04.01-04.07. Hétfő – Vasárnap

Hát, úgy tűnik, hogy a legutóbbi bejegyzés vége nem volt egészen helytálló. Akkor még azt gondoltam, hogy pár nap alatt megírom a folytatást, és lezárom a történetemet. Azóta azonban alig volt olyan alkalom, amikor tényleg viszonylagos nyugalomban tudok leülni, kinyitni egy üveg bort, és végig tudom gondolni az utolsó hetet. Mivel elég régen volt, képek alapján repülök, amiket persze szerkesztek, és töltök fel, de szerencsére még mindenre emlékszem.

Egy év után elérkezett az utolsó munkanap is, igaz, már a hivatalosan csak turista voltam, vasárnap ugyanis lejárt a munkavállalási engedélyem, és a vízumom is. Mégis úgy gondoltam, hogy hétfőn még bemegyek elköszönni mindentől, és mindenkitől, ha már egyszer a múlt héten mindenki Shikokun nyaralt. Tízre be is baktattam az intézetbe, de csak egyedül, Bese Hatanodait járta, és szuvenírek után kutatott. Mindenki sikerrel túlélte a konferenciát, rendben megérkezett, és természetesen már lázasan dolgozott (vagy legalább úgy tett) mire megérkeztem, kivéve persze Masashit, aki hétfőnként a yokohamai kórházában dekkol, ahova hivatalosan tartozik. Már nem csináltam semmi különöset, csak beszélgettem, kiürítettem a szekrényemet, és vártam a delet, ugyanis az intézet, és a nagyfőnök szervezett nekünk egy kis búcsúebédet az egyik közeli étteremben. Igazi japán stílusú hely volt, csak nagyobb, mint az eddig látottak, egy szobában kényelmesen elfért az intézet összes dolgozója, több, mint húsz ember. Nagyon hangulatos hely egyébként, minden fa, süllyesztett asztalok, kimonós kiszolgálók, és fantasztikus kaják. Igazán kitettek magukért a helyiek, mint mindig az egy év során, de azt hiszem, ez volt a csúcs. Hogy mit ettünk? Kobe marhát rengeteg zöldséggel, meg tofuval. Egyébként, nekem először csak sima vörös húsnak tűntek a szeletek, nem is tudtam eldönteni, hogy milyen állatból, ugyanis ilyet még soha nem láttam. Vörös hús, a rostok között viszonylag sok zsírral, valami elképesztően vékonyra szelve. A kobe marha igazi különlegesség még Japánban is, ezeket az állatokat ugyanis nagyon egyedi körülmények között tartják. A mende-monda szerint, aztán ebből ki tudja mennyi igaz, néha sörrel itatják, és szakéval masszírozzák őket, hogy igazán különleges legyen a húsuk. Egy kiló kobe marhából származó hús ára ennek megfelelően iszonyatos, akár 150000 jen is lehet. Nem, nem elírás, tényleg négy nulla van a 15 után, azt hiszem, jobb is, hogy ezt csak az ebéd végén tudtam meg. Szerintem nyugodtan lehetne nyersen is enni, de természetesen itt ennek is megvan a módja. A húst, mint mondtam nagyon vékony szeletekre szelik (majdnem nulla fokon, mikrotomhoz hasonló géppel), és mi ezeket fogtuk meg pálcikával, mártottuk bele egy pillanatra forróvízbe, és ettük meg. Innen jön ennek az ételnek a neve is, ez a shabu-shabu, ami úsztatást jelent szabad fordításban. Ízre fantasztikus, a húst nem kell rágni, gyakorlatilag elolvad, ha nem lenne ilyen baromi drága simán ez lenne nálam a favorit. Volt még némi halacskás tofu, lótuszgyökér fagyi, meg pár ismeretlen zöldség, algából készült tészta, de minden nagyon finom volt.

Professzor Shioda beszédet tart.

Az ebéd, főszerepben a kobe marha.

Kicsit időigényes ebéd, közel két óra hosszat tartott megérkezéssel, rövid beszédekkel, desszerttel együtt. Az intézet meglepett még egy búcsúajándékkal is, kaptam egy kis túrahátizsákot, ha már egyszer fanatikusan gyalogolok mindenfelé. Végül készült sok csoportkép, visszamentünk az intézetbe, még utoljára körbejártam, és elbúcsúztam mindenkitől. Nem volt egyszerű kör, itt azért gyorsan rájöttem, hogy egy év hosszú idő, akármennyire is mások a helyiek, azért lett pár jó barátom, ismerősöm, akiket valószínűleg soha többet nem fogok látni. Én is készültem ajándékokkal, Besének leadtam a megrendelést, hogy mit hozzon, és minden ide is ért többé kevésbé épségben, úgyhogy fel voltunk szerelve két kiló csokival, sok keksszel, két üveg pálinkával, illetve Tomnak, és Hironak is készítettem egy dedikált fotót képkeretbe téve. Remélem, tetszett nekik.

どうもありがとうございました昭和大学の第一解剖学!

Délután aztán gyorsan összerendeztem a lakást, majdnem teljesen befejeztem a pakolást, aztán elindultunk megmászni a SkyTree-t, ami sajna nem jött össze. Mivel ilyenkor van a tavaszi szünet, minden, de tényleg minden tele volt diákokkal, és saccra másfél-két órás sor állt a pénztár, és a liftek előtt, amit nem volt türelmünk kivárni. Hát, így kell kihagyni a legfőbb látványosságot, amire egy évig készül az ember. Nem volt őszinte a mosolyom, de a hülye én voltam, mi a francért vártam eddig... Aztán az este lényegében agyalásba fulladt, Besének ugyanis sikerült annyi szuvenírt, meg porcelánt összevásárolnia, hogy nem csak az én extra 3-4 kilómnak nem maradt hely nála, de még az ő cuccai sem fértek be a hátizsákjába. Ez jelentett némi stresszt, ugyanis az estét azzal töltöttem, hogy kiválogassak közel négy kilónyi kidobni valót. Bese talált egy leselejtezett bőröndöt, aminek kitört az egyik kereke, arra játszott, hogy neki majd az megteszi, mert van olyan fasza gyerek, hogy 15 kilót egy kézzel, kicsit kitartva cipeljen. Hát, másnap nem jött össze neki.

Kedden aztán az időjárás remekül tükrözte a hangulatomat, köd volt, és szakadó eső. Ennek megfelelően az összes cuccomat vízhatlanná kellett tenni, de csak azután, hogy minden cég felé rendeztem a tartozásomat. Ugyanis 9-11 óra között meglátogatott egy-egy díjbeszedő a vízművektől, a TEPCO-tól, és a gázművektől. Előzetes tájékoztatással ellentétben azonban nem a szokásos havi díjat kellett kifizetnem, hanem mindennek közel a másfél-kétszeresét, hogy miért, arról természetesen már annyira nem volt szó. Újabb kellemes meglepetés. Ezután aztán elsprinteltem az Olympicba, és vettem két tekercs duct tapet, meg folpackot, és nekiestem a csomagoknak. A tervezett 11 óra helyett délután egy körül aztán elköszöntünk az IEC dolgozóitól, adtunk nekik pálinkát, meg sok csokit, én is kaptam pár apróságot, könyvjelzőt, turista térképet a Mt. Kumotori környékéről, amit majd még egyszer meg kell másznom, és elindultunk Mishima felé. Ez három átszállást, és 130 kilométert jelentett, végül fél hatra sikerült megérkeznünk. Persze minden létező vonatot lekéstünk, Bese újonnan kukázott bőröndjéről pedig rövid úton leszakadt mind a két fül (elképzelhető, hogy nem véletlenül dobta ki előző tulaja), úgyhogy a több, mint negyven kiló cuccal magamon még őt is segítenem kellett. Ez volt azt hiszem a két hét mélypontja, ha valamit megtanultam, akkor az az, hogy mit, és hogyan ne csináljunk külföldön. Az biztos, hogy ha lesz legközelebb, akkor ezt a kört csak és kizárólag egyedül leszek hajlandó futni. De, legalább időközben az eső elállt, igaz csak átmenetileg.
Bejelentkeztünk a hotelba, ami egészen korrekt volt, lepakoltunk, majd egy rövid városnézés után (természetesen sötétben) lezártnak nyilvánítottam a napot egy doboz sörrel.

Szerdán aztán tovább folytatódott a fantasztikusan szar idő, úgyhogy a kirándulást akvárium látogatásra módosítottuk. Elvonatoztunk Enoshimába, ahol a környék legnagyobb ócenáriuma van, és alaposan szemügyre vettünk mindent. Volt rengeteg akvárium, medúzák, delfinek, fókák pingvinek, óriási, több ezer literes akvárium rengeteg hallal, mélytengeri élővilágot, és tengeralattjárót bemutató részleg, szóval lényegében minden, ami a tokiói akváriumból kimaradt. Ez egyébként nagyobb, mint a másik, de nekem a tokiói kicsit jobban tetszett. Igaz, delfineket még soha nem láttam, de Besével együtt sajnáltuk őket, és annyira nem élveztem a bemutatójukat, bár nagyon okosak, ez kétségtelen.

Az óceárium és lakói.

Szerencsére délutánra az eső is elállt, úgyhogy mentünk még egy kört a környéken, kimentünk a szigetre, le a tengerpartra, és fotóztunk ezerrel. Bese közelebbi ismeretséget kötött egy barna kányával, aki művészi ügyességgel vitte el a csokit a kezéből (hehe, én szóltam...), én pedig a környék macskáival haverkodtam egy kicsit. Hatalmas szerencsénk volt egyébként, az eső ugyanis hirtelen állt el, majd egy óra múlva már itt-ott látszott az ég, felszállt a köd, és előbukkant a Fuji. Séta közben azon filóztunk, hogy kitört-e már a háború Japán és Korea között, ugyanis olyan aktív légi tevékenység folyt a térségben, amilyet még nem láttam. F-18 Hornet kötelékek, csapatszállító gépek, és helikopterek húztak el a fejünk felett a közeli támaszpont felé. Mint utóbb kiderült, csak a közös amerikai-koreai hadgyakorlat egy-egy mozzanatát láttuk. A sziget ismét egy új arcát mutatta meg, talán az eddig látott legszebbet, eső után, napsütésben a még virágzó cseresznyefák alatt igazán jó sétálni. Estére aztán kifogtam életem eddigi legszebb napnyugtáját sötét felhőkkel, Fujival, hegyekkel, tengerrel, ami kell, és lőttem vagy száz fotót egy témára.

Hihetetlenül szép volt, tudom, sokszor mondtam már ezt, de ez most tényleg, egyszerűen fantasztikus.
Sötétben indultunk vissza Mishimába, és jó kétórányi vonatút után sikerült is megérkeznünk, úgy este tízre, mivel Atamiban lekéstük a csatlakozást, és több, mint fél órát vártunk a következő vonatra. Az ok annyi volt, hogy a PASMO miatt el kellett hagynunk az állomás területét, jegyet kellett vennünk Atami és Mishima között, majd visszasétálnunk át a kapun. Hogy miért? Mert megszívtuk, nem is kicsit. Ugyanis a JR East, és a JR Central közti határ pont Atamiban van, és az egyes régiók között az átlépés PASMO-val nem lehetséges. Mind a két rendszerben használható, de csak külön-külön, nem lehet átutazni vele egyikből a másikba. Így, amíg a pénz le nem fogyott róla mindig azt játszottuk, hogy jeggyel a JR Central területén elvonatoztunk Atamiig, majd ott váltottunk PASMO-ra, és mentünk tovább. Ezt is csak mi szophattuk így be, ki más.

Csütörtökön aztán végre ragyogó napsütés verődött vissza az ablakomtól két méterre levő tűzfalról, úgyhogy kirándultunk egyet, méghozzá Kamakurában. Keményebb túrára nem vállalkoztunk egyrészt a sár miatt, másrészt Besének sikerült megfáznia, úgyhogy kissé taknya nyála egybefolyt, meg annyira nem volt tökéletes állapotban. Kamakura nekem már túl sok újdonságot nem tudott mutatni, Bese élvezte, meg azért nem volt rossz járni egyet a városban, az azt körülvevő erdőben, végül a tengerparton. Újra körbenéztünk rengeteg templomot, és emlékhelyet, amiket még előző alkalommal fölfedeztem, és természetesen fotózunk. Ismét láttunk esküvőt, és ismét rengeteg látogató volt, de most a nyárral ellentétben főleg külföldiek. Ugyan már többször is jártam itt, mégis találtam új helyeket, és témákat, szóval jól elvoltam.

Este elvonatoztunk Ofunába, és Bese vett magának egy bőröndöt a lehető legkisebbet, és legolcsóbbat, közel ötezer jenért, és ezzel hála az égnek lezárult a bőrönd mizéria. Én kiszórtam a ruháim egy jelentős részét, papucsot, törölközőt, ilyesmit, és végül sikerült csak három kilóval átlépni a küszöböt, Bese meg nagy nehezen belefért az extra csomagjába. A dolog negatívuma, hogy semmit sem tudtam hazahozni, pedig terveztem sok ajándékot, meg egy kis zöld teát, mugichát, valami teáskészletet, ilyesmit, de ebből végül semmi sem ért ide. Annyi szerencsém volt legalább, hogy meg se vettem semmit előre, így nem is kellett semmit hátrahagyni. Még egy bőröndöt hozhattam volna, de azt meg kellett volna venni, és még plusz 100 dollár lett volna az extra díj, ami eléggé rossz üzletnek tűnt.

Pénteken elmentünk Hakonéba túrázni még egyet. Igaz, csak egy könnyített verzió valósult meg Bese megfázására való tekintettel, de azért nem volt olyan rossz kör. Vonattal mentünk fel ezúttal a kedvenc vízesésemhez, majd onnan lassan felgyalogoltunk a csúcsra. Útközben olyan közel mentünk a gázkitöréses területhez, amennyire csak a lezárt részen keresztül mertünk, illetve felfedeztük azt a turista ösvényt, amit eddig mindig kihagytam. Mire megérkeztünk a csúcsra természetesen egy kósza felhő betakarta az egészet, úgyhogy nem hogy kilátás, de még látótávolság sem volt. Bese már nem akart várni, úgyhogy a drótkötélpályán leereszkedtünk az Ashino-tó partjára, bár ez ellen erősen tiltakoztam, mondván, hogy én inkább lemegyek gyalog, végül mégiscsak kénytelen voltam beszállni abba a lebegő konzervdobozba.

Ez nem erdőtűz, hanem gázkitörés.

A felhőbe burkolózó csúcs.

Egyszer túlélhető, de azért ebből nem akarnék rendszert csinálni. A tóparton még mászkáltunk egyet, Bese újabb szuvenírek után nézett, én meg kiültem a partra fotózni. Innen busszal visszamentünk Hakone-Yumotoba, majd vonattal Mishimába. Még világosban vissza is értünk, nem voltam őszintén boldog, valahogy utólag kissé elszalasztott lehetőségnek láttam ezt a napot.

Szombatra már semmi tervünk nem volt, különösen azért mert rossz időt, és esőt jósoltak. Ennek fényében nem láttuk értelmét messze menni, meg amúgy is neki kellett állni még egyszer keményen pakolni, bőröndöket méricskélni, számolgatni, és kiszelektálni még pár fölösleges cuccot. Azért úgy voltam vele, ha már itt vagyok, amíg nem esik, én bizony ellépek valamerre, úgyhogy Besének mondtam, hogy én indulok, ha jön, jön, ha nem, akkor marad. Végül csatlakozott, és egész jót mentünk a városban.

Járda a belvárosban.

Cseresznyefák árnyékában.

Szép hely, van pár érdekes látnivaló, mint pl. egy nagy shrine, pár park, meg tó, minden szép, igényes, japános kiadásban. Bese aztán kettőkor feladta a harcot, és visszament a hotelba, én meg még egy órán át mentem erre-arra, majd megjött az eső, úgyhogy kénytelen voltam én is fedezékbe húzódni. Éjjelre aztán olyan vihar kerekedett, hogy csak na, szakadó esővel, viharos széllel, és csak remélni lehetett, hogy másnapra ez legalább egy kicsit alábbhagy. Csomagjaimat ismét vízhatlanná varázsoltam, mivel az ázott bőrönd nehezebb, túlsúly pedig már így is volt jócskán, aztán éjfél körül lefeküdtem, hogy aludjak legalább négy órát.

A hajnali öt órás kelés fizikailag fájt, valahogy nem éreztem magamban sem a lelkesedést, sem a potenciált, de hát nem volt mit tenni, menni kellett. Mivel a szállást még érkezéskor ki kellett fizetni, a vonatjegyeket pedig rutinosan már előző nap megvettük, csak leadtuk a kulcsokat, kimásztunk az állomásra, és vártuk a vonatot. És vártunk… és vártunk, de a vonat csak nem jött. Jó 10 perces késéssel aztán végre befutott a szerelvény (szerencsére az eggyel korábbi, mint amit eredetileg kinéztünk), és több késést már nem hozott össze, úgyhogy 15 percünk volt átszállni a Narita Expresszre Shinagawában. Ez pont elég volt arra, hogy laza 45 kiló cuccal átmenjünk egy másik peronra, és megtaláljuk a tízes kocsi helyét. Aztán irány a Narita, természetesen ez a vonat is késett úgy 15 percet, majd a megérkezés után az egész NEX vonalat Tokyo és Narita között megállították baleset miatt. Itt kezdtem érezni egyrészt, hogy kurva nagy mázlink van, illetve, hogy ez a kör lehet, hogy nem lesz olyan egyszerű. Pöccre két órával a gép indulása előtt érkeztünk a check-in-hez, ami laza másfél órát vett igénybe. A sor is hosszú volt, aztán nekem kellett 100 dollár extra költséget fizetni, és a botos csomagommal elcaplatni a túlméretes csomagok pultjához. Végül is, miért lehetne egy helyen lerendezni az egészet… Ezek után kissé elfogott az a bizonyos kapuzárási pánik, mondván, hogy 30 perccel a gép indulása előtt még mindig a check-in pultnál tökölni annyira nem egészséges. Szerencsére az útlevélkezelésen, és a biztonsági ellenőrzésen 10 perc alatt átjutottunk, így kb. 15 perccel a zárás előtt meg is érkeztünk a kapunkhoz. Mindössze csak Besét kellett lebeszélni arról, hogy a security után megálljon enni, illetve utána még duty free-ben akart vásárolgatni. Néha úgy érzem kissé túl laza a csávó, de szerencsére jól tudok érvelni.
A gépre időben fel is jutottunk, azonban elmúlt dél, majd fél egy, és még meg sem mozdultunk. Ekkor a pilóta bemondta, hogy sajnos az erős oldalszél miatt fél órát még várunk… Ebből lett egy óra, majd még egy fél, és végre 2,5 óra várakozás után kigurultunk a kifutóra. Megérte rohanni… Közben volt idő, és lehetőség nézni a felszálló kisebb gépeket, és nem volt túl biztató a látvány, mindegyik eléggé kacsázott a levegőben, de le azért egy sem esett. Végül aztán gond nélkül felszálltunk, csak amiatt kellett kicsit aggódni, hogy a mögöttünk ülő tag nehogy a nyakunkba rókázzon, de végül megoldotta, hogy minden ott maradjon, ahol lennie kell.

Bőrönde zárt egy év. 23 + 11 + 13 kg.

Narita - Airbus A360

さよなら日本！

Ezután 11 órányi unalom következett, ja meg a malmozás, hogy vajon mi a halált fogunk mi csinálni Moszkvában. Besének voltak olyan naiv gondolatai, hogy behozzuk a késést, de eleve 90 percünk lett volna az átszállásra, úgyhogy már tudtam, hogy ez reménytelen. Esélytelenek nyugalmával végül aztán olvastam, filmeztem, és egész gyorsan elrepült az idő, és két órával a csatlakozás felszállása után sikerrel landoltunk a Sheremetyevón.

Valahol Mongólia felett.

Innentől jött a nagy kérdés: akkor most hogyan tovább?? Amilyen gyorsan csak lehet felkerestünk egy ügyfélszolgálati pultot, valahogy még volt bennem remény, hogy este hét után is indul gép Budapestre. Oroszok profi módon álltak a sok anyázó ügyfélhez, mindenkinek intéztek valami járatot, természetesen zömmel csak másnapra. Mi is hétfő, 11:20-ra kaptunk jegyet, de mondták, hogy semmi gond nincs, lesz hotel, esetleg vacsora is, csak várjunk. Így hát vártunk… aztán vártunk, és vártunk jó másfél órát. Ekkor mondták, hogy itt vannak a buszok, mehetünk is, csak egy gyors útlevél, és biztonsági ellenőrzésre még menjünk velük. Nem tököltek sokat, egy atombombát is simán becsempészhetem volna, majd elbuszoztunk a reptértől laza 10 percnyi sétára levő szállóhoz.

Москва - Шереметьево

A szobánk. Nem volt rossz, főleg a japán szállásunk után.

Az már feltűnt, hogy eléggé biztosítottak minket, bár nem tudom, hogy ki félt kitől. Aztán később kiderült, hogy Oroszországba vízum kéne, így hivatalosan nem is léphetnénk be az ország területére. Ennek örömére fegyveres kíséretet kaptunk, őrizték a folyosót, a liftet, az ajtókat, lényegében mindent. Nem tudom, mi a fenét gondoltak, majd pont a ruszkikhoz akarunk disszidálni, vagy mi. A hotelszoba remek volt, a vacsora ugyan csak este 11 körül lett kész, de legalább meleg kaját szolgáltak fel, és a majd nyolc óra alvás sem volt éppen rossz. Elvileg azt az információt kaptuk, hogy reggel ébresztenek minket fél órával indulás előtt, hogy legyen még időnk reggelizni, ez a mi esetünkben reggel kilenc órát jelentett volna. Besének mondtam, hogy nyolckor kelés, fél kilencre legyünk menetkészek, valahogy nem bíztam az oroszok szervezési képességében. Gyanúm be is jött, ébresztő nem volt, és reggel kilenckor nagyon dühös emberek kis csoportja vitatkozott az őrökkel arról, hogy átsétáljanak-e a reptérre, vagy sem. Bátor dolog volt, az oroszok ugyanis nem kicsik. Legalább 190 magas kigyúrt tagok voltak, nem lepett volna meg, hogyha a múltjukban esetleg szerepelt volna némi KGB, Specnaz, vagy csak simán a Vörös hadsereg. Az is vicces volt, hogy az angolul/németül beszélő sorstársak lázadtak, persze az oroszok nem beszéltek semmi idegen nyelvet, a mongolok, akik egyébként perfekt nyomták az oroszt pedig egy sarokban meghúzódva, lapos kussban pislogtak, és várták a végkifejletet. Lehet, hogy ők tudtak valamit, minden esetre mivel a mi gépünk nem húsz perc, hanem csak két és fél óra múlva indult, úgyhogy csatlakoztunk hozzájuk, és némi kávé kíséretében néztük a műsort. Annyi azért kiderült, hogy bárkit, aki gyalog kilép a hotelből, letartóztatnak, tehát még a nagypofájú, üvöltöző németek sem merték ezt megjátszani, pedig elléggé elszántnak tűntek. Persze, le is késték a gépüket. Végül aztán 10:00 felé szóltak, hogy jönnek a buszok, mehetünk, így 10:20-ra már a hátsó ajtónál voltunk, ami rögtön a kapukhoz vezetett. A gépünk a D terminálból indult, ami rohadt nagy, úgyhogy fél órába telt mire megtaláltuk a kaput, de sikerült. Pont tizenegykor, az utolsók között aztán felszálltunk a reptéri buszra, és innentől szép nyugodtan felcuccoltunk a gépre. Szerencsére most nem késtünk, a vámon is minden rendben volt, és délután két óra körül már Győr felé robogtam a transzferrel. Egy év után végre hazaérkeztem.

További rengeteg kép:
Enoshima akvarium - 04.03.
Kamakura - 04.04.
Hakone - 04.05.
Mishima - 04.06.
Hazaút - 04.07.

Hozzászólni itt lehet!