December 24-30. Hétfő-vasárnap

Ennek a hétnek leginkább a karácsony jegyében kellett volna telnie, legalábbis, otthon biztos így lett volna. De, ez a hely nem az otthon, úgyhogy, itt kissé más szabályok vannak érvényben. Huszonnegyedike ugyan szünet volt, de nem a karácsony, hanem a téli napforduló miatt. Eredetileg ez az ünnep huszonharmadikára esik, de, mivel az vasárnap miatt eleve szabadnap, idén áttették hétfőre. Ezt persze egyáltalán nem bántam, legalább volt lehetőségem csavarogni egyet. Semmi különleges nem volt tervben, csak egy nagy séta a városban. Igyekeztem némi karácsonyi hangulatot találni, de ez valahogy nem sikerült. Délután egy körül indultam el, úgy terveztem, hogy most elsősorban sötétben kéne mászkálni, díszkivilágítást fotózni leginkább akkor lehet. Mivel, sötétedésig volt még pár órám, úgy döntöttem, nem vonatozok Shinjuku-ba, hanem gyalogolok. Most már teljesen rutinosan mozgok a városnak ezen a részén, lényegében GPS nélkül merek új utakat is választani, úgyis mindig ismert pontokhoz lyukadok ki végül. Most valahogyan különösen gyors útvonalat fedeztem fel, a légvonalban kb. nyolc kilométeres utat sikerült másfél óra alatt lenyomni, így még verőfényes napsütésben értem a Yoyogi parkhoz.

Yoyogi-park egyik vége.

Mivel, volt időm, ismét bejártam a parkot, levadásztam egy ládát, és Shinjuku felé vettem az irányt. Sötétedni csak nem akart, úgyhogy megpróbálkoztam feljutni ismét a város fölé. Reméltem, hogy ünnepnap ellenére nyitva van a Tokyo Metropolitan Government Building, és nem is kellett csalódnom. Korábban az északi kilátóba mentem fel, most a délit választottam. Érdekes módon, ez kevésbé népszerű, míg a másiknál hosszú sor kígyózott, itt elsőre sikerült bejutnom a liftbe, persze, a kötelező hátizsák átvizsgálás után. Most már rutinom van ilyesmiben, úgyhogy a bicska feltűnés nélkül vándorolt át a táskából a kabátzsebembe, robbanószert meg nem szokásom hurcolászni. A kilátás innen is fantasztikus, tél révén most nem párás a levegő, egész jól rá lehetett látni a város majdnem teljes egészére. Sajna, a Fuji rejtőzködött, pont egy felhő lebegett Hakone felett, ami eltakarta azt is, meg a naplementét is. Talán majd legközelebb.

A belváros, ameddig a fényképezőgép ellát.

Tokyo, Hakone, naplemente. Már csak a Fuji hiányzik a képről.

Egyébként, érdekes volt megfigyelni, hogy a hegyek felett végig felhős az ég, a városhatárig azonban nem ért el a felhőtakaró. Ez jellemző Tokióra, ezért nincs errefelé tartós havazás, mert a hófelhők nem tudnak átjutni a hegyeken. Itt a tél száraz, napsütéses, és alapvetően nem annyira hideg, mint otthon, csak a gyakran viharos északi szél kellemetlen. Viszont, a városhatártól száz kilométerre már több hete komoly havazások vannak, ami teljesen megszokott arrafelé. Megvártam, amíg úgy nagyjából besötétedik, aztán elindultam felkeresni a legnépszerűbb helyeket némi látni-, és fotózni valót remélve. Shinjuku központját hamar kihúztam a listáról, az iszonyatos tömeg megvolt, de a szokásos fényreklámokon kívül semmi extrát nem sikerült felfedeznem, minden olyan volt, mint egy átlagos szombat este errefelé.

Shinjuku City

Meiji Memorial Picture Gallery éjjel.

Ezután Roppongi következett, ez a város egyik olyan területe, ahol sok külföldi él, ennek következtében remélhető némi karácsony. Nos, az élmény vegyesre sikeredett. Itt valóban más volt a hangulat, mint Shinjukuban, de inkább a bulin volt a hangsúly.

Roppongi Hills

Rengeteg ember volt a Roppongi Hills körül, ez a negyed legmagasabb épülete, körülötte pedig legexkluzívabb szórakoztató, és bevásárló negyed, ami agyig volt tömve párokkal. Joe mondta, hogy a karácsony errefelé inkább a Valentin-naphoz hasonlít, és teljes mértékig igazat kell neki adnom. Az itteniek méregdrága cuccokban, kisminkelve, tökéletesre belőtt frizurával, és a felsőbbrendűség teljes tudatával parádéztak a környéken, az egész inkább hasonlított valami extra méretű szerelmi légyottra, mintsem karácsonyra. Persze, a díszkivilágítás karácsonyi volt, de ez a fajta ki tud több égőt egy a bokrokra, meg a fákra zsúfolni verseny engem annyira nem hatott meg. Az itteniek másik fő foglalatossága a magamutogatás mellett kétségkívül a vásárlás. Nem csak az éttermek, és kávézók, hanem a boltok is tömve voltak, és ezerrel ment a pénzköltés amerre csak néztem. Hiába, úri környék, jólét, gazdagság. Ehhez furcsa kontrasztot szolgáltatott, hogy pár utcával arrébb, a városrész nem kimondottan felkapott része meg szinte kihalt volt, szokásos hétköznap esti képet mutatott. Egyedüli kivételt az építkezések jelentettek, errefelé az építőmunkások általában még este hét körül is intenzíven dolgoznak. Az építési területet reflektorokkal megvilágítják, és hajrá. Csak este nyolc körül mennek haza, néha még akkor sem, ünnepnaptól, vasárnaptól gyakran teljesen függetlenül.

Az est fénypontja...

Egy karácsonyfa japán stílusban.

A következő megálló a Tokyo-tower volt, kb. ez jelentette az utolsó reményemet. Itt megint más volt a buli jellege, a nagy tömeg, és a párok alapvetően megvoltak, de legalább volt egy egész szépen feldíszített, bár kissé túlvilágított karácsonyfa. Meg, körülötte rózsaszín díszletek, amik arra szolgáltak, hogy a szerelmesek kellően romantikus hangulatú fotókat tudjanak készíteni egymásról. A megmaradt lelkesedésemet aztán a Tokyo-tower fényjátéka, illetve, a rajta megjelenő kb. háromemeletnyi rózsaszín szív vágta haza teljesen. Ekkor már nyolc óra körül járt az idő, úgyhogy még elmásztam Tamachi állomáshoz, majd vonatra szálltam, és visszamentem Hatanodaiba. Ez a kis kör 27 km gyaloglást jelentett, úgyhogy a toronytól már nem volt kedvem még jó 7 kilométernyi sétához. Összefoglalva elmondható, hogy errefelé ismerik a karácsonyt, az üzletek dekorációja, meg a zene is karácsonyi, de hangulat az valami egészen egyedi. Az emberek egyik fele tudomást sem vesz a dologról, az úri rész meg egy újabb kiváló alkalmat lát a magamutogatásra, és vásárlásra, de alapvetően ennyi.
Az albérletben aztán aktívra állítottam a Skypeot, és beszéltem családdal, barátokkal fél tíztől kb. hajnali egyig majdnem folyamatosan. Az eredeti tervem az volt, hogy karácsony alkalmával meglepem magam egy kis forralt borral, de végül erre nem került sor, túl későn értem vissza a körutamról. Nem baj, minden összetevő eláll elég sokáig, úgyhogy majd máskor.

Huszonötödikén aztán már nem kellett sokat gondolkodni a programot illetően, reggel kilencre jelenésem volt az irodában, mint úgy általában bármelyik normális hétköznap reggel. Maradt a szokásos sejtezés, olvasás, unatkozás, PACAP team megbeszélés, ilyesmi.
Karácsony utolsó napja viszont igencsak emlékezetesre sikeredett, azt hiszem, az otthoniak közül kevesen mondhatják el magukról, hogy karácsonykor padlót súroltak, hacsak még anno a seregben nem épp a büntetésüket töltötték. Japánban az a szokás, hogy az év utolsó hetében mindent kitakarítanak, és tisztasággal várják az újesztendőt. Erről már hallottam korábban, hiszen az év utolsó napjai mind szabadnapok, hogy mindenki fel tudjon készülni az újévre. Az már kissé meglepetésként ért, hogy ilyenkor a munkahelyet is illik rendbe vágni. Erre nálunk idén huszonhatodika volt kijelölve, tehát ezen a napon mindenkinek takarítani kellett, kötelező jelleggel. Az otthoni bevett gyakorlattal ellentétben errefelé nem divat takarító személyzetet tartani. Az egyetemnek ugyan van erre szakosodott részlege, de ők csak a nyilvános helyekért felelősek, mint udvar, folyosók, WC, stb. Az intézetek dolgozói azonban saját maguk végzik a takarítást. Ez alatt azt kell érteni, hogy az intézetigazgató (!!!) saját maga porszívózza a szőnyeget az irodájában, akár minden reggel, ha szükséges.

Mindenki takarít.

Most mindenki gondolja végig, hányszor látta a főnökét porszívózni a munkahelyen. Az otthoni gyakorlat azt hiszem, kissé mást mutat, bár sok tapasztalatom nincs ezzel kapcsolatban. Ahogy én látom a dolgot, egy bizonyos (nem túl magas) rangtól fölfelé, sok embernek leesne az aranygyűrű az ujjáról, ha olyan alantas munkát kéne végeznie, mint a takarítás. Másrészt, elég sokan vannak, akik egyszerűen nem tudják, hogy is kell csinálni. Nem egyszer fordult már elő, hogy komolyan kellett küzdenem a sírva röhögéssel, látva, egyes emberek kezében hogy áll a seprű, felmosó, vagy a mosogatószivacs. Persze, többségében ezek közülük kerülnek ki azok, akik remegve hisztiznek a takarító nő azonnali kirúgását követelve, ha épp az ő szobájukban nincs minden sarok tökéletesen tisztára nyalva, vagy épp az eldobált papír fecni összeszedve. Japánban ilyesmi leginkább nem fordulhat elő, ugyanis itt az általános iskolától a gimnázium végéig kötelező jelleggel kell a diákoknak az iskolában takarítani. A személyzet ott is csak a nyilvános helyekért felel, az osztálytermeket a tanulók tartják rendben. Ez egyfajta plusz oktatás a számukra, így a későbbiekben ezzel nem lesz gondja senkinek sem, mondhatni, mindenki természetesnek fogja venni, hogy rendet tartson maga körül, és azt is tudni fogja, hogyan. Tom nosztalgiázott erről, és nagyon okos ötletnek tartom, simán bevezetném otthon is, mindenhol.
A dolog szépséghibája mindösszesen annyi, hogy itt az egyetemen komoly takarítás évente egyszer van. Jó, minden szerdán porszívózunk, meg a szemeteseket kiürítjük, de az csak olyan tessék-lássék munka. Az asztalok, meg az eszközök tisztántartásáról meg mindenki maga gondoskodik, azaz, mindig szépen elmossa/letörli a munka végeztével, amit használt. Ez szintén nem a technikusok, vagy az asszisztensek feladata, Hiro meg Tom ugyanolyan lelkesen mosogat a munka végeztével, akár a legfiatalabb asszisztens. Ezen az egy napon is mindenki kivette a részét a munkából, még a két kiközösített emberke is előkukázta legalább tíz éves köpenyét, és bár, senki nem segített nekik, vagy szólt hozzájuk, de dolgozott. Reggel fél tíztől délután háromig mindenki ezzel foglalatoskodott, illetve majdnem, mivel Tomnak valahogy sikerült egy órát késnie. Mivel előző nap úgy beszéltük meg, hogy én vele fogok melózni azokban a laborokban, amik szigorúan véve nem tartoznak az intézethez, a kezdéskor csalódottan vettem tudomásul, hogy kedves főnököm bizony, valahol máshol jár, vagy leginkább alszik. Viszont nem volt pofám csak úgy várakozni rá, úgyhogy hozzácsapódtam a többiekhez, ha majd hiányzok neki, megkeres alapon. Az egész azzal kezdődött, hogy minden könnyen mozdítható dolgot, mint pl. székek, asztalok, gurítható berendezések kicipeltünk a folyosóra. Mivel hely alapból sincs sok ez komoly logisztikát igényelt, de végül egészen simán ment. Innentől a többiek folytatták a dolgot, én meg elhúztam egy külön csapattal oda, ahol Tomnak is fel kellett tűnnie előbb, vagy utóbb. Itt is kirámoltunk mindent, majd porszívózás következett. Mivel voltak olyan dolgok, amiket ugyan lehetett gurítani, de nem fértek ki az ajtón, az egész úgy nézett ki, hogy átpakoltunk minden ilyesmit a labor egyik részébe, fölporszívóztam, majd mindent átvittünk a másik oldalra, és ismét porszívózás.
Ezután kaptam egy pár gumikesztyűt, egy mosogatószivacsot, meg egy flakon súrolószert. Itt már kezdtem gyanakodni, mi lesz a folytatás, és nem is tévedtem. A kedves kolléganő mosolyogva közölte, hogy most jön a dolog vicces része, fel kéne súrolni egy év minden mocskát a műpadlóról, úgy kb. mindenhonnan. Öt perc alatt lekerült rólam a köpeny, meg a pulóver, és hetek óta először melegem lett.

Tom is lelkes volt...

Előtte/alatta/utána

Elég kemény munka ez a súrolás, otthon még ilyen mennyiségben nem volt hozzá szerencsém. Kérdeztem is a többieket, hogy miért pont így? Miért nem kérnek, mondjuk egy takarítógépet, vagy valami ilyesmit? Az egyetemnek biztos van. Nem a munkával volt bajom, csak nem értettem, minek szívatják magukat az emberek, ha egyszer lenne sokkal jobb/könnyebb/modernebb megoldás is. A válasz az volt, hogy lenne rá lehetőség, de a gépeket nem adják, csak a személyzettel együtt. Jó, akkor miért nem bérelnek? Egy óra alatt fel lehetne vakarni az összes koszt minden gond nélkül, és nem hiszem, hogy az intézeti költségvetést hazavágná a dolog. Erre mondták, hogy igen, lehetne, de ezt már évek óta így csinálják, és ez a szokás. Nem mondanám, hogy meglepett ez a válasz, mostanában rendszeresen hallom, többször, mint szeretném. Úgyhogy súroltunk. Kezdetben csak a súrolószert használtuk (mert ez a szokás), de kb. tíz perc múlva meguntam a dolgot, és szereztem magamnak egy műanyag edényt, amit megtöltöttem vízzel. Innentől mindig nyomtam egy adag dzsuvát a padlóra, majd öntöttem rá vizet. Nem kicsit javult a hatékonyság, és csökkent a szükséges erőkifejtés, nem véletlen, hogy edényt sem szokás víz nélkül sikálni. Ezt mondtam a többieknek is, akik kipróbálták, mondták, hogy ez tényleg jó, majd Tom kivételével (aki idő közben csatlakozott), ugyanúgy folytatták a száraz súrolást, - Na, vajon miért? - mert ők így szokták.

Takarító személyzet.

De, legalább engem hagytak, hogy úgy csináljam, ahogy szeretném, a lényeg annyi volt, hogy a padló legyen tiszta.
Mivel, ezeket a laborokat mások is használják, akiket nem kapott el a takarítási láz, többször is előfordult, hogy valaki lazán keresztülment a frissen felsúrolt, vagy felmosott területen, ügyet se vetve arra, hogy mi esetleg dolgozunk, vagy valami. Semmi köszönés, vagy egy laza „bocs, hogy keresztülgyalogolok a munkátokon”, de még csak ránk se néztek. Amikor másodszor mostam fel valaki után az épp frissen felnyalt részt, majdnem elküldtem az illetőt a búsba, de azzal csak magamat égettem volna, errefelé ez természetes viselkedés (nem az én dolgom, nem törődök vele). Otthon más lett volna a szitu, az biztos.
Két óra alatt végeztünk két labor padlójával, ezután felmostunk egyszer, majd még egyszer, majd végül felwaxoltuk az egész felületet, mert így jövőre is könnyebb lesz eltűntetni a koszt. Aztán a férfiak visszapakoltak, a nők meg letörölgették az asztalokat (persze csak a szabad felületeket, arrébb semmit nem raktak), meg a reluxát. Ezzel véget is ért a „cleaning day”, fél háromra minden visszakerült az eredeti helyére, és a padló mindenhol több árnyalattal világosabb lett. Hogy miért nem preferálják, mondjuk a havonként egyszeri felmosást, azt már meg sem kérdeztem, úgyis tudom, mi lenne a válasz.

Este aztán volt egy kis meglepetés, a prof a jó munka elismeréseként rendelt szusit, pizzát, némi sört meg üdítőt, és csaptunk egy rögtönzött bulit. Ismét előkerült az Unikum, ami április óta szomorkodott a hűtőben, ismét megkóstolták a vállalkozó kedvűek, és ismét megállapították, hogy ez nagyon durva cucc. Mivel, mindenkivel illett innom, aki kért, így elég tisztes mennyiséget sikerült eltüntetnem, pedig én sem rajongok érte túlságosan, viszont az elismerő pillantásokért megérte a dolog. A szusi baromi finom volt, a pizza szintén, bár 3000 jen egy 25 centi körüli pizzáért már bőven felül van a fájdalomküszöbömön, de ez most ingyen volt. Ennek megfelelően be is laktam rendesen, sör is volt megfelelő mennyiség, és a hangulat is jó volt.

Kis létszámú buli.

Ez nagyon tuti kaja.

Két óra alatt minden kaja eltűnt, úgyhogy hétkor a buli véget ért, gyorsan rendet raktunk, és mindenki hazament. Azaz, csak majdnem, Tom úgy gondolta, még marad egy kicsit. Az Unikum, a sör, meg a szintén elmaradhatatlan szaké azonban megtette a hatását, úgyhogy másnap röhögve közölte, hogy elaludt a mikroszkópszobában, úgyhogy csak valamikor hajnali három körül keveredett haza.

A hét további része aztán teljes unalomban telt, munka alig volt, munkakedv meg aztán még kevesebb, úgyhogy nem is nagyon erőltettem a dolgot. Ezzel a többiek is így voltak, befejezték, amit eddig csináltak, és lazítottak egy kicsit. Az oktatás december 21-én véget ért, mindenki megkönnyebbült, és innentől majdnem egy évig újra nekiállhatnak kutatni. Mivel azonban december 29-től hat nap folyamatosan szünet, senki nem kezdett bele komolyabb munkába, azt majd január hetedikétől. Azaz, majdnem senki, Nobuhiro barátom persze szokás szerint mindennap itt volt. Mivel, ő Hokkaidóról érkezett, és január közepén költözik haza, valószínűleg végleg, most nem látogatta meg a szüleit, hanem itt maradt Tokióban. Gondoltam, hogy megkérdezem, nincs-e kedve elmenni valamerre egy sörre, vagy elmenni szilveszterkor a Tokyo-towerhez, ilyesmi, de végig dolgozott kb. fanatikus szinten. Azért az valahol nem normális, hogy hajnali ötkor jár haza az ember, és tízkor már újra a laborban van. De, másokkal is találkoztam az ünnepek alatt, Hiro is bejött egyszer állatházat takarítani, meg páran sejteket gondozni. Egyedül az asszisztensek, PhD-sek, post. doc. hallgatók, meg Tom vették komolyan a hat nap pihenőt, ők pénteken háromkor elhúztak, és onnantól nyomuk sem volt a következő napokban.

Karácsonyi fények az egyetemen.

Én szokás szerint megszívtam. Most lett volna a leghosszabb egybefüggő szabi amióta megérkeztem, de ebből a hat napból mindösszesen egyszer nem kellett bemennem, egyébként meg minden nap legalább 3-4 órát a laborban töltöttem. Ebben az a vicc, hogy egy normál hétköznap sem tudok többet dolgozni, ha akarok, akkor sem, viszont a munka jellege miatt nem megoldható, hogy egy nap alatt lezavarjam egyszerre az egészet. Szeretném remélni, hogy ezúttal nem hiába játszottam, majd pár héten belül kiderül az is. Minden esetre, minden tervem a szünetet, és egy nagyobb kirándulást illetőleg ugrott. Legalább az időjárás most partner volt a dologban, szombaton, és vasárnap is esett, tehát egyébként sem lett volna túl sok lehetőségem felfedező útra indulni Nikko felé.

További képek ITT!

Hozzászólni itt lehet!