2022. június 26., vasárnap

Gyorskeresés

Tokió blog - December 10-16.

Írta: |

[ ÚJ BEJEGYZÉS ]

December 10-16. Hétfő - Vasárnap

Az elmúlt hetet egy hétvégére időzített betegszabival zártam, ezt pedig, azt hiszem illet volna azzal kezdeni. Már, ha errefelé létezne ilyesmi. Amióta itt vagyok, nem emlékszem, hogy bárki is otthon maradt volna csak azért, mert beteg. Jó, nyilván, ha látványosan szarul néztem volna ki, akkor biztos nem lett volna senkinek se kifogása az ellen, hogy a lakásban maradjak, de a láz, fejfájás, izomfájdalom, ilyesmi nem igazán tartozik a látványosabb tünetek közé. Úgyhogy, felvettem egy maszkot, és szépen mentem dolgozni. Egy előnye volt a dolognak, az irodában legalább meleg van. Mégiscsak kellemesebb huszonpár fokban ücsörögni, mint a 12 fok körüli szobában. Meg, most épp tennivaló is volt, bár nem túl sok. Mivel a kísérletem mondhatni teljesen behalt, és szépen kidobtam pár hónapnyi eredményt, neki kell állni az egésznek elölről. Tehát, új egerekből, újra retinát kiszedni, majd új sejttenyészetet indítani, a változatosság kedvéért az új mérésekhez. Úgyhogy, most volt munka hétfőn, meg kedden, majd onnantól szakadt rám a teljes unalom, és semmittevés.

Persze, miért is ne, programot azt sikerült magamnak szervezni, ha épp nincs semmi, megszívatom én saját magamat is, nem kell aggódni. Nem lenne teljes ez az itt töltött egy év fogászati látogatás nélkül. Ezt nem én, hanem az egyik fogam gondolta így, ami szép csendben elkezdte jelezni, hogy a pofámban van. Nem fájt, hanem csak nyomást éreztem egy adott területen, ami nem akart szűnni. Még pár évvel ezelőtt már volt ugyanilyen problémám, ez volt az ok, amiért anno először ellátogattam Gáborhoz, a fogorvosomhoz, de akkor nem volt vele különösebb teendő, megbeszéltük, hogy várunk mi lesz, nem volt értelme leszedni a már rajta levő tömést. Gondoltam, remek, eddig bírta, és akkor most majd szét kell kapni teljesen. Fantasztikus időzítés.
Mit lehet tenni, ha rosszalkodik egy fog, el kell menni megnézetni, és kezeltetni, különben csak rosszabb lesz, fájni fog, bedurran a fél pofám, ami meg nálam könnyen költséges játékká válhat. Volt egy olyan naiv gondolatom, hogy már csak három hónap, és majd otthon, de gyorsan beláttam, hogy ez kevésbé működőképes, ha már most érzem, hogy valami nem stimmel, nem valószínű, hogy három hónapig még elleszek vele csak úgy. Szóval, nekiálltam agyalni, mit is kéne csinálnom. Persze, privát rendelőkből annyi van, mint az állat, csak be kéne sétálnom valahova, ahol beszélnek angolul. A probléma csupán annyi, hogy, ha jól sejtem, ott a TB finanszírozás annyira nem működik, az árak pedig esélyes, hogy csillagászatiak. Tíz-húszezer jen egy fogtömésért kissé luxus, szóval maradt a támogatott, ám jóval bonyolultabb forma.
Gondoltam, most kemény leszek, és megoldom a dolgot Tom, meg az Exchange Center segítsége nélkül, elvégre vannak nekem fogász szomszédjaim, akik a klinikán dolgoznak. Az első ismerkedési partin úgyis mosolyogva mondta az egyikük főnöke, hogy ha bármelyikünknek gondja van, csak szóljunk, és szívesen segítenek, úgy voltam vele, hogy most élek a lehetőséggel. Meg is kerestem Bikash-t, aki mondta, hogy semmi gond, szól a főnökének, egyik reggel közösen megyünk a rendelőbe, és megnézi, mi a gond. Kérdezte, hogy biztosításom van-e, mondtam, persze, más, meg úgysem kell, megbeszéltük, hogy egy hét múlva akció. Nos, az ominózus reggel előtti este Bikash jött, hogy hát, izé, megkérdezte a főnökét, és nem működik a dolog, kéne beszélnem az International Exchange Center-rel, és rajtuk keresztül próbáljak megoldást találni. Fasza, végül is egy hét alatt csak kiderült, hogy itt nincs hátsó ajtó. Nem volt más választásom, irány az iroda. Elsírtam bánatom, kedvesek voltak, telefonáltak is rögtön, és elindult a japán bürokráciai gépezet. Biztosítási kártyám adatait bekérték, felvettek egy elő anamnézist a panaszokkal, majd mondták, hogy másnap reggel, fél kilenc előtt mehetek. De, ne egyedül, mert a recepciósok nem tudnak angolul, tehát, valaki kísérjen el. Jó, kedves, vállalkozó kedvű segítőm, Mr. Miura mondta, hogy akkor reggel ott találkozunk, felvilágosítottak, hogy hol a rendelő, és annyi.


Az egyetemi fogászat.

Nem kis para volt bennem, volt valami szokásostól eltérő, rossz előérzetem a dologgal kapcsolatban. Nem igazán bízok ugyanis az egyetemi oktató intézményekben, meg úgy általában a fogorvosokban. A kettő kombinációja még félelmetesebb. Reggel minden flottul ment, odataláltam, kísérőm is pontos volt, minden szép. Recepción kitöltettek velem egy papírt, ami alapján kiállítottak nekem egy mágneskártyát, ami az adataimat tárolja. Nekem ugyan már van egy ilyen, de az általános kórházi kártya, ez meg csak a fogászati részlegre jó. Kaptam három papírt, köztük az egyik angolul volt, ami határozottan meglepett. Olyan dolgokra kérdeztek, mint adatok, jelen panaszok, allergia, korábbi anamnézis, tehát a szokásos körök, aztán mindezt leadtuk, megmondták melyik emelet, melyik osztály, és mehettünk. Őszintém bíztam benne, hogy valaki olyan dokit kapok, aki beszél angolul, és van némi rutinja. Aki behívott a rendelőbe ennek tökéletesen megfelelt, negyven körüli doktor, egész jó angoltudással. Jó arc volt, ő is kikérdezett mindenről, amit már egyszer írásban is elmeséltem, majd mondta, hogy akkor most megint menjek ki, és majd szólítanak. Valóban, túl szép lett volna. Mivel, ez a fogászat az egyetemi kórházhoz tartozik, ami érthető módon oktatókórház, itt is, mint otthon, végzős medikusok dolgoznak szakorvosi felügyelet mellett. Ez engem egy kissé aggasztott, mivel már van némi rálátásom a helyi orvosképzésre, annyira nem bíztam volna magamat egy medikusra, hogy őszinte legyek. A rendelő, és a berendezés sem nyerte el feltétlen bizalmam, legalább 40 szék volt bezsúfolva a helységbe, amik körül kis kabinok voltak felhúzva. Mindegyik ilyen kb. 1.20 méteres fallal volt elválasztva, egyébként minden nyitott volt. Függöny, ilyesmi sehol, a két medikus közül az egyik nem is fért be a kabinba, hanem a széke lényegében már a folyosón volt. A felszerelés kissé vicces, nagyjából 20 éves székek, ütött-kopott pulttal, nem annyira csúcs lámpával. Bútorzat keményen egy munkapult a számítógéppel, alatta pár fiókkal, amik zsúfolásig voltak tömve mindenféle kacattal. A legmodernebb felszerelés az UV-lámpa, amit a műanyag alapú tömésekhez használnak, de, ahogy láttam az épp foglalt kabinokban, egytől egyig mindenki amalgámot kapott. Tisztaság kissé kétes, és úgy általában véve olyan avíttas. Fém szájöblítő, fém végű szívó, nem túl bizalomgerjesztő látvány. A kabinban felszerelés az nincs, mindenért rohangászni kell, olyan dolgokért is, mint érzéstelenítő, gézlapok, tehát a legalapvetőbb dolgok sincsenek kéznél, mondjuk, nem is lenne rá hely. Végül, jött a két orvosom, akik, naná, medikusok voltak, emellett, szerintem jobban be voltak szarva, mint én, és nem beszéltek angolul. Mivel idegenvezetőm eddigre már távozott, így a tolmácsolás sem játszott, maradt a találgatás. Először átnézték a fogaimat, mi hiányzik, mi tömött, meg úgy eleve ki kivel van. Az egyik félbetört, pótoltnak, meg a mellette levő csavaros kerámiának is ép, hibátlan jelölést adtak, itt kicsit kezdett meginogni a rendszerbe vetett maradék hitem. Csak úgy, mint a székem. Először azt hittem, földrengés van, érzéki csalódás, vagy valami. Mintha hullámzott volna a padló. Aztán rájöttem, hogy nem én vagyok a hülye, a pohárban levő víz is remeg, sőt a pult, amin a műszerek, eszközök vannak, szintén kb. 1 centis kilengéssel mozog szépen fel, és le. Valószínűleg, nincs alátámasztás, és olyan vékony a padló, hogy átveszi az épület melletti főúton haladó kamionok, meg a szomszédos vasútvonal okozta rezgéseket. Emiatt az egész szint gyakorlatilag állandó mozgásban van. Nem tudom, szerintem a fogászat egy kissé precíz szakma, én valószínűleg nem lennék hajlandó beteghez nyúlni, amíg nem szilárd a talaj, de ez az itteni dokikat egyáltalán nem zavarta.
Általános vizsgálat után következett a specifikus, csávó rákattant a rossz fogra, átnézte, majd mondta, hogy kellene röntgen. Remek, csodálatos, amolyan pantomim stílusban előadta az egyik srác, hogy első emelet, balra, pult, kártya, odaad, várakozik, visszajön, majd útnak indított. Szerencsére, a radiológus címszavakban képes volt az angolt használni, úgyhogy itt flottul ment minden. Egy panoráma, meg egy célzott felvétel készült, szerintem, Fukushima most hozzám képest sugárzásmentes övezet, mindkét gép legalább húsz éves volt, digitális technika errefelé még nem létezik, a röntgen gép filmre rögzít, amit manuálisan elő kell hívni, ami jó tíz perces művelet. A célzott röntgennél a széket tippre kínzásra tervezték, az ólomkötény pedig valami kis vékony előke volt csupán, de legalább álltól mellig ért, úgyhogy a pajzsmirigyet védte, legalábbis úgy tűnt, mert súlyából ítélve, ólomtartalma kérdéses. Végül megkaptam a felvételeket, irány vissza a negyedikre. Kis várakozás, majd ismét beültem a hullámzó székbe, láttam ám, hogy a két medikus iszonyat mód konzultál valamit . Címszavakban talán ők is megértenek alapon, megkérdeztem, hogy „Lyuk?” Válasz: „Talán.” Hmm… „Nagy?” „Lehet.” „Gyökérkezelés?” „Elképzelhető.” Nagyszerű, fő a magabiztosság. Addigra már egy oktató is megérkezett, és hárman tanulmányozták a felvételeket. Végül, az egyik srác felém fordult, és elmutogatta, hogy van egy lyukas fogam, és majd meg kéne csináltatnom, és megmutatta a panoráma képen. Mind szép, és jó, de nem az a fogam volt, ami fáj. Jelen pillanatban magasról teszek bármi egyébre, amíg nem szükséges, itt hozzá nem fognak nyúlni, az tuti. Mondtam, hogy jó, na de azzal mi van, ami fáj? „Azt nem tudjuk. De gyökérkezelés lesz. De, ma sajnos nem, mert nincs időpont.” Aha. Tehát, idejöttem, megnézték, nem látnak lyukat, de gyökérkezelni akarnak majd valamikor a jövő héten, mert most nincs helyük… Fantasztikus. Erre a másik kolléga megjelent egy fúrófejkészlettel, kesztyűben, maszkban. Pislogtam, hogy akkor most mi van? A srác készült, átadott egy papírt, rajta a következővel: „Nincs hely, fáj a fog, amalgám le, gyógyszeres tömés, jövő héten végleges kezelés. Elnézést, injekció elfogyott.” Na, itt volt az a pont, ahol lehúzták a rolót, és közöltem, hogy „NO!” Erre csak vad pislogás volt a válasz, ahogy látom a doktor urak nem szokták meg, hogy valaki nemet mond nekik. Kérdezték, hogy de hát miért? Mondtam nekik, hogy annyira nem fáj, hogy most csak úgy szétszedjék nekem, főleg úgy, hogy nem is tudják, van-e lyuk egyáltalán, úgyhogy inkább ezt a lépést ugorjuk, és majd jövő héten visszajövök, és lerendezik egybe. Nem értették, persze, miért is értették volna. Elmondtam újból. Majd harmadszor is, tőmondatokban. Itt valami elindult, azt láttam, hogy minden angol szó után a srácok az ujjukkal az asztal felett kanjikat formálnak, tehát, próbálnak fordítani. Végül az egyik papírt, tollat fogott, és leírta, hogy „Fájdalomcsillapítás: most nem. Kezelés: jövő hét.” Mutattam, hogy „Király vagy öreg!” Erre elnézést kért, és távozott. Két perc múlva visszatért, és átadott egy papírt: „Dr. Yamaguchi fog kezelni, ő tud angolul, de át kellene mennem egy másik részlegbe, kövessem.” Itt már teljesen össze voltam zavarodva, hogy akkor most lesz-e kezelés, vagy nem, és egyáltalán mi, mikor, hol? Mindegy, lesz, ami lesz, mentem. Végül megérkeztünk az esztétikai fogászat részlegre, ahol egy kedves, 30 körüli hölgy várt rám, majd korrekt angolsággal bemutatkozott, és mondta, hogy ő lesz a kezelőorvosom. Hurrá! Ismét kis várakozás, majd megint beültem egy székbe, ami most már legalább nem mozgott, és jó tíz évvel újabb is volt, mint a korábbi, már elértük a kilencvenes évek végi színvonalat. A doktornő megnézte a képeket, majd mondta, hogy az alapján, amit hallott, gyökér kezelni kellene, és ő fogja végezni, de készüljek fel, hogy még három-négy alkalommal vissza kell jönnöm, mert ez egy hosszadalmas dolog. Néztem nagyokat, háromszor, négyszer visszamenni gyökérkezelés miatt? Na nem… ilyet nem játszunk.
De, minden esetre először megvizsgálna ő is, ha megengedem. Vetett egy pillantást újra a képekre, majd a fogamra, és láss csodát, elkezdett vizsgálni! Azaz, tesztelte a fogat hidegre, csipesszel megkopogtatta a tömést, majd a koronát, és kérdezte, hogy fáj-e. Aztán finoman ráfogott a tömésre, megnézte, stabil-e, ilyesmi. Úgy tűnt, tudja, mit is kéne csinálnia. Érdekes módon, semmi nem volt fájdalmas, a tömés is stabilnak tűnt, egyedül a fog nyomásra volt érzékeny, ekkor az a kellemetlen, tompa nyomás erősödött, majd fájdalmassá vált. Elnézést kért, és távozott, majd egy idős dokival tért vissza, aki perfekt nyomta az angolt (mint kiderült, angoltanárként dolgozott, mielőtt fogorvos lett). Ő is megvizsgált, majd hozott egy darab műanyaglapot, hogy harapjak rá. Majd kicsit rágjam meg. Ennyi volt a vizsgálat, és már mondta is, hogy lát egy kis felszíni lyukat, de még kezelni sem érdemes, ilyen tüneteket nem okozhat. A röntgen sem mutat semmi olyat, hogy gond lenne a töméssel, meg a vizsgálat se, viszont a fogam felszíne nem megfelelő. A négy gumó között van egy ötödik is, aminek nem kéne ott lennie, és nem illeszkedik a szemben levő fog felszínével, így rágáskor ez a pont kapja a legnagyobb terhelést, ami miatt valószínűleg kicsit begyulladt a fogat rögzítő szövet, és annak duzzanata okozza a nyomást, meg a fájdalmat (mintha Gábor is mondott volna valami ilyesmit anno…). Ne terheljem, és várjak vele, majd talán elmúlik. Köpni, nyelni nem tudtam, megköszönni is alig, azok az észlények képesek lettek volna szétbarmolni a tömést különösebb indok nélkül. Végül aztán ennyiben maradtunk, még kaptam egy grátisz ultrahangos tisztítást, és sikítva távoztam. Ez a kör háromezer jenbe került, főleg a röntgenek miatt, és elmondhatom, hogy igazán tanulságosra sikeredett. Ide, többet nem fogok visszajönni, ha kell, inkább megkérdezem Tomot, vagy Hirot, hogy ők hova járnak, és elmegyek oda. Fizetek. Ha kell sokat. De ez, ami itt megy, vicc. Ritkán mondtam ilyet mostanában, de a pécsi klinika fényévekkel jobb. A kinézete, az eszközök, a személyzet, meg az orvosok és a medikusok köröket vernek erre az iszonyatra. Lepusztult épület, aminél nem az a legnagyobb baj, hogy omlik a vakolat, vagy sem (nem omlik, errefelé nem használnak vakolatot), hanem egyszerűen le van élve. Látszik a porréteg a szellőzők körül, az ajtók alja, a fal derékmagasságig el van színeződve, a fő rendelő alatt hullámzik a talaj. A berendezések régiek, elavultak, hely, mint olyan nincs, épp csak annyi, hogy a szék mellett elfér a két orvos, de azt is csak úgy, hogy az egyikük kilóg a kabinból. Ezt látnom kellett egyszer, ez tény. De már menet közben is elgondolkodtam, azon, jó-e nekem, ha engedem, hogy itt nekiálljanak kezelni. Valószínűleg a medikus srácoknak nem hagytam volna. A dokinőnek talán igen, de nem lettem volna nyugodt. Nem vagyok vallásos, de most az összes létező istenhez komolyan fohászkodom, hogy az elkövetkező három és fél hónapban ne legyen szükségem fogorvosra, mert ha igen, nem tudom, mi lesz. Ide többet nem fogok jönni, az biztos, de más helyet találni lehet, hogy még ennél is nehezebb lenne, pedig ez sem volt egyszerű.
Ez volt pénteken, kb. megkoronázta az elmúlt két hetet, remélem, más már nem jön. Ja, de, majd huszonegyedikén a világvége (Update: elmaradt! Még nem tudom, hogy örüljek-e...).

A hétvégén szerencsére nem történt semmi rendkívüli, szombaton esett az eső, úgyhogy nem mentem semerre, vasárnap meg ragyogó napsütésben sétáltam egyet a környéken. Múltkor Hiroval mentünk Futakotamagawa állomásra, és említettem, hogy felfedeztem pár helyet, ahova érdemes lenne fényképezőgéppel visszatérnem, és ez most megtörtént.


Kedvenc autószalonom.


Az előtér sem rossz, de a háttér se gyenge.

Semmi komoly, de mondjuk luxusautó szalont tömve Ferrarival, meg Lamborghini-vel nem minden nap lát az ember. Meg, egyébként is, ez egy olyan környék, ahol percenként jön szembe valami igazi autóritkaság a harmincas évekből származó veterántól az éppen pár hónapja megjelent luxus sportkocsiig bezáróan bármi. Az idő szép volt, napsütéses, otthon kb. március eleinek megfelelő hőmérséklettel, úgyhogy jót gyalogoltam.


Eldugott patak a városban. Ezért szeretek ládázni.


Falevelek a vízben.

Futakotamagawában kicsit nézelődtem, de ez is egy olyan városrész, amit nem nekem találtak ki. Csillogó üzletek, ismeretlen márkák, és a vásárlókból, nézelődőkből csak úgy áradó felsőbbrendűség érzés. Ennek következtében jobbára a folyóparton maradtam távol a nyüzsgéstől, majd hat körül meguntam a dolgot, és visszavonatoztam Hatanodaiba.


Halászok.


Tama-gawa, folyópart.


Valahol messze...

Remélem, a jövő hét valamivel mozgalmasabb lesz, és azt is, hogy nem a fogászat miatt.

További képek ITT!

Hozzászólni itt lehet!

  • Nem lehet hozzászólni
Copyright © 2000-2022 PROHARDVER Informatikai Kft.