04.21. Szombat
Hurrá, hétvége! Aludtam 9 órát, mégis olyan vagyok, mint akin átment egy úthenger. Többször is. Nem tudom, mi van velem, otthon 6 órával is beérem, itt meg a 9 sem elég. Negyed tízre bemásztam az irodába, tanulva a múltkori esetből. Ne legyek már én a stréber. Már ketten is ott voltak, úgyhogy most megelőztek. Valahogy ez a szombati munkanap nem megy még olyan hatékonysággal se, mint a többi. Kicsit áraztam, feltettem még pár fotót, ebédeltem Hiro-val, majd elkezdtem összegezni, amit eddig olvastam. Szép kis regény lesz belőle, ha elkészül. Nem tudom, miért lelik a kutatók örömüket abban, hogy az egyik ír valamit, a másik meg megcáfolja. Kissé tele van a fejem ellentmondásokkal, és ezt valahogy le kell tisztázni. Ennek legjobb módja, ha leírom rendszerezve a dolgokat. Jó játék, nem mondom, de van egy olyan titkos célom, hogy ebből majd könnyebben lehet cikket írni, ha esetleg arra kerül a sor. Most van időm ilyesmivel szívni. Három körül beszéltem apuval végre 3 hét után hosszabban, majd leléptem. Öt körül értem vissza a lakásba, és agyaltam, hogy mi legyen. Itt nincs óra állítás, fél hét körül már sötétedik. Joe mondta, hogy ő ilyenkor szokott kimenni Akihabarába nézelődni. Nem volt kedvem hozzá, pénzem nincs, a nyálcsorgatás meg már unalmas. Majd jövő hétvégén… Piszkálta az orromat az a tegnapi láda, úgyhogy elhatároztam, hogy ismét felkeresem. Elgyalogoltam odáig, kb. 5 km séta volt, mire megérkeztem kezdett is már szépen sötétedni. Körbenéztem, sehol senki, zsaruk is eltűntek, kiváló. Egy kaján vigyor a kamerának, majd nem tököltem sokat, felugrottam az emlékmű mellé. Még a munkahelyen Joe Skype-on megsúgta, hol is van a doboz pontosan. De, sajnos, nem én voltam béna tegnap, a láda valóban eltűnt. Pedig olyan szép lett volna… Végre, meglenne az első. De nem. Valahogy nem szeretnek engem errefelé. Ez van.

Ipartelep Oimachi, és Shinagawa között

Minden mindegy alapon elindultam Shinagawa felé. Előző szombaton felfedeztem Oimachit, most akkor legyen Shinagawa. Novemberben ott laktam egy hetet, érdekes volt megnézni ismét most már kicsit rutinosabban. Megtalálni nem volt könnyű. Ugye, térképem továbbra sincs a Defy-n, tehát, ismét megérzés alapján repültem. Próbáltam tereptárgyat keresni. A hotel ahol laktam kiváló pont lett volna, a maga harminc valahány emeletével.

Irodaházak Shinagawa felé

De, ha van a környéken még legalább 10-15 hasonlóan magas épület, az némileg bonyolítja a dolgot. Végül, a vasutat követve csak meg lett az állomás. Ez is hatalmas, bár Shinjukuhoz képest teljesen jól átlátható. Bejártam egész jól, pillanatok alatt máris majdnem nyolc óra volt. Észrevettem, hogy valami nem jó. Egy kis piros áthúzott elem kezdett el villogni a szemem előtt. Bizony, a déli ebéd már régen volt. Viszonylag rutinos túrázóként, és bringásként tudom, mikor van az a pont, amikor enni kell. Gyaloglás, vagy tekerés közben, főleg, ha van mit nézni, vagy hajt a motiváció, az éhség nem jelentkezik olyan intenzíven, hogy foglalkozzon vele az ember. Ilyenkor lehet remekül úgymond „eléhezni”. Ez a pont nálam most kezdődött el, kellett valami kaját szereznem, amilyen gyorsan csak lehet. Fura mód az ugrott be, hogy most pedig McDonald’s kell. Érdekes, mert gyűlölöm az összes gyorséttermet, nagyon műanyagok azok a kaják, amiket ott lehet szerezni. Most viszont húsra éheztem, meg sült krumplira.

Nem tudom mi ez, de nagyon jól néz ki élőben.

Általában, itt minden sarkon van valami, vagy Burger King, vagy KFC, vagy McDonald’s. Persze, ismerve a formám, simán ki lehet találni, hogy most nem volt sehol semmi. 15 perc keresés után bementem egy Family Markt-ba, vettem egy szendót, meg egy kólát. Túléléshez elég. Már csak meg kellene enni valahol. Tokióban két dolgot nagyon nehéz találni. Szemetest, és padot. Mindkét dolog érthetetlen számomra. Hova teszik ezek az utcán a szemetet? Mert el nem dobják, tisztaság van. Az úgymond convenience store-ok bejáratánál, mint a Family Markt, vagy a Seven Eleven általában van kuka, de egyébként nem jellemző. És hova ülnek le, ha épp úgy tartja kedvük? Egy halálosan logikus módon működő városban ez valahogy nagyon fura. Találtam az út túloldalán egy buszmegállót. Gondoltam, tökéletes, itt csak le lehet ülni. Nem lesz túl elegáns, de ez van. A francnak nem lehet padokat tenni egy vasútállomásra. Oda is mentem az első váróhelyre, és meglepetésemre, itt sem volt semmi ülőalkalmatosság. Szerencsére, a másodiknál már igen. Gyorsan levágódtam, szendvicset eltüntettem, meg a kólát is, közben három busznyi ember nézte végig ezt a mutatványt, de rohadtul hidegen hagyott. Már nem akartam éhen halni, és ez volt a lényeg. Elindultam, mentem vagy 100 métert, és mit találtam? Na, ki találja ki? Egy McDonald’s-ot. Végül is novemberben, csak egy héten keresztül mentem mellette minden nap kétszer. Gondolatban gratuláltam magamnak, mentem még pár kört a volt szállásom körüli boltokban, majd fél kilenc felé lezártnak nyilvánítottam a túrát, és hazavonatoztam. Most megtaláltam a jó a bejáratot. Úgy döntöttem, ma dőzsölök, úgyhogy vettem még vacsorát, meg egy jó keserű sört. Sajna, mindkettő elfogyott elég gyorsan. Mindegy, úgyis mindjárt éjfél, ideje aludni egy kicsit. Holnap, ha nem lesz eső elmegyek végre az öbölbe egy kicsit körülnézni. Állítólag Oimachiból direktbe oda lehet jutni. Majd kiderül.

04.22: Vasárnap
A Föld napja. Reméltem, hogy ennek megfelelően kellemes séta lesz tavaszi napsütésben, de sajnos nem jött be. Borongós, hideg, októberi napra ébredtem. A tegnap mosott ruhák második napjukat kezdték a teraszon, különösebb esély nélkül a száradásra.

Egy kis park a városban. Nehéz rátalálni, de megéri betérni.

Bár, az idő korántsem volt olyan, amilyennek szerettem volna, azért úgy döntöttem elindulok valamerre, lesz, ami lesz. Legalább nem esik, ez is egy pozitívum. Előző nap az öblöt tűztem ki célul, de már nem voltam biztos abban, hogy pont ma kell-e nekem elmenni oda. Gondoltam, Oimachi jó kiindulás lesz, ott majd eldöntöm, merre tovább. Dél alig múlt valamivel, rengeteg időm volt sötétedésig. 5 km gyaloglás bevezetőnek a már megszokott útvonalon, és már ott is voltam. Múltkor két nagyáruházban jártam, de rájöttem, hogy van még egy. Pont a legérdekesebbet nem találtam meg legutóbb. Egy műszaki cikkeket árusító monstrum maradt ki, úgy éreztem, ezt a hiányosságot sürgősen pótolnom kell. Körbe is jártam rendesen, felfedeztem minden zugot. Elsőre megdöbbentő egy ilyen helyen járni. Másodikra érdekes, de harmadikra mintha kicsit múlt volna a dolog varázsa, már semmi extra nem volt benne. Hiába, a jóhoz könnyen hozzá lehet szokni. Már többször jártam Oimachi állomás körüli részén, de ma találtam újdonságot. Eddig azt hittem, hogy csak két vasútvonal állomása van itt. Nos, tévedtem, van egy harmadik vonal is, ami áthalad itt. Csak nem a felszínen, a szokott módon, hanem mélyen a föld alatt. Igazából, nem tudtam eldönteni, hogy ez most valódi metró-e, vagy inkább földalatti vasút. Valahogy olyan hibridnek tűnt. Amilyen mélyen van ez az állomás, simán rá lehet fogni, hogy metró. Az alagútban azonban vonat közlekedik, olyan, mint a felszínen is, és nem a sínek mellől szedi az áramot, hanem felsővezetékes. Sebességre sem olyan marha gyors, szóval azt hiszem, maradok a vasútnál. Megkérdeztem később a kollégákat, de döntetlenre jött ki a szavazatok száma a metró kontra vonat kérdésben.

Vonat - metró keverék.

Reméltem, hogy nem pont most lesz földrengés, amilyen mázlis típus vagyok, ez koránt sem tűnt elképzelhetetlennek. Nem tudom, hogy a tenger szint alatt, 30-50m földdel a fejem felett milyen érzés lehet mondjuk egy hetes rengés, de nem is nagyon szeretném megtapasztalni. Szerencsére, most még úgy döntött valaki, élhetek még egy kicsit, így sikerrel megérkeztem Odaiba városrészbe. Ez gyakorlatilag az öbölbe benyúló félszigetecske. Jó, annyira nem kicsi, mondjuk fél Győr röhögve elférne rajta, de a helyi viszonyokhoz képest ez határozottan aprónak számít. Igazából arra számítottam, hogy öböl, tenger, park, nyugalom, csend, és hasonló dolgok lesznek a mai írásban. Hát, ez nem jött be. Fellépcsőztem az állomásról, ami már majdnem talajszinten volt, és meglepetésemre egy teljesen beépített, felhőkarcolókkal teli téren találtam magam.

Odaiba. Fuji-TV épülete a gömbbel

Ezt ki kéne próbálni.

Ennyit a nyugalomról. Több sávos autóutak, magasvasút, 20-30 emeletes házak, és egy nagy óriáskerék voltak a panoráma. Tenger sehol. Ez mekkora szívás, eljövök idáig, hogy majd sétálok egyet a parton, erre tessék. Sétálhatok a partig, remélve, hogy lejutok a vízhez. Megpróbáltam tájékozódni, de hirtelen nem ment. Ugye, amíg a föld felett közlekedik az ember, rengeteg támpontot lehet találni. A föld alatt ez már kissé nehézkes. A GPS is meghülyült, persze, mikor máskor, és a felhőkön átsejlő nap felé fordulva közölte, hogy most észak felé nézek. Aha, persze, hát hogyne. Értem én, hogy a Google minden felett áll, de azért akkor is. Vannak alapvető igazságok, amik itt is érvényesek. Mondjuk, észak felől errefelé ritkán süt a nap. Szeretem, hogy csepp, por, és ütésálló ez az ipari hulladék. Ez a kombináció már sokszor megmentette a bőrét. Mindegy, legalább némi kihívás is került a napi programba. Elindultam az óriáskerék felé, mint legérdekesebb tereptárgy. Két nagy, áruháznak tűnő épület volt körülötte. Bár nem ezért jöttem, de ha már egyszer így alakult, megnéztem, mi van bennük. Az egyikben épp Toyota kiállítást tartottak tök ingyen, úgyhogy mentem jó pár kört a kocsik között. Tetszett, amit láttam, kár, hogy a modellek jelentős része nem elérhető Európában. Lenne pár, amivel szerencsét lehetne próbálni otthon.

Impozáns sor.

A másik nagy épület valóban egy áruház volt, de nem nekem való. Olyan sznob hely. A márkák jelentős részét nem is ismertem, párról már hallottam, de annyi. A vásárló közönségből egy kissé kilógtam túracipőmmel, meg szimatszatyorral a vállamon, úgyhogy rövid felderítés után nyugtáztam, hogy ez a hely szar, és leléptem.

Egy kis tengervíz.

Közben találtam némi sós vizet is, meglett az öböl, csak a tájolással voltak még problémák. Elindultam a félsziget feltételezett vége felé, de végül nem jutottam el oda, mert csendben elkezdett szemetelni az eső. Olyan alattomos módon, amikor nem tudni, hogy mindjárt eláll-e, vagy épp két napos eső kezdődik. Nos, az utóbbi, mint később kiderült. Rendben, akkor egy betérő a McDonald’s-ba, aztán meglátom, hogy alakul az idő. Most elsőre megtaláltam a helyi gyorskajáldát. Viszont bementem, megláttam a menüs táblát a pult felett, és azzal a lendülettel távoztam is. Nem, nem az árakkal volt probléma, hanem a feliratokkal. Ugyanis, minden katakanával volt írva. Mivel, mint említettem McDonald’s évente kétszer sült krumpli, vagy sajtburger erejéig általában erősen ittas állapotban, úgyhogy, lövésem nincs arról, hogy milyen menüket lehet kapni. Mivel fejből egyet sem tudok, elolvasni meg számomra képtelenség, mi van felírva, maradt az activity a pultossal lehetőség, de ahhoz nem volt kedvem. Végül újra jött a jól bevált élelmiszer bolt, szendvics kombó. Mivel az eső elállt, de kezdett csúnyán beborulni, úgy gondoltam, elindulok visszafelé. De nem vonattal, és nem a föld alatt.

Fotózkodó anime figurák... tele volt velük a park.

Erről a félszigetről ível át Shinagawa fölé a Rainbow Bridge. Az ezen való átkelést tűztem ki célul, persze gyalog. Minden más lehetőséget olyan snassz megoldásnak éreztem. Nekem ezen a szivárványon át kell mennem. Na, rendben, de hogy. Ez nem olyan, mint otthon, hogy ott a Duna, meg a híd, átszalad az ember, és annyi. Ez a monstrum majdnem 1600 m hosszú, kétszintes, rengeteg út vezet fel rá, és úgy 20-40m magasan van a víz szintjétől. Ja, és apró probléma, hogy nem látszik az épületektől. Első feladat adott, megtalálni a hidat. Mivel alapvetően minden széles főút itt erre felé megy, vagy innen indul, nem volt nagy kihívás ráakadni. Második feladat, gyalogos feljáró megtalálása. Megfordult a fejembe, hogy itt is követem az autóutat, aztán majd lesz valami, de nem tűnt jó ötletnek. Utak mellett járda nem volt, az útszélén gyaloglást meg lehet, hogy a helyi hatóság nem díjazta volna kitörő lelkesedéssel. Találtam egy kis öbölszerűséget a híd mellett lőttem egy-két képet, majd elindultam a szivárvány felé. És milyen mázli, észrevettem egy táblát, amin a híd rajza volt, meg egy térkép. Látszott, hogy mi a jelenlegi helyzet, és hányadik megálló ez a túlpart felé vezető gyalogúton. Pont sikerült arra a járdára rátévedni, ami a hídra visz fel. Megtörtént az átkelés, helyettem inkább beszéljenek a képek.

Rainbow bridge. Sajnos, egyelőre nem a legszebb időben.

Annyi még fontos, hogy az északi, és a déli oldalon is van járda, mivel az eső északról esett, a déli részt választottam. Meg nem áztam, viszont, az összes füst felém jött a kocsikból, úgyhogy most először komolyan hiányoltam egy maszkot. Ezt leszámítva, szenzációs volt az a másfél kilométer, amíg átértem. A híd pedig lenyűgöző mérnöki munka, nem is értem, hogy lehet egy ilyen brutális valamit megépíteni, félelmetes. Alsó szinten kétszer két sáv, középen dupla sínnel a vonatnak, és két gyalogút néhol teljesen külön felépítve. Felül pedig még 2x2, vagy lehet, hogy 2x3 sáv, ezt nem láttam pontosan.

Kilátás

Ennyi az egész...

Mire átértem, besötétedett, és az eső is újra elkezdett szemerkélni. Mivel hazamenni semmi kedvem nem volt, úgy döntöttem, sétálok még kicsit, amíg nem ázik át a hajam, vagy nem kezd el komolyabban esni. Ennek az lett a vége, hogy visszaértem Oimachiba, ami úgy 7 km-es út lehetett. Normális GPS-el nem ennyi lett volna, de sikerült kissé eltájolódnom. Shinagawa után követtem a dél felé haladó síneket, mondván, hogy amellett tuti nem tévedek el. Valóban. El nem tévedtem, viszont, a sínek nem Oimachi felé mentek. Valószínűleg sikerült a Haneda felé vezető vasutat megtalálnom. Szerencsére még időben rájöttem, hogy valami nem jó, a toronyházak amiket kinéztem magamnak lassan elkezdték rossz oldalukat mutatni. A GPS még mindig nem tudta ki kivel van, és merre megyek, úgyhogy tippelősre vettem a figurát, de szerencsére bejött a dolog. Sikeresen megérkeztem, épp azon agyaltam, hogy innen már csak 5 km a lakás, meg kéne játszani. Mikor elindultam volna, elkezdett zuhogni, így inkább a vonatot választottam. Felmerülhet a jogos kérdés: esernyő? Nos, van, de gyűlölöm. Lefoglalja az egyik kezem, széles, és macerás, főleg, ha fúj a szél. A kapucnis pulcsim meg épp mosásban volt. Pech. Mindegy, hazaértem, beálltam a zuhany alá, és kész. Láttam, hogy a teraszon száradó ruhák még megvannak, és vizesebbek, mint amikor kikerültek a mosógépből.
Ezt az utat még meg fogom járni, remélhetőleg szebb időben. Jó lenne a hídról lőni egy képet, amin tisztán látszik a Haneda, meg mondjuk talán a Fuji…

További képek ITT!

Hozzászólásokat ide várom, köszi.