08.20-26. Hétfő – Vasárnap

Ez a hét a Fujiról szólt. Ugyan, valójában csak két napot töltöttünk a hegyen, de előtte, és utána is ez volt a fő téma. Hétfőn és kedden még tervezés folyt, mindenki felsorolta, mit visz, mekkora hátizsákot, mikor indul a busz, hol találkozunk, ilyesmi. Többieket megnyugtattam őket, hogy képes vagyok odatalálni Shinjukuba, és még az órát is ismerem, nem fogok elkésni, foglalkozzanak inkább saját magukkal. Valahogy nem akarták elhinni, hogy önálló életre is alkalmas vagyok. Onnan indultunk, hogy Masashi eljön értem szerda reggel Ebisu-ból, hogy elkísérjen Shinjukuba. Kérdeztem, hogy ugye most csak szívatnak, de ők ezt komolyan gondolták. Itt egy kissé elküldtem őket a fenébe, aminek nem értettek az okát, de aztán végül belátták, hogy inkább jobb békén hagyni, ha lekésem a buszt, vagy eltévedek, az úgyis az én problémám. Azért legalább háromszor elmondatták velem, hogy melyik állomásról indulok, hol szállok át stb… fő a bizalom. Persze, végül semmi gond nem volt, én értem elsőnek a megadott helyre, pontban nyolckor, és a többiek késtek el. Aztán a buszt is majdnem lekéstük, mivel sikerült rossz megállóba állni, mivel Hiro elnézte a megálló számát. A hatos, és a tizenhatos peron között van némi különbség. Szerencsére, 8.37-kor gyanús lett, hogy még mindig nem állt be busz, így Hiro gyorsan megnézte a jegyet, és pánikszerűen elrohant. Mi meg utána. Érdekes jelenet lehetett kívülről nézve, ahogy öt hülye integetve rohan a megfelelő busz felé.

Még egy dolgot kell megemlítenem a túrával kapcsolatban, még pedig azt, hogy eredetileg hatan lettünk volna, de az egyik srác végül lemondta az utat. Már korábban mondtam, hogy jött egy új PhD hallgató a csapatunkba (ő csapta szét magát a múltkori partin elég rendesen). A csávó egy kissé fura, hogy úgy mondjam. Köszönni azt nem mindig tud, és néha érdekes dolgokat csinál, de számomra a mostani húzásával kapálta el magát végleg. Még jó két hónapja vetődött fel a gondolat, hogy másszunk Fujit, a csapat is lassan összeállt, és akkor még úgy tűnt új kollégánk is nagyon lelkes, és ki nem hagyná ezt a bulit. Aztán két héttel indulás előtt kicsit beszélgetni akartam vele ismerkedés gyanánt, ha már egyszer egy csapatban játszunk, sőt még angolul is tud. Megkérdeztem tőle, hogy készül-e már, milyen cuccokat vett, mekkora hátizsákot akar hozni, ilyesmi. A srác elvörösödött, közölte, hogy neki most dolga van, és lelécelt. Gondoltam jó, nem muszáj nekünk beszélgetni, vagy jóban lenni, de azért kissé furcsa volt a dolog.
Masashi ismeri már régóta, mindketten ortopéd sebészek, és néha ügyeltek együtt, így megkérdeztem tőle, hogy mindig ilyen, vagy csak velem van valami problémája. Masashi elkezdett röhögni, és csak annyit mondott, hogy kissé érdekes a gyerek, de majd meglátom, és egyébként, ő úgy tudja, hogy még semmit nem vett, nem is készül. Rögtön hozzátette, hogy szerinte nem fog eljönni, de azért még nem teljesen biztos ebben. Aztán napok teltek, túra egyre közeledett, sráccal dumálni egyáltalán nem lehetett semmiről, úgyhogy hagytam is a dolgot, ha nem, hát nem. Aztán két nappal indulás előtt hétfőn Masashi meg Hiro nagyon sugdolóztak valamiről. Bekapcsolódtam én is, érdekelt persze, hogy mi a téma. Mondták, hogy valószínűleg Sugiyama nem jön, de ez még nem biztos, csak említette, hogy lehet, hogy más dolga lesz szerdán. Nem igazán tudtam mit kezdeni az infóval, egyrészt már két hete is beszéltük, hogy valami nem tiszta a tag körül, másrészt meg, mi ez a „lehet, hogy dolga lesz” duma. Végül is csak egy hónapja tudja a fix időpontot.
Aztán másnap délelőtt Hiro kissé elborult arccal telefonált vagy tíz percen keresztül. Nem egészen értettem, miről beszél, de úgy tűnt a szállással, meg a busszal kapcsolatos. Mikor végzett, megkérdeztem, hogy mi a gond, mégse jön a srác? Mondta, hogy igen, mostanra sikerült eldöntenie, hogy mégsem ér rá, és az előbb telefonált neki, hogy ne haragudjon, de lemondaná a túrát. Néztem hülyén, és kérdeztem Hirot, hogy tényleg telefonált? Mondta, hogy persze, mi ebben olyan fura. Hát, csak annyi, hogy a gyerek két szobával arrébb épp lázasan dolgozik valamin, kb. öt perce futottunk össze. Még annyi egyenesség se volt benne, hogy személyesen közölje a dolgot. Arról nem is beszélve, hogy a telefonálás után lezártnak tekintette a témát, meg se fordult a fejében, hogy esetleg ő maga mondja le a buszt, meg a szállást. Hiro ugyanis minden infót megosztott velünk, mindenki tudta a telefonszámokat, tehát ez nem lett volna akadály. Hiro valószínűleg látta, hogy nem igazán tudom hova tenni a dolgot, és mondta, hogy semmi gond, elintézte, beszélni fog Sugiyamával személyesen is, de sajnos ez a fajta hozzáállás gyakori Japánban. Az utolsó pillanatig húzzák a dolgot, és csak akkor mondanak le valamit, nem kicsit megszopatva a szervezőt. Minden esetre érdekes stílus főleg úgy, hogy már legalább két hete, de utólag visszagondolva leginkább kezdettől várható volt, hogy nem fog jönni, és mégis sikerült a dolgot az utolsó nap délutánjáig elnyújtania. Én tuti, hogy leüvöltöttem volna a haját a srácnak, ha ezt a kört velem futja, és az is biztos, hogy ő maga intézte volna a foglalt helyeinek a lemondását is, ha élni szeretne még egy kicsit.

Egyébként, Tom agyát is húzza emberünk rendesen, hozzá képest én kezes bárány vagyok. Továbbra is tartom, hogy Tomnak nincsenek idegei. Vagy akkor tombol, ha senki sem látja, és azért fogynak az egerek. Ugye a megbeszéléseken angolul kell prezentációt tartani minden héten, mivel a havonta esedékes összlaboratóriumi megbeszéléseken sem elfogadott a japán. Tom ezt tisztázta velem is anno, és most a sráccal is. Ehhez képest első alkalommal megjelent egy word dokumentummal, amire pár soros skicc volt felírva, természetesen japánul. Angolul nem volt hajlandó megszólalni. Ezután Tom ismét elmondta a játékszabályokat, következő alkalommal ugyan ez. Masashi megkérdezte tőle, hogy miért nem Power Pointot használ, legalább annyit megtehetne. Srác közölte, hogy nem ért hozzá, még soha nem dolgozott vele. Nehezen hihető, de legyen. Tom leemelt a polcról egy Microsoft Office 2010 könyvet, és a kezébe nyomta. Egy héttel később már .pptx előadással jelent meg, de még mindig japánul. Tom rezzenéstelen arccal ismét elmondta, hogy angol az itt elfogadott nyelv. Srác gyanítom azt hitte, hogy ez miattam van, úgyhogy eléggé laposan pislogott rám pár napon keresztül, ez új volt, azt, hogy nem köszön, már megszoktam. Szerencséjére nem szólt be, az itt nem divat. Egy héttel később sikerült mindent összekombinálnia, .pptx előadás, többé-kevésbe angolul írva, és angolul felolvasva. Négy hét alatt csak összejött, bár a szavakon kívül semmit nem értettem belőle, de legalább megpróbálta. Nem tudom, hogy tényleg ennyire hülye lenne, vagy csak szarik az egészre, minden esetre eléggé távol áll az általános japán mentalitástól ez a stílus. Mondjuk, dolgozni sem jár be rendszeresen, néha megjelenik délutánonként, persze az irodába nem jön be, kicsit cseszegeti az egereit, aztán távozik. Többieknek köszön, nekem még továbbra sem. Masashi kérdezte múlt héten tőlem kissé ingerülten, hogy tudom-e, hogy mennyit van itt, és most merre jár. Mondtam, hogy fogalmam sincs, nem is érdekel, miért kérdezi. Mint kiderült, a srác az ügyeletire sem megy be mindig, és ez azért már kissé súlyosabb dolog. Az, hogy évente 500 ezer jent fizet ki PhD képzésre, és szarik rá, egyéni baromság, de hogy a munkahelyéről is lóg, sőt ügyeletekről is, az már elég durva. Szóval, valami nem egészen tiszta a gyerek körül, de szerencsére ez nem az én problémám. Csak, érdekes látni annyi végtelenül szorgalmas, és becsületes ember között, hogy ez a fajta hozzáállás előfordul itt is.

A Fuji után a hét további részét az élmények megosztása tette ki. A fotókat cserélgettük, mindenki igyekezett megkaparintani a másik memóriakártyáját csak egy kis időre. Mint kiderült, én nyertem, közel 600 képet lőttem a két nap alatt, plusz még amennyi nem sikerült, és töröltem, a többiek 170, és 100 fotót készítettek. Persze, ennyit elrendezni, meg leválogatni is elég, nem is tököltem az utómunkával. Amit kellett megvágtam egy kicsit, de annyi. A többi kollégát nem igazán érdekelte, hogy merre jártunk, és mit csináltunk, Tom, és Akira, egy srác a munkacsoportunkból jött csak egy kis képnézegetésre, de annyi. Most értelmesen használtam fel a munkaidőmet, és írtam. És még mindig írtam. Aztán a nagy káoszból próbáltam valami értelmeset összerakni. Közel 15 órát tököltem, mire a címlapos bejegyzés publikálható állapotba került, és fogyott némi szesz, de megérte. Remélem, még egy-két ilyen cikk fog készülni a közeljövőben.

Most kivételesen a hétvégén se mentem sehova. Nem voltam fáradt, még izomlázam sem volt, csak egyszerűen olyan rohadt hőség van az utóbbi napokban, hogy lehetetlen órákon keresztül megmaradni az utcán. Az utóbbi egy hét nagyon gyilkos volt. Semmi eső, továbbra is 34-37 fok, magas páratartalom, és ragyogó napsütés. Állítólag, még 2-3 hétig nem is fog változni komolyabban semmi, esetleg utána kezd el csökkenni a hőmérséklet valamelyest. Nehéz lesz túlélni…
Szombaton egyébként is dolgoztam kettőig, utána meg mostam, pakoltam, próbáltam a bakancsomat pormentesíteni, és már este is lett. Némi sör kíséretében kettőig dolgoztam, és úgy éreztem, most jött el az ideje, hogy bepótoljam a héten elmaradt alvást. Vasárnap délután kettőkor ébredtem fel, ami szép teljesítmény, tehát a nap felét sikeresen átaludtam. Végül elindultam csak úgy céltalanul, leginkább kaját keresve. Oimachiig jutottam, körbenéztem, bevásároltam kedvenc, viszonylag olcsó szupermarketemben, majd visszamásztam Hatanodaiba. Majd talán jövő hétvégén keresek valami hegyvidéket ismét. Ott azért elviselhetőbb a meleg. Viszont, ehhez korán kell kelnem, mert érezhetően elkezdtek rövidülni a nappalok. Sötétben egyedül bóklászni az erdőben túl sokat nem szeretnék. Utána néztem a japán medvének, és hát annyira nem kicsi, nem nagyon kéne vele összefutni, pláne sötétben.

Képek most csak a Fujiról vannak még régebbről.

Hozzászólni itt lehet!