amikor Hironak mondtam, hogy nálunk ugyan van keresztnév, és vezetéknév megkülönböztetés, de a kettő között igencsak előfordul átfedés, akkor kicsit furán pislogott. Megkérdezte, hogy akkor mi hogyan tudjuk megkülönböztetni melyik a családnév? Sorrend alapján természetesen, ez ugye angol nyelvterületeken vicces, a csúcs pedig, amikor valakinek három neve van, és mindegyik lehet kereszt, és vezetéknév is. Amikor elkezdtem példát felhozni, akkor ő is föladta, mondta, hogy inkább marad a japán nevezéktannál, mi meg nem vagyunk normálisak.

A következő esemény a héten a csütörtöki Valentin-nap volt. Úgy voltam vele, hogy ez most valahogy számomra nem aktuális, ezzel ellentétben viszont meglepő módon kaptam csokit. Nem, nincs titkos hódolóm, illetve, ki tudja, de az ok inkább a Valentin-nap eltérő értelmezésében keresendő. Ugye, ez Japánban, csak úgy, mint Magyarországon, nem annyira ősi ünnep, hogy finoman fogalmazzak. Ők is, mint mi átvettük valahonnan, csak az itteniek kicsit saját ízlésüknek megfelelőre (mily meglepő) formálták a dolgot. Már 13-án kérdeztem Masashit, hogy mi a terve holnapra, mivel lepi meg a barátnőjét. Mondta, hogy hát, igazából még nem tudja, és ő valószínűleg semmivel, viszont a barátnő ígérte, hogy főz vacsorát, együtt lesznek stb. Gondoltam, semmi különös, barátnő vacsit főz, Masashi meg vesz valami ékszert/csokit/virágot, vagy ezek bármilyen kombinációját szíve hölgyének, a saját jól felfogott érdekében. Másnap aztán ülünk az irodában, megérkezik Midori-chan, a PACAP team asszisztens csaja, és a csapat minden jelenlevő férfi tagjának (Tom, Masashi, én), átad egy-egy kis ajándékcsomagot. Semmi komoly, csak pár saját készítésű, szív alakú édesség, szívecskékkel díszített zacskóban. Ez mondhatni váratlan fordulat volt, nem igazán értettem a dolgot. Ha mondjuk nekem akart volna szerelmet vallani, az rendben, bár, ne, inkább mégse, de, hogy hármunknak egyszerre? Ráadásul ugyanakkor, mindegyikünk szeme láttára? Gondoltam, itt valami nem stimmel. Aztán Xu san kívánt boldog Valentin-napot mindenkinek, és mondta, hogy tett ki egy kis csokit a társalgóba, mindenki vegyen belőle. WTF??? Ez már elegendő motiváció volt Joe barátom megkereséséhez, aki aztán Skype-on keresztül felvilágosított. Itt a Valentin-nap így működik. Azaz, döntően a nők vesznek ajándékot a férfiaknak, de nem csak egynek, hanem úgy általában, férfi ismerőseiknek. Persze, ettől függetlenül még a párok együtt töltik az estét, és romantikáznak, de az inkább csak a nyugati minta követése. Szóval, itt a Valentin-nap az kb. március 8. férfi kiadásban, mi kapunk jellemzően csokit, esetleg kis ajándékot a csajoktól. Ha már szóba került, megkérdeztem, hogy mi a helyzet a nőnappal, elvégre Joe már volt itt akkor is. Mondta, hogy az itt nincs, illetve, nem egészen olyan, mint otthon. Március 8-a itt nem játszik, helyette van az úgynevezett „White-day”. Ez március 14-én van, egy hónappal Valentin-nap után, és ekkor pont a fordítottja történik a dolognak, azaz a fiúk vesznek ajándékot a lányoknak. Lehetőleg csokit, virágot, plüss állapokat, vagy valami ilyesmit. A most kapott csoki pedig semmit nem jelent, aki adja, nem feltétlenül van belezúgva abba, akinek adja, ez csak egy gesztus, semmi több. Minden esetre, március 14-én én is egy halom édességgel fogok beállítani.

Péntekre maradt végül a hét csúcspontja, egy kellemes látogatás a bevándorlási hivatalba. Korábban írtam olyat, hogy mennyivel jobb itt az ügyintézés a hivatalokban. Na, ezt ezennel ünnepélyesen szeretném visszavonni, ugyanis egy kissé megszívattak. Persze, hogy teljes legyen a napom, aki csak érintett volt a dologban megtépte egy kicsit az idegeimet. Már több hete meg volt beszélve az International Exchange Center vezetőjével, hogy ellátogatunk vízumot hosszabbítani. Erre szükség van, ugyanis Bese barátom érkezik az otthoni Anatómiáról március utolsó hetében, és ha már így alakult, maradunk egy extra hetet körbenézni egy kicsit az országban. Persze, miért is ne, az én vízumom április másodikáig érvényes, a repjegyet meg április hetedikére foglaltuk, mert vízumot hosszabbítani elvileg ugye lehet. Tehát, kemény öt extra napról van szó.
Az egész úgy indult, hogy péntek délelőtt jött egy telefon, aki kísért a hivatalba szólt, hogy a megbeszélt délután három helyett kettőre ballagjak át hozzá az Exchange Centerbe. Semmi gond, belefér. Addigra már kitöltöttem egy papírt a kérelemmel kapcsolatban, pontosabban a titkárnő kitöltötte, én meg beírogattam a válaszokat olyan kérdésekre, hogy „Mit tervez csinálni az itt tartózkodás ideje alatt?”, „Van-e már érvényes repülőjegye, és annak mik az adatai?”, „Mennyi készpénzt fog magánál tartani?”, szóval semmi extra. Átballagtam, az illető kért fél órát, közben beszélgettem a többi ott dolgozóval, akik remekül tudnak angolul. A kellemes csevegésben – már amennyire angolul lehet ilyet művelni – az egyik irodavezető feltett egy vicces kérdést: „És, hol fogsz lakni?” Hát, április másodikán lelépünk Mishimába, ott van foglalásunk – válaszoltam. „Jó, jó, de addig. Ugye, azt tudod, hogy március 28-ig el kell hagynod az itteni lakást?” Na, itt majdnem elkezdtem hangosan káromkodni, de úgy meglepődtem, hogy meg se tudtam szólalni. Mi az, hogy el kell hagyni a lakást? De, én direkt megkérdeztem, és azt mondták, maradhatok. „Ki mondott neked ilyet, valaki az anatómián?” - jött a következő kérdés. Hát, nem, bár ott is kérdeztem, viszont ezt nekem az itteni irodavezető mondta… Hölgy megkért, hogy akkor most várjak egy kicsit, elmegy, megkérdezi a főnököt. Öt perc feszült várakozás, majd jön vissza mosolyogva, hogy „Minden rendben, maradhatsz. És a barátod, akit említettél, hogy jön, ő hol foglalt szobát?” Na, itt már nem estem annyira kétségbe, szemrebbenés nélkül közöltem, hogy természetesen itt, elvileg pár hete érkezett meg a papír az anatról, ami már jóvá is lett hagyva, ebben az irodában, hol máshol. Válasz: „Ja, akkor ő az a magyar orvos, aki jön majd március végén?!” Itt kedvem lett volna megkérdezni, hogy ugyan, hány magyar orvos rohangál a környéken, aki itt akar lakni, de végül csak bólogattam. „És, akkor ő most egy évig fog maradni, ugye?” Na, itt már röhögtem. Mondtam, hogy nem, csak két hétig, mert egyelőre még csak körülnézni jön, aztán eldönti, mit szeretne, vagy a főnökeink eldöntik, vagy majd valami lesz. Még jó, hogy mindenki ennyire képben van. Nem véletlenül foglaltam hotelt még novemberben március utolsó hetére, de mivel úgy tűnt, minden rendben, és mindkettőnknek megoldott a szállása április másodikáig, vissza is mondtam jó egy hete. Tehát, ha valakinek a fejében nem áll össze a kép, és kiraknak innen március 28-án, akkor mocskosul megszívom. Remélem, sikerült az agyukban tisztázni a dolgokat…
A kis felvezető után elindultunk a hivatalba. Negyed négy körül meg is érkeztünk, bejelentkeztünk, leadtuk az igénylést, pultos nő rám nézett, majd a papírra, majd az egész igénylést átdobta feltételesbe sok kérdőjellel, és elirányított minket egy másik részlegbe. A kísérőm erre szó szerint idézve a következőt mondta: „This is bad!” (Ez rossz!), majd mondta, hogy ezt nem érti, többször ide is telefonált, és mindig azt a választ kapta, hogy jöjjünk be, elintézik, nem lesz semmi gond. Én erre spec már csak röhögni tudtam, ilyen nincs alapon. A másik pultnál előttünk volt laza 22 ember, téptünk sorszámot, és vártunk. Egész gyorsan haladt a sor, fél óra múlva mi következtünk. Elsírtuk bánatunkat, azaz én csak hallgattam a japán párbeszédet, és vigyorogtam, mint egy hülye, az ügyintéző pár percre eltűnt, majd visszajött, és elmagyarázta, hogy amit kérek, az lehetséges, de nem most. Mert, amíg az egyetemen dolgozok a ’professor’ státuszomat nem tudja ’turist’-ra módosítani. Itt én reagáltam gyorsabban, megkérdeztem, hogy miért akarja módosítani, én hosszabbítani terveztem, és miért most, ráér az április másodikától is. Zavart mosoly, kéztördelés, majd a válasz: „Igen, de ahhoz kéne igazolás az egyetemtől, hogy még öt napig ott fogok pluszba dolgozni. Másrészt, a státuszmódosítást csak aktuálisan lehet intézni.” Remek. Ezt mondjuk akár a telefonban is közölhették volna… De, menjünk egy másik pulthoz, ott majd intéznek valamit. Jó. Irány a következő állomás. Megint sorszámtépés, itt most a gép nem jelezte, hogy mennyien vannak előttünk. Nézem a táblát, 367 az aktuális. Nézem a cetlit: 488. Hmm… Biztos én más számot kaptam, elvégre, engem úgy irányítottak át ide. Hát nem, sorba mentek, és jó számot kaptam…
Két órával később aztán a hölgy, akihez kerültünk készített egy fénymásolatot az útlevelemről, meg a regisztrációs kártyámról, felcímeztetett egy levelezőlapot, amin majd értesítenek, hogy az igénylést jóvá hagyták-e, széttárta a karjait, és közölte, hogy most ennyit tud tenni, március 25-én vár minket vissza szeretettel. Úgyhogy, délután kettőtől este hatig egészen pontosan semmit se intéztünk. Ezek után megköszöntem a segítőmnek, hogy eljött velem, sűrűn elnézést kértem, hogy ennyit várakozott ő is emiatt a baromság miatt, majd mondtam, hogy én most gyalog fogok visszamenni Hatanodaiba, ha akar, csatlakozhat. Ő végül a vonatot választotta, mentségére legyen mondva, hogy már nem ment vissza az irodába, hanem hazafelé vette az irányt. Hétre érkeztem vissza az anatra, Tom, akinek azt mondtam, hogy csak kiugrunk a hivatalba, és ötre visszaérek csak röhögött. Mondtam neki, hogy ne kérdezzen semmit, március 25-én ezt a meccset újra játszom. Aznap megkapom utolsó fizetésemet, átrángatom a titkárnőt a postára, és megszüntetem a bankszámlámat, aztán onnantól áttehetnek a bevándorlásiak olyan státuszba, amibe akarnak.

A hétvége aztán igazi téli időt hozott öt fok körüli hőmérséklettel, és viharos északi széllel, úgyhogy komoly kirándulás szóba se jött. Csak mászkáltam a városban cél nélkül, majd amikor kezdtem átfagyni, visszamentem a lakásba. Remélem, lassan a napsütés mellé kis meleg is fog társulni, akkor lehet értelmes programot is tervezni.

Pár kép a végére. Hétfőn ünnepnap volt, úgyhogy mászkáltam a városban, meg zömmel vasárnap is. Ismét elmentem Uenoba, csak a változatosság kedvéért, utána meg Akihabarába.


Épül a belváros új felhőkarcolója.


Európai kiadás.


Újra a verebek.


Valaki figyel.


Akihabara, mi más.

További képek ITT!

Hozzászólni itt lehet!

  • Nem lehet hozzászólni
Copyright © 2000-2024 PROHARDVER Informatikai Kft.