December 17-23. Hétfő – Vasárnap.

Legutóbb egy mozgalmasabb hétben reménykedtem, hát, ez péntekig nem valósult meg. Jelenleg várom, hogy a sejttenyészetem használhatóvá váljon, de a sejtosztódást annyira nem lehet sürgetni. Talán jövő héten már elkezdhetek velük dolgozni, de addig csak a malmozás marad. Úgyhogy, összefoglaltam az eddigi eredményeket már háromszor, próbálok belőlük bármi használhatót kicsikarni, de ez eddig nem igazán sikerült. Emellett olvasok, rendezgetem a fotókat, de leginkább ülök, és várok.

A múlt hétvégén zajlott az elnökválasztás országszerte, és a héten lett hivatalos eredmény. Normális esetben itt is négyévente lenne esedékes a dolog, de az előző kormány három év után lemondott. Fukushima, és egyéb kudarcok miatt az elnök állítólag önkritikát gyakorolt (vagy valakik diszkréten felkérték, hogy húzzon a francba), így előbbre csúszott az egész játék egy évvel. Részemről már nagyon örülök, hogy vége ennek a cirkusznak is, itt ugyanis kissé más módon kampányolnak, mint otthon. A napi háromszor-négyszer elvonuló autók, amikből üvölt a különböző kampányszöveg rohadt idegesítőek tudnak lenni. Egyrészt kész öröm vasárnap erre ébredni, másrészt, ha épp melletted megy el, átmeneti halláskárosodást okoz. Aztán, minden forgalmasabb helyen a különböző pártok emberi állnak, és hangosbeszélőn keresztül osztják az észt, amit néha egy-egy artikulálatlan üvöltéssel is megtoldanak, pusztán a hatás kedvéért. Emellett osztogatnak röplapokat persze, választási reklámmal ellátott zsebkendőket, tollakat, meg egy csomó más szemetet. Egy dolog viszont nincs, ami otthon olyan népszerű, itt nem ragasztják tele a várost a politikusok ocsmány pofáját ábrázoló képekkel. Vannak ugyan plakátok, de azokat csak pár helyre, meg az előre kihelyezett, ideiglenes hirdetőtáblákra szabad kitenni. A kampány már jó egy hónappal ezelőtt elkezdődött, és értelem szerűen múlt hétvégén érte el a tetőpontját, éppen itt volt már az ideje, hogy véget érjen. Egyébként, a politikusok itt is ugyan úgy néznek ki, mint otthon. A plakátokat elnézve nagyon nehéz dolguk lesz a választóknak, én szívem szerint egyikükre sem lennék hajlandó szavazni.
Vasárnap megvolt a szavazás, hétfőre meg már mindenki tudta az eredményt, úgy néz ki, itt is kétharmados többség lett, igaz csak koalícióval, és ugyanúgy, mint otthon 2010-ben, itt is az eddig ellenzékben levő párt nyert. Pár kollégát megkérdeztem, hogyan vélekednek ezzel kapcsolatban. Kaptam elégedett válaszokat, miszerint jó emberek győztek, és tényleg pozitív változásokat ígértek, bár amikor rákérdeztem, hogy mire is gondolnak, akkor konkrét példát mondani már nem sikerült. Egyvalakinek szokás szerint most is eltérő véleménye volt a többiektől, és hajlamos vagyok inkább neki igazat adni. Szerinte, papírforma győzelem született, és ennek két oka van. Egyrészt, az ellenzék sok-sok pénzt ölt a televíziós kampányra. Tehát, a csapból is azt folyt, hogy mindenki szavazzon rájuk, mert a mostani kormány milyen szar, de ők majd rendet tesznek, és megmutatják, milyen erős is a japán nép, meg a gazdaság, és felszámolják az atomerőműveket stb. Az emberek ezt elhitték, és mivel a többségnek semmilyen politikai meggyőződése sincs, abszolút nem törődik ilyesmivel, elment, és szavazott. Kire? Hát, akit mondtak neki (birka effektus). A másik probléma pedig, hogy az utóbbi időben rengeteg párt alakult az országban, és ez megzavarta a választókat. Még annyira sem tudták, kit is válasszanak, mint korábban, amikor csak 3-4 lehetőség volt. Ez a kétharmados többség egyáltalán nem jó, mert kissé problémás lesz ezután a demokrácia. Ismerős a történet? Kíváncsi vagyok, hogy itt mi lesz ennek az egésznek a hatása és a következménye. Minden esetre, az alakuló kormány helyében bemutatnék valami áldozatot a Fuji tiszteletére, és szépen megkérném, hogy ne törjön ki az elkövetkező négy évben. A természeti katasztrófák errefelé jó eséllyel kavarnak kormányokat megbuktató politikai viharokat is.

Az irodában az egyetlen valamire való esemény a szekrényeinken levő zárak cseréje volt. Eddig számzáras rendszer működött több-kevesebb, de inkább kevesebb sikerrel. Nem tudom mikor, gyanítom jó pár évvel ezelőtt valakinek sikerült olasz elektronikai cuccot beépíteni, a japán minőség helyett. Szabvány kilenc voltos elemmel ment, és valami iszonyat hektikusan működött. Szinte naponta szívatott meg valakit a technika, vicces volt látni, amint az áldozat beüti a kódot, majd tehetetlenül áll a zárt ajtó előtt, és mosolyogva próbálkozik működésre bírni a rendszert. Tom mondjuk kreatív módon oldotta meg, amikor lemerült az elem a zárban. Kétszer próbálkozott, tudomásul vette, hogy szívás van, kiment az irodából, és pár perc múlva visszatért két agykéssel. Kissé meglepő látvány volt, amint vigyorogva berongyol az ajtón fehér köpenyben, mindkét kezében egy-egy 30 centis kést tartva. Egy gyengébb horrorfilm nyitójelenetének is beillett volna a kép, igazán sajnáltam, hogy nincs kéznél a fényképezőgépem. Odament a szekrényhez, vérprofi módon beillesztette a pengéket a megfelelő helyre, és simán felfeszítette a zárat. Kivívta elismerésem, de amikor megdicsértem, mondta, hogy már rutinos játékos, ezt kb. kéthavonta egyszer el kell játszania. Az én szekrényemen már beköltözéskor sem működött a zár, úgyhogy engem ilyen gond nem fenyegetett sosem, viszont, a rendszer egyértelműen megérett a cserére. Már pár hete megjelent egy mester, aki felmérte a terepet, gondosan megvizsgálta a lehetőségeket, mindent körbefotózott háromszor (papír, és rajzolás már nem divat), majd közölte, hogy hagyományos, kulcsos zárak lesznek, mert azok megbízhatóbbak. Ez ellen senki nem tiltakozott. A héten aztán jött három szaki, és két óra alatt harminckét szekrényről távolították el a régi zárat, tűntették el a helyét, fúrták ki a lyukakat, és szerelték fel az újakat. Mindezt halálos precizitással, kb. milliméterre pontosan, mindig ugyan úgy. Kipakolni senkinek sem kellett, amikor dolgoztak, lefóliázták a szekrényt, hogy még véletlenül se kerüljön por a cuccokra. Sőt, miután végeztek, fel is takarítottak maguk után, megköszönték a türelmünket, elnézést kértek a zajért, és távoztak. Minden elismerésem, pár otthoni szakembert is el kéne hozni ide egy kis továbbképzésre, nem elsősorban a szakma megtanulása miatt, hanem mondjuk egy kis illemtanra.

Pénteken megvolt a már régóta várt „End of the year party” is, és lezárult a cirka két hete tartó intenzív szervezés. Nekem ez semmilyen terhet nem jelentett, nem igazán volt olyasmi, amiben segíteni tudtam volna, Tom viszont futott pár kört, mire minden összeállt. Először kissé furcsa volt a dolog, mert először csak annyit tudtam, hogy a mi csapatunk felelős idén a buliért. Kérdezgettem, hogy mit is kell pontosan csinálni. Lefoglalni a helyet? Nem, az már megvan. Megszervezni a kaját? Nem, már az is megvan. Hmm… Meghívók? Nem, azok már több hete el lettek küldve, kb. 60 ember jön. Na jó, de akkor mi a halált kell szervezni, és ez miért jelent akkora stresszt? Aztán kiderült, hogy Tomnak mindössze a buli időbeosztását kell kitalálnia, azt hogy, ki mond beszédet, és mikor, meg a szokásos tombolát kell neki levezényelnie. Ez utóbbi jelentette a legkomolyabb logisztikai problémát. Először is meg kellett venni az ajándékokat, így szerdán az egész csapat kollektíven elvonatozott Shibuyába kb. hetvenezer jen társaságában, és célba vettük a Don Qijote nevű üzletet.

Mint kiderült, ez amolyan mindenes bolt, az élelmiszertől kezdve a ruhán, parfümön, ékszereken át az elektronikai cuccokig minden megtalálható, sok olyan szeméttel együtt, aminek nem, hogy nem láttam semmi értelmét, de még a funkcióját sem tudtam megállapítani. Végül jó kétórányi keresgélés után sikerült mindent megvenni. A teljesség igénye nélkül, került a kosárba orrszőrnyíró gép, elektromos fogkefe, arcmasszírozó roller, kézerősítő golyó, szobapárásító aromaterápiás valami, alapszintű takarító „robot”, elektromos darts tábla (ez az én ötletem volt), és fődíjként egy Nintendo 3DS L kézi konzol. Szerencsére, a szállítást nem nekünk kellett megoldani, Masashi elrendezte, hogy az ajándékokat szépen becsomagolják, és a buli kezdete előtt, fél ötre kipostázzanak mindent a hotelba, a parti helyszínére.
Pénteken aztán mindenki teljes flancba vágta magát, és mentünk „ünnepelni”. Bár, Tom azt mondta, hogy öltöny, nyakkendő kötelező, Hiroval úgy döntöttünk, hogy lázadunk, úgyhogy bár az átlagosnál jobban kiöltözünk, az öltönyt mindketten hanyagoltuk. Ezzel sikerült kellőképp kitűnni a tömegből, egy-egy kivételt leszámítva majdnem mindenki a szokásos fekete, vagy szürke, esetleg kék egyen cuccban feszített.

Elit buli, privát séffel.

Az újoncok bemutatkozása. Fantasztikus volt.

Tom végül nem akarta leszedni a fejem, túl elfoglalt volt hozzá. Az egész buli egyébként olyan volt, amire számítottam, azaz giccses, és unalmas, bár legalább a kaja, pia elsőrangú volt. A prof nyitotta meg az egészet, majd előadta, hogy az intézet (azaz, jobban mondva inkább csak ő) mit is csinált az elmúlt egy évben, majd evés-ivás következett, és végül a tombola. Japánban a bingó, ami rendkívüli népszerűségnek örvend, általában minden hivatalos buli elengedhetetlen kelléke, nálunk most csak valamilyen okból kifolyólag csak tombola volt. Tom, mint műsorvezető kisorsolta az intézeti ajándékokat, majd a prof, és a támogatók privát meglepetései következtek. Elég sok nyertes volt, a kb. 60 fős társaságból legalább húszan kaptak valamit. Mondjuk, nem tudom, hogy a 3DS-t megnyerő 50 év körüli hölgy mennyire volt elégedett, minden esetre szélesen vigyorgott, úgyhogy lehet, tudja mit is kapott. Vagy, vannak gyerekei, esetleg unokái.
Ezután a hivatalos program véget ért, de Tom levezetés gyanánt felajánlotta, hogy csapjunk egy afterparty-t, úgyhogy, a PACAP team nagy része bevonult egy amerikai stílusú kocsmába, és ivott. Tom-nak valami hatalmas megkönnyebbülés lehetett, hogy lement ez a cirkusz, ennyire felszabadultnak még nem láttam eddig.

Az első afterparty.

Tizenegy körül a csapat maradéka visszavonatozott Hatanodaiba, gyalog ezúttal kissé hosszú lett volna az út, majd Tom javaslatot tett egy after-afterparty-ra, immár csak hármasban. Így beültünk egy sushi bárba, és folytattuk az alkoholizálást, némi nyershal társaságában. Ettem bálnát, valószínűleg először, és utoljára. Nem az ízével kapcsolatban van kifogásom, nagyon finom a húsa, csak a bálnavadászatot nem támogatom túlzottan. Meg is kérdeztem Tomot, hogy kerülhet ilyesmi az asztalra, mikor a bálnák kifogása, ha jól tudom, tilos. Tom elmondta, hogy igen, valóban az, az esetek zömében, azonban minden évben meghatározott mennyiség halászható tudományos, és orvosi célra.

Fincsi. A halas tálon a legközelebbi a bálnahús.

És, hát egy bálna elég nagy, és arról nem szól a törvény, hogy a kutatásnak milyen célt kell szolgálnia, úgyhogy még be lehet szerezni bálnahúst itt-ott Japánban. Egyébként, ismét rájöttem, hogy szeretem a nyers halat, a kollégák meg megállapították, hogy én tényleg szeretem a nyers halat, eddig valahogy nem akarták elhinni, nem tudom, miért. Végül aztán két óra felé véget ért a móka, és mindenki hazament, meglepő módon, a saját lábán, most senkit nem kellett vinni, vagy kísérni. Szombat reggel azért kicsit fájt, ugye nekem a kiskártyám miatt be kellett mennem kilenc körül, Tom viszont csak valamikor négy óra környékén szédelgett be, nem túl jó állapotban.

Vasárnap aztán gyorsan következett még egy buli, mégpedig egy „Potrack style Christmas-party” Hironál. Hogy ez mit is jelent, az több héten keresztül okozott fejtörést, aztán végül kb. két héttel ezelőtt sikerült megvilágosodnom: mindenki visz valamit, és összedobják a kaját, piát. Ez szerencsére egy eléggé spontán szerveződő, kötetlen buli volt, és nagyon jól szórakoztunk. Maradt még az áprilisban hozott készletemből egy üveg pálinka jellegű szeszesital, az epres-mézes fajtából, úgy gondoltam, ez elég különleges alkalom ahhoz, hogy kibontsuk. Persze, aki tehette megkóstolta, az első reakció a levegő után kapkodás volt (pedig, csupán 30%-os), de mindenkinek nagyon ízlett, és a hangulat is kb. 10 perc alatt feloldódott.

Zsúfoltnak látszik? Az is.

Arcizom erősítő készülék. És nem ez volt a legdurvább.

Egy felesnek otthon tuti nincs ilyen hatása, hiába, még mindig az alkohol a legmegfelelőbb eszköz nemzetközi kapcsolatteremtéshez (is). Hiro és felesége készült egy kis meglepetéssel is, grilleztünk, ami nekem karácsony táján egy kissé szokatlan, de itt nem volt hozzá túlságosan hideg. Sütöttünk csirkét, gombát, marhát, meg kagylót, utóbbi nekem szintén újdonság volt, ilyesmihez korábban még nem volt szerencsém. Mondjuk Hiro három deci sör, meg a pálinka után kissé túlságosan is oldott hangulatba került, úgyhogy a grillre végül mi, az anatómiáról érkezettek felügyeltünk, de jól elvoltunk. A fő téma persze az otthon fellelhető alkoholok, borok, pálinkafőzés körül forgott, kissé érdekesen, mert ilyen témához egyikünk sem rendelkezett megfelelő angoltudással, de azért megértettük egymást. Megemlítettem, hogy milyen jó is ilyenkor a forralt bor, erre Hiro rögtön készített is magának egy bögrével, igaz kissé sajátos stílusban. Egy pohár vörösbort bevágott a mikróba pár percre, majd beletett egy nagy kanál cukrot, meg egy szelet narancsot, és hajrá. Mondtam, hogy hát, azért a forralt bor egy kissé más, úgyhogy majd lehet egyszer, ha lesz valami alkalom, főzök egy nagyobb adaggal, majd még megálmodom mikor, és hol.

Karácsonyi grillezés.

Hiro a gyereksereg ellen.

A fő program a kártya volt, Hiro két kislányával, meg a később érkezőkkel játszottunk több órán keresztül folyamatosan. Persze, helyi játékokat, úgyhogy nekem kissé küzdelmes volt a dolog, főleg, hogy néha három, kissé illuminált felnőtt, meg két gyerek magyarázta a szabályokat egyszerre angol-japán vegyes stílusban. Szerencsére, aztán megfigyelés alapján minden olyan játékba belejöttem, ahol nem volt kritérium a nyelvtudás. A karácsonyi hangulathoz nagyban hozzájárult a karácsonyfa, amit Hiroék még Amerikából hoztak, meg a szoba közepére állított, hordozható petróleum kályha, amit fűtésre, és a káposztaleves melegen tartására használtunk. Ugye, a lakás fűtésére itt is csak a légkondi lenne, de azt ők sem szeretik használni. Hiro barátai igazán jó arcok, és ahogy sejtettem, mindenki beszélt angolul is, így ha azt nem is értettem, miről dumálnak egymás között, azért tudtam beszélgetni velük. Gondolkodom rajta, hogy tavasszal majd Bese barátommal hozatok ki egy kis házipáleszt, de nem tudom, hogy a repülőtéren mennyire díjaznák az ötletet (gyúlékony), meg a helyiek túlélnék-e a hatását. Az egyetlen furcsaság a partin az volt, hogy Kumiko, Hiro felesége gyakorlatilag nem vett részt rajta. Az ő feladata kizárólag a kiszolgálás volt, nem evett velünk, nem koccintott, csak az ételekkel, meg az üres tányérokkal, poharakkal foglalatoskodott, illetve, a gyerekeket tartotta szemmel. Hiro sem segített neki a tálalásban, vagy a készülődésben, inkább csak kérte, hogy hozzon, vigyen ezt, vagy azt, ilyesmi. Érdekes módon, a barátok feleségi sem mutattak iránta különösebb érdeklődést, és nem is segítettek neki kimondottan. Jó, mondjuk, annyit, hogy ha hozott valami tálat, akkor elpakoltak az asztalról, hogy le tudja tenni, de annyi. Mindenkinek természetes volt, hogy ő van otthon, ő a házigazda felesége, és olyan „Hát, ezt most megszívtad!” alapon álltak hozzá. Ez számomra kicsit zavaró volt, szokatlan, hogy valaki ennyire elkülönüljön a többiektől, még akkor is, ha ő a háziasszony, jobb lett volna, ha ő is velünk mulat, de úgy tűnik errefelé ez teljesen normális.

Baráti kör.

Hét körül aztán úgy gondolta a hatanodai-i különítmény, hogy ideje távozni, egyiküknek még volt cirka kétórányi munkája az egyetemen, és mivel az út vonattal jó egy óra, hét körül már kimondottam mehetnékje volt. Végül aztán fél kilencre érkeztünk vissza az egyetemhez. Azt hiszem, nekem idén huszonharmadikán volt karácsony, a parti, meg úgy az egész nap olyasmi hangulatban telt.

A képekért köszönet Nobuhironak.

További fotók ITT!

Hozzászólni itt lehet!

Végül, egy kis személyes:

Boldog szülinapot, anyu!