4.9. Hétfő
Egy hét már el is ment az 52-ből félelmetes gyorsasággal. És persze, újra csak munka. Szokásos menetrend, ébredés, jet lag (bár, már valamivel jobb), irány az iroda. Olvastam kicsit, meg neteztem is, főnököm csak dél körül jelent meg egy ebédre, mondta, hogy most valami prezentációra kell készülnie, nem ér rá velem tökölni. Mondtam, hogy semmi gond, adjon valami irányvonalat, megoldom. Mondott 3 mondatot, amiből lejött, hogy ipari méretű barom állat vagyok, hogy ezekre nem gondoltam (persze, semmi utalás nem volt erre, de kb. így éreztem magam). Megköszöntem az útmutatást, és a nap hátralevő részét újra kereséssel, és olvasással töltöttem. Remélem, nem sokára lesz valami értelmes munka is, életemben nem olvastam még ennyit tudományos maszlagot. Ő… akarom mondani cikket. Közben kollégáim kellemesen elbeszélgettek, hogy miről az passz, de többször is rám néztek, és néha egy-egy Atira is elhangzott. A másodiknál megkérdeztem, hogy ugyan már miről dumálnak mégis na, kicsit kommunikáljunk. Mondták, hogy nekik tök fura, hogy a hölgyeket mi előreengedjük, meg kinyitjuk nekik az ajtót. (Aha, persze. És ehhez emlegetik a nevemet többször is…) Mondtam, hogy nálunk ez alap udvariasság része, és fura lenne, hogy nem. Közölték, hogy szerintük meg fura, hogy igen, ők ilyet soha nem tesznek, náluk az apa a családfő, ő megy előre. Megkérdezték, hogy tudok-e táncolni, mert ők biza nem. Mondtam, hogy én se nagyon, még általánosban tanultam, de az már régen volt. Ezen jót röhögtek, és innentől ismét japánul folytatták.

A helyi sörital... azaz már csak a doboza. Egész finom, viszont drága.

Kb. 10 percig érdeklődve figyeltem (de tényleg, mintha részt vennék a beszélgetésben), de mivel le se bagóztak, nem, hogy lefordítsák, miről van szó, összepakoltam és hatkor leléptem haza. Azt hiszem, ma hiányzott először az otthon… Nem tudom, miért, de ez a társalgásból való kizárás nem volt jó. Értem én, hogy nem tudok japánul, de én is ott vagyok, a francba is. 5 percig tudtak angolul beszélni hellyel, közzel, tovább miért nem? Na, mindegy. Voltam már otthon is így, akár még jobban is egyedül. Kompenzálásként vettem egy sört a vacsorához, az legalább olyan, mint otthon (a kóla nem…), és ismét nekiálltam blogolni. Nem tudom, meddig lesz ez a napi rendszeresség. Időm van, most hogy egyelőre nincs net, de a fene tudja, hogy jó-e ez így. Meg aztán nem is biztos, hogy lesz mindig mondani valóm. Mindegy, maximum majd összevonok több napot. Egyelőre úgy sincs publikálva a dolog, ki tudja, hányan fogják ezt olvasni, lehet senki.

4.10-13. Kedd - Péntek
Az igazat megvallva, már valójában péntek van, ennyit a napi bejegyzésekről. Kissé elhanyagoltam az írást. Részben azért, meg nem volt hozzá kedvem, részben meg, mert semmi érdekes nem történt. Egyelőre a hétköznapok változatossága kimerül abban, hogy olvasok. Még mindig. Remélem, még ez a hét rámegy, és végre vége. Baromira unatkozom. Látom, hogy az oktatást, és az informatikát levéve mennyire unalmas a kutatói élet. Üres, száraz, és rohadtul hidegen hagy. Nem érdekel, hogy X kutató közel 20 évvel ezelőtt mit írt le egy nyamvadt sejtről, és milyen protokoll szerint tudta tenyészteni. Ez egy rossz vicc. Nem nekem való ez az elméleti tökörészés. Biztos, hogy valaki élvezi, meg tetszik neki, de én valahogy nem erre vagyok hangolva. Az agyam probléma-orientált üzemmódban pörög, és megoldandó kérdésekre vágyik. Nem elméletben, gyakorlatban. Ezért szeretek gépeket bütykölni. Ott mindig találok valami kihívást. Meg, az oktatás is ilyen. Hiába készülök fel egy órára, szinte mindig van, hogy improvizálni kell. Mindegy, a laptop képernyője elég jól takarásban van, lehet gépeket árazni, meg olvasgatni mást is. Kezdenek elvonási tüneteim lenni informatika terén, már két hete nem szerelhettem semmit. Gyakorlatilag az egész napom abból áll, hogy ülök, és kockulok. Meg néha megnézek egy-egy kísérletet. Ha jövő héten sem csinálhatok semmi kétkezű munkát, becsavarodok.
Igyekszem összebarátkozni a munkatársakkal, de ez nem olyan egyszerű. Kérdeztem főnökömet, hogy ha már ő is ilyen hiperkocka, sportol-e valamit levezetéskép. Nem sportol. Mit csinál szabadidejében? Az nem nagyon van neki. Szereti-e az autókat? Nem igazán, nincs kocsija. Informatika? Csak felhasználó. Van-e valami hobbija? Nincs rá ideje, a munkája a hobbija. Feladtam. Kész, ennyi. Meg se kérdezem, van-e családja, tudom, mi lenne a válasz, bár, legalább barátnője az van. Nagyon jó fej ember, kedves segítőkész, de ő a munkájának él. Nem csak részben, 100%-ban. Így kissé nehéz lesz beszélgetési témát találni. Nem vagyok hajlandó ebédszünetben is sejtekről, egerekről, és módszertanról dumálni. 3-4 embert leszámítva, a többiek meg nem nagyon akarnak angolul beszélni. Van egy srác, aki viszont kénytelen lesz. Meg akar tanulni tisztességesen angolul, és a többiek közölték vele, hogy ez egy remek lehetőség. Beszélgessen velem sokat. Engem meg megkértek, hogy ha van némi szabadidőm, dumáljak a sráccal, ő tanít nekem némi japánt cserébe. Mindkettőnknek hasznos lesz. Hát… Nem hittem volna, hogy egyszer az életben valaki tőlem akar majd angolt tanulni. Olyan vak vezet világtalant helyzet. Jobban beszélek angolul, mint a legtöbb munkatársam, ez tény. De ennyi. Mondjuk úgy, hogy rendelkezem a túléléshez szükséges alap nyelvtudással, és most már azért sehol nem adnak el olyan könnyen. De, mivel nem voltam huzamosabb ideig angol nyelvterületen (sőt, egyáltalán sehol sem Magyarországon kívül), nagyon messze vagyok attól, hogy jól beszéljek. Mindegy, csávóval dumálunk, ezzel sikerül másokat is rávenni, hogy beszálljanak a beszélgetésbe, és ez a lényeg. Már legalább 3 emberről derítettem ki, hogy egész jól érti a nyelvet, és még úgy, ahogy válaszolni is képes. Csak nem szeret, és nem akar. Nem tőlem fognak angolul megtanulni, az is biztos, de legalább meg mernek szólalni. Kézzel lábbal is próbálunk kommunikálni, és a google fordító is gyakran előkerül. Nem baj, legalább valami történik. Aztán, majd ha a gyerek eljut valami ösztöndíjjal valamerre pár évre, profin megtanul mindent. Ennek más útja nincs. Nem ismerek senkit, aki úgy tanult volna meg anyanyelvi szinten egy nyelvet, hogy soha nem volt rákényszerítve arra, hogy azt az adott nyelvterületen használja. Mert, amíg van lehetőség mondjuk magyarul beszélni, addig úgy is azt részesíti előnyben az ember. Otthoni főnökömtől loptam ezt a gondolatmenetet, de nagyon igaz.

Kérdeztem őket, hogy vajon mennyi idő alatt lehetne megtanulni japánul. Mondták, hogy beszélni úgy kb. 2-3 év alatt egész jó szintre el lehet jutni, az írás a nehezebb történet. Ugye, az a 3 ABC… Amik közül egyik sem ABC, mert egyik sem betűírás. Kettő szótagírás szerű, csak elvétve jelöl egy jel egy betűt, a kanji, a kínai meg inkább olyan, mint a hieroglifák haladó kiadásban. Minden kis hülye vonalnak jelentősége van.

Hiragana - ezzel írják a hagyományos japán szavakat. Forrás: worldpress

Katakana - az idegen eredetű szavakhoz használják. Forrás: kanjimart

Pár kanji karakter. Ezekkel "rövidítik" az írást. Forrás: japan-guide.com

Hogy mennyi kanji karakter van, még senki nem tudta megmondani. Általában úgy 3 és 10 ezer közé saccoltak azok, akiket kérdeztem. Ők sem ismerik mindet, általában minél műveltebb valaki, annál többet használ. Adott tehát a kérdés, hogy egy eldugott kis faluból származó ember mit ért mondjuk a nagyvárosi hivatalos szövegből, mondjuk okmányirodában, vagy kórházban.

Ugye, mennyire egyformák? Forrás: zonjineko.com

Megkérdeztem, és azt mondták, hogy minden kanjit le lehet írni hagyományos módon, hiraganával is. Többször is láttam, hogy a kanji jel felett ott volt a hiragana is. Illetve, a legtöbb embernek van fordító gépe. Amolyan digitális japán-japán szótár. Ezzel bármit el tudnak egymásnak mondani, és a legtöbb képes angolról japánra, és vissza is fordítani. Nem olcsó egy ilyen cucc, de nagyon hasznos. Már csak azért is, mert a különböző tartományokból származó emberek is néha elég nehezen értik meg egymást. Mivel régen a hegyek miatt egyes országrészek gyakorlatilag el voltak zárva egymástól, egészen különböző dialektusokban beszélnek az egyes népcsoportok. Ez néha olyan szinten megy, hogy nem, vagy csak nagyon nehezen értik meg egymást. Eltérő szavak, teljesen más kiejtés, stb. Az írás viszont univerzális. Mert, mint már korábban említettem, a kanjik mindig ugyan azt jelentik, maximum másképp mondják őket. Mintha otthon lerajzolnék egy laptopot. Tök mindegy, hogy ki, minek hívja, mindenki érti, miről van szó. A kínaiakkal is azért tudnak gond nélkül kommunikálni írásban. Fura módon, a koreaiakkal viszont nem, velük ez a módszer nem működik.

A másik érdekesség, ami történt a héten az egy kis földrengés volt. Nagyon meglepett, még soha nem éreztem ilyesmit azelőtt. Hazaértem szerda este, nekiálltam kajálni, épp azon gondolkodtam, mit nézzek lefekvés előtt, amikor egyszer csak azt éreztem, hogy mintha mozogna alattam az ágy. Biztos ismerős érzés mindenkinek, amikor egy nagyobb teherautó halad el a ház előtt, akkor is mozog kicsit a szék, vagy az ágy. Na, ez nagyon távolról hasonlít csak rá. Hogy is írjam le… Előző esetben a tárgyak inkább függőleges irányú, kis amplitúdójú, nagy frekvenciájú mozgást végeznek 1-2 másodpercig. Itt meg inkább oldal irányú az elmozdulás, alacsony frekvenciájú, nagy amplitúdójú, és relatíve sokáig tart. Mintha valaki el-vissza mozgatná a dolgokat. Nagyon félelmetes. Tök csönd, este, nyugalom, és egyszer csak megindul az ágy. Aztán, mire felfogod, hogy mi van, vége is. Még lefekvés után is megismétlődött egyszer, na, úgy még szarabb. Sötét, tök egyedül vagy, teljes kuss, próbálnál aludni, és egyszer csak megmozdul alattad az ágy úgy 5-10 másodpercre. A hideg kiráz tőle. Teljesen hangtalan, nem tudod, mikor jön, és nem tudod, hogy mekkora is lesz. (Mint anyu szombaton mondta, pont ekkor volt egy nagy földrengés valahol Szumátra környékén.)

A törésvonal Japántól keletre. Forrás: NOAA/Wikimedia

Japán ugye pont egy törésvonal mellett fekszik, gondolom, mindenki emlékszik a tavalyi nagy földrengésre. Na, ez bármikor megismétlődhet, gyakorlatilag bárhol. Nem tudni, hogy a következő rengés csak alig érezhető lesz, vagy kissé átformálja a környezetet, és letarol pár dolgot. Kérdeztem a japánokat, hogy ők ezt hogy élik meg. Egy vállrántás volt a reakció. Semmi különös, néha megesik, pusztító nagyon ritkán van. Ez is olyan „minek izgasson, általában nincs, ha meg mégis, nem lehet ellene tenni” érzés. Nekik ez az élet velejárója, nekem annyira nem. Mivel, ők nem is éreztek semmit, gyanítom, találkozok még nagyobb rengéssel is, azt mondták, általában havonta előfordul egy-egy erősebb, ami már kissé ijesztő tud lenni. Nem tudom, hogy ez mit takar, ők nem a Richter skálát használják, hanem valami mást. Ők az érezhető jelek szerint kategorizálnak. Majd utánanézek, mi is az. Minden esetre, szerintük a tavalyihoz hasonló erősségű rengés átlag 1000 évente egyszer van. Azt is hozzátették azonban, hogy két éve is volt egy nagy rengés, tavaly is, és ez lehet, hogy arra utal, hogy valami most elindult. Nem nyugodtam meg. Számomra viszont érdekes kontraszt, az, hogy tudják, hogy várható nagy földrengés, és mégis toronyházakat építenek. Ez nagyon nem logikus, egy ilyen instabil területen eszembe nem jutna eltávolodni a földtől. Még akkor sem, ha ezek a házak arra vannak tervezve, hogy úgy nyolcas erősségű rengést is kibírjanak.

A Tokyo tower elgörbült antennája Forrás: capturingjapanese.com

A tavalyi úgy 7.5 körül volt Tokióban, Joe barátom átélte, szerinte az egyetlen kár, az a Tokyo Tower antennájának az elgörbülése volt. Illetve egy olajfinomító égett egy kicsit porig valahol messzebb. A fő problémát inkább a helyenként laza 20 méteres szökőár okozta.

Ez volt az olajfinomító Chibában. Forrás: Danny Choo

Tokióban általában az a szabály érvényes, hogy amilyen magas egy épület, olyan mély az alapzata is. Na, akkor most mindenki képzelje el az épülő kb. 600m magas felhőkarcolójukat, a Skytree-t. Majd ezt most tükrözze a föld alá is. És ez a böszme épület már tavaly ilyenkor sem volt alacsony, és még úgy sem lett baja, hogy nem volt befejezve. Tudnak valamit, na. Múlt hétvégén láttam egy építkezést. Hát, hogy az a ház nem marad talpon egy tisztességes földrengés után, az is tuti. Amerikai stílusban épült, azaz, fa váz, valami OSB laphoz hasonló fa lemezekkel borítva.

Az igazi probléma. Forrás: National Geographic

Láttam egy másikat is, igaz még novemberben, ott meg olyan vasbeton alapvázat, meg gerendázatot építettek, hogy egy atombunker is megirigyelné. Szóval, azért van némi kontraszt. Nem tudom, hogy a vendégház, amiben lakok melyik csoportba tartozik, de remélem, az utóbbiba. Hat emeletes épület harmadik emeleti lakását nyertem meg, ha összedől, akkor esek lefelé két emeletet, majd kapok a nyakamba még hármat ráadásként. Szóval nem jók a kilátások.

Ezekhez a napokhoz nincs más fotóm.