4.14. Szombat
Ez nap nem úgy indult, ahogy szerettem volna. Szakadt az eső. Kinéztem az ablakon, és legszívesebben a másik oldalamra fordulva aludtam volna tovább. De nem lehet, ma is be kell menni, ha halogatom, csak később szabadulok. Összekapartam magam, bemásztam az intézetbe. Valószínű, hogy a kollégák is valami hasonló módon gondolkodhattak a munkát illetően, mint én, mert első voltam. Ez egyrészt jó, másrészt kellemetlen, mivel ugyan van intézetkulcsom, de semmit sem ér, ha a lakásomban vár… Remek. Mi a francnak van nekem is kulcsom, ha nincs nálam, amikor kéne. Visszamenni semmi kedvem nem volt, eső, meg hideg nem jó opciók, úgyhogy felfedeztem kicsit az egyetemet. Venni akartam egy fél literes dobozos kólát, ezért sorra jártam az egyetem automatáit.

Automaták - Minden sarkon legalább egy.

Van belőlük néhány, üdítős, vizes, chipses, édességes, ramenes, stb… Persze, kóla az nem lett, mert csak 0.33-as volt fél liter áráért, az meg nem költséghatékony, viszont, mire visszaértem valaki kinyitotta az ajtókat, így bejutottam az irodába. Imitáltam némi munkát, gondolom, kitaláljátok mit, majd beszéltem anyuval Skypeon. Két hete először, jó volt kicsit hazatelefonálni. Négy körül leléptem haza, mondván semmi értelme tovább itt szenvednem, az igazi munka-fanatikusokkal úgysem versenyezhetek. Egyik kolléga kifejtette, hogy ő ma is este kilencig lesz, meg holnap is bejön. Nem akartam neki mondani, hogy te is hülye vagy, barátom, úgyhogy csak elismertem, hogy ez aztán szép teljesítmény, de holnap rám ne számítson, az egyetem felé sem fogok nézni.
Az eső rendületlenül esett, úgyhogy agyaltam ezerrel, hogy mi legyen a délutáni program. Fél hatra megszületett az elhatározás, és elmentem – hogy divatosan fejezzem ki magam - shoppingolni. Illetve, mivel még nem vet fel a pénz, inkább csak nézelődni. Elvonatoztam Oimachi-ba, ahol már múltkor is láttam, hogy nagy, áruházaknak tűnő épületek vannak az állomás körül. Nem is csalódtam, sikerült egész estés programot találni magamnak.

Egy bolt az áruház folyosójáról nézve.

Szépen körbejártam mindent, fotóztam párat, de kaján kívül nem vettem semmit. Érdekesek itt az áruházak. Sok üzlet van egymás mellett, azonban ezek nincsenek egymástól elválasztva. Van egy ösvény, amin lehet sétálni, ez közvetlen halad a boltok mellett, vagy épp keresztül rajtuk. Nincs semmi lekerítve, mindenhol több lehetőség van bemenni. Ha nem veszel semmit, nyugodtan kijöhetsz bárhol, ha veszel, akkor meg a kasszánál rendezed a számlát, és távozol. Nincs az, hogy csak egy be, és kijárat van, és a boltos sem néz rád úgy, mintha sorozatgyilkos lennél, ha épp vásárlás nélkül jössz ki. Mivel, itt gyakorlatilag nem lop senki, nincs szükség zárt területre. Van persze kamerarendszer, meg sok helyen detektorok is, de mégis, az egész tér nyitott.

Önkiszolgáló pékség.

Leginkább a duty free boltokhoz tudnám hasonlítani az egészet, mint a reptereken. Csak ott ugye nincs értelme lopni, mert egyrészt kissé ciki, ha lebukik az ember, másrészt, meg hova menne a tag a lopott cuccal? Otthon az ilyen elrendezése az üzleteknek értelem szerűen nem életképes megoldás, egy hét alatt még a pénztárgépet is ellopnák pénztárossal együtt, nyom nélkül. Egy kisbolt hat, vagy több független kijárattal maga a Kánaán egy profi tolvajnak. Itt viszont minden probléma nélkül megvalósítható. Még az élelmiszerbolt is ilyen rendszerű több helyen. Bárhol bemehetsz, ha nem veszel semmit, bárhol elhagyhatod. Utcán sétálva gyakran látható, hogy a boltok elé őrizetlenül ki van pakolva az áru nagy része. Ami tetszik, levehető a polcról, be kell menni vele az üzletbe a kasszához, kifizetni, és lehet vinni. Mi is lenne ebből otthon? Ugye, mindenki el tudja képzelni.

Ezen az emeleten csak cipők vannak. A fotó csak egy részt mutat.

A választék brutális. Minden, de minden kapható gyakorlatilag bármilyen változatban. Kivéve papucs. Akartam munkahelyre venni egy jobb minőségűt, de egyszerűen nincs normálisabb verzió. Mindegyik gusztustalanul ocsmány, vagy pedig lakásba való puhatalpú vacak. Bőrpapucsot egy helyen találtam eddig, 5000 jen körül, pontosan nem emlékszem. Ez azonban már kissé fájdalom küszöb feletti ár a számomra, egy jobb Converse csuka is ennyibe fáj. Úgyhogy, inkább majd azt valamikor…
Végül, az eső ellenére jót kirándultam, érdemes lesz majd még visszamennem Oimachiba.

Színes LCD-s digitális árcédula.

4.15. Vasárnap
Végre, egy mozgalmas nap. Úgy látszik, itt is a hétvégékért érdemes élni. A tegnapi eső után ma ragyogó napsütésre keltem, és egész nap szép volt az idő. Egyetlen dolog árnyékolta csak be, az pedig a fejfájás. De, ez van, nem lehet minden tökéletes. Már kilenckor felébredtem, ami hétvégén azért ritka. Elhatároztam, hogy kipróbálom a mosógépet. Akartam valami féle használati utasítást szerezni hozzá, de annyit sikerült kiszedni az International Office dolgozóiból, hogy egyszerű, csak két gombot kell megnyomni, és annyi. A bizalmam nem volt teljes, nem viccből van rajta még vagy öt kapcsoló, de ha csak ennyi, hát, lássuk. És valóban. Bekapcsolás, start, és a gép tette a dolgát. Két furcsaság volt csupán. Itt a mosógép hideg vízzel mos, semmi más opció nem elérhető. Ezt Joe barátom már mondta, így nem lepett meg. A másik, hogy 40 perc alatt végzett. És minden ruha nagyjából tiszta lett. Nem értem, hogy az otthoni gépek mit tökörésznek másfél, két óráig. Kellemes meglepetés.

Yebiusu Garden Place

Délben aztán útra keltem. Célom ismét nem igazán volt, Shinjukuba terveztem eljutni, ahol van pár nagy elektronikai bolt. Kb. 9 km-re van a lakástól, de úgy voltam vele, ha már egyszer szép az idő, amíg világos van, sétálok. Boltokat nézegetni lehet sötétben is. Így végül a mai össztáv kb. 32 km lett. Nem is rossz. Aszfalton ugyan nem olyan kellemes, mint avarban, és az erdőt is valahogy jobban szeretem a betondzsungelnél, de ez van. Felkutatni való itt is akad, bár otthon a Mecsek és a Bakony jó társasággal, bizony sokkal élvezetesebb kikapcsolódás.

Utak lent, utak fent, utak mindenhol.

Sok érdekes felfedezést tettem. Ismét megjegyezném, hogy ez a város végtelen. Viszont, a megfelelő helyen keresve, itt majdnem minden megtalálható. Végre kaptam deo sticket… (Nem röhög!!!) Az itteni emberek nem igazán használnak spray-t, vagy deo-t. Ennek megfelelően, más a szaguk. Otthon attól tudok idegbajt kapni, hogy minden harmadik ember körül olyan illatfelhő van, hogy az már fojtogató. Főleg, ha ez egészséges ápolatlansággal keveredik, mert a tag így próbálja leplezni, hogy már három napja nem fürdött. Na, ez itt nincs. Itt mindenkinek emberszaga van, és annyi. Mindenki nagyon ápolt, senki sem büdös, de szokatlan, főleg vonaton, vagy buszon. Ebből kifolyólag a dezodor kb. ismeretlen fogalom. Spray még akad, de az is kb. két féle márkában, két-két illatban. Két hetembe került, hogy találjak sticket, és nem fogom megmondani, hogy mennyibe fájt. Legyen elég annyi, hogy kicsit kevesebb szánalommal tekintek a duty free-ben méregdrága parfümöket próbálgató piperkőcökre.

Kétszer négy sáv, és ez nem a legnagyobb főút.

Szintén most először találkoztam magyarokkal. Sétálok, fotózom a házakat, egyszer csak érdekes beszédet hallok, nem japán, hanem magyar. Egy család ment el mellettem épp. Visszafordultam, és a meglepetéstől annyit tudtam hirtelen utánuk nyögni, hogy „Magyar???” Mosolyogva megálltak, és mondták, hogy igen, az. Gyors bemutatkozás, ki kicsoda, és miért van ilyen messze otthontól. Sajnos, ez kevés idő volt arra, hogy a neveket megjegyezzem, de a lényeg az, hogy a házaspár itt él Tokióban és a hölgy a nagykövetségen dolgozik. Rögtön megkérdezte, hogy bejelentkeztem-e már. Mondtam, hogy még nem, nem éreztem szükségesnek. Mondta, hogy jó lenne, mert akkor értesülnék olyasmikről, hogy mondjuk lesz egy összeröffenés a kint élő magyaroknak csak úgy ismerkedés gyanánt. Ez érdekel, úgyhogy holnap első dolgom lesz bejelentkezni. Másról nem is beszélgettünk, láthatólag mentek volna már valamerre, úgyhogy nem akartam őket feltartani. Jó volt egy kicsit élőben is magyarul dumálni a sok angol után.
Másik nagy felfedezés, hogy találtam őrölt pirospaprikát, sőt, Unicumot is. Tervezek majd valamikor jó kis magyar gulyást főzni a kedves kollégáknak, csak, hogy érezzék, többek között miért is jó magyarnak lenni, és a piros paprika totális hiánya volt a legnagyobb akadály. Ez most elhárult, így valamikor majd sort kerítek rá. De, ha ez sem ízlik nekik, a nyakukba öntöm… Ennyi európai dolgot hol is lehetne máshol találni, mint egy kifejezetten külföldi cuccokat árusító boltban. Az árazás is ennek megfelelő volt. Igaz, inkább amerikai a kínálat, illetve, spanyol, olasz, francia italok voltak, és sajnos nem találtam se pálinkát, se tokaji bort. Úgyhogy, szégyelljék magukat úgy egyébként. 

Tokyo Tower távolról...

Aztán, voltam a Tokyo-towernél. Ez egy kb. 300m magas vas szerkezet, feltűnően hasonlít az Eiffel-toronyhoz. Csak, piros kiadásban, és talán azért nem olyan nagy. Fel, egyelőre nem mentem, csak felderítettem a terepet. Szokásos turistacsapda. Csomó árus, egy egész kis pláza van a torony alatt. Szuvenír ezerrel mindenhol, viszont, egész korrekt árak voltak, nem arra mentek, hogy totál lehúzzák az embert.

...és közelről Kicsinek tűnik, de nem az.

Innen Shinjuku felé indultam. Már kezdett sötétedni, úgyhogy belehúztam egy kicsit. Nem szeretek sötétben ismeretlen helyen mászkálni, ez az otthoni környezetből fakad. Ilyenkor a két legveszélyesebb állatfaj a kutya, és az ember. Ez egy berögződés, itt nincs ilyen probléma, gyakorlatilag kizárt, hogy valami megtámad éjjel. Itt elvileg alig van bűnözés, nyugodtan lehet sétálni bármikor. Joe mondta, hogy azért van egy két veszélyesebb negyed, majd meg kell tudnom, hogy melyikek ezek, nehogy esetleg vacsora legyen belőlem. Már sötét volt, mire elértem a célként kinézett vasútállomáshoz. Joe-val is ide érkeztünk tavaly novemberben, mikor először jártam itt. Na, igen, de ő tudta merre kell menni. Én meg rohadtul nem. Megtaláltam az állomás bejáratát, de nem volt ismerős. Aztán találtam még egyet, meg még egyet. Mindegyik tök idegen. Gondoltam, hogy ez így nem lesz jó, keresni kéne valami ismerős tereptárgyat. Emlékeztem, hogy van az állomás környékén egy pofás felhőkarcoló, mellette egy jó nagy Subaru felirattal.

Shinjuku - "Ma toronyházak állják útját a fénynek."

Tavaly le is fotóztam, ilyet nem felejt el az ember. Kb. 10 perc után meglett. Kezdett alakulni a helyzet. Tudtam, hogy ettől pár percre kell lennie a boltoknak, erősen egymás mellett. És nem tévedtem. Végig is szaladtam mindegyiken. Vettem egy Razer egérpadot, ez már nagyon kellett, nagyban növeli a laptop használhatóságát. Az egeret eddig az alátét hiányában nem fogtam be. Drága volt, és sajnálnám, ha az asztal érdes felülete leszedné a teflont az aljáról. De, most már nincs akadálya a használatnak. Csorgattam kicsit a nyálam, tudatosult bennem, hogy mennyi is fog maradni az első fizetésemből, és kiderítettem, hogy sajna az általam kinézett kompakt fényképező csak japán menüvel érhető el. Itt a Sony, és a Panasonic cuccok csak japán nyelven hajlandóak beszélgetni. Nincs is lehetőség mást választani. Hogy nekem pont egy Pana kell… Mindegy, a kezelése menne akár mandarinul is, aztán majd otthon, ha lehet, magyarosítom. Elég komoly motiváció, hogy itt a gép kb. 85k, míg otthon 120-130k között mozog.

Jodobashi Bic Camera, Shinjuku

Nyolc körül elindultam hazafelé. Gondolkodtam rajta, hogy gyalog megyek, de este, sötét, és kb. 9 km gyaloglás összegezve rossz ötletnek tűnt. Marad a vonat. Igen ám, de hogy találom meg? Felderengett Joe barátom egy mondata Shinjuku állomással kapcsolatban. Szerinte, Tokió egyik legnagyobb, ha nem a legnagyobb állomása. Igaza van. Találtam négy bejáratot, és egyik sem volt az, amin anno már átmentem. Keresni kellett egy ötödiket (egyébként hét van). Visszafelé gondolkodtam, és működött. Visszamentem a Subarus toronyhoz, tudtam, hogy majdnem ez volt az első, amit megláttam kilépve az állomás ajtaján, tehát valahol itt kell lennie a bejáratnak a közelben, a boltokkal ellentétes irányban. És nyertem.

Esti városkép - Shinjuku.

A következő probléma a vonat megtalálása. 15 vágány volt elérhető ettől a kaputól. Lövésem sem volt, hogy melyik lesz a jó. Úgy döntöttem, hogy az első vonatra felszállok, aminek bármi köze van Shibuya, vagy Shinagawa állomáshoz. És Ismét bejött. Nagyon profinak éreztem magam, innen már simán eljutottam Gotandáig, átszálltam, és kb. 25 perc alatt visszaértem Hatanodaiba. Jó séta volt ismét, remélem, jövő hétvégén jobb idő lesz. Ki kéne menni az öbölbe, vagy az óceánhoz…