4.2 Hétfő:
Végre Tokió. Előző nap hajnali ötkor keltem, azt hittem megpusztulok, de muszáj volt. Még egy utolsó pillantás a csomagokra, minden rendben, aztán start. Irány az állomás, elköszönés anyuéktól, és fel a vonatra. A következő 20 évre kibúcsúzkodtam magam az elmúlt hetekben. Nagyon jó volt látni, hogy ennyi ember van, akinek fontos vagyok, illetve ők fontosak nekem, de még pár búcsúszó, és elbőgöm magam. A vonatom 5:47-kor indult, szerencsére nem késett. Persze, amikor rászámolok +1 órát az útra, akkor nem késik semmi. 9:00-kor már Ferihegy 2-n dekkoltam… Érdekes módon a repülőm nem a 2A-ról, hanem 2B-ről indult. Pedig a jegyemen határozottan 2A volt. Mindegy, rövid fejvakarás, és anyázás után, megtaláltam. Check-in, security check, boarding. 2,5 óra repülés, és máris Moszkvába érkeztem, pontosabban Seremetyevó reptérre.

Шереметьево - до свидания, Европа!

Nagy hó, hideg, mindenhol oroszok… Persze, az euróm itt közel semmit nem ért, rubelt meg nem voltam hajlandó váltani. 6 Euróért ittam egy kávét (ez fizikailag fájt), fogtam free WiFi-t, úgyhogy bejelentkeztem otthon, és irány újra a boarding, majd a gép. Airbus A330, egész korrekt masina, bár 9 óra bármin döglesztő lenne. Egész gyorsan elrepült az idő, sokkal jobb volt, mint először. Megnéztem a Tin Tin-t, meg még valami újdonságot (közben eszembe jutott: Transformes 3), ha már egyszer ingyen elérhető az egér mozi. Végül leszállás Tokióban. Másodszor látva is lenyűgöző volt a Csendes-óceán, Tokió, és a távolban látható Fuji egyvelege. Már, már szokásos kemény landolás, sok turbulencia, de végre itt vagyok. Bejelentkezés, bőrönd felvétel, vám, és már irány a Narita Expresz.

Narita Expressz - Ez nem MÁV...

Szerencsére elsőre megtaláltam mindent, Shinagawában, és Oimachiban sem volt gond. Kissé nyúzottan érkeztem az intézetbe, ahol mindenki kedvesen fogadott. Nagyon bíztak benne, hogy odatalálok, vagy nagy ívben leszarták, hogy épp mi van velem. Azért kíváncsi vagyok, hogy nekiálltak-e volna keresni, ha elveszek út közben, vagy csak nyugtázzák, hogy hülye külföldi, és lezárják a témát. Mindenesetre, nem spirázták túl a dolgot, így utólag belegondolva. Meg én se. Még egy telefonszámom sem volt, amin tudtam volna nekik szólni, hogy hát, srácok, itt vagyok valahol a büdös semmi közepén, kéne némi segítség… Mindegy, megoldva. Utólag ijesztőbb, mint amikor benne voltam.
Megmutatták a szállást, vitték a bőröndömet, teljes kiszolgálás. Szegény 160 cm-s témavezetőm és a 23 kg-os csomagom vicces párost alkottak. Látszott a szenvedés a srác arcán, de hiába mondtam neki, hogy hagyja, majd viszem, nem hagyta magát, megküzdött vele. Lakás egész korrekt, egy kb. 11 nm-es szoba + konyha, kis fürdő, külön WC. A slozi okosabb, mint a telefonom, az tuti, és sokkal több rajta a gomb. Persze, mindenen japán felirat, úgyhogy nyomkodni még nem mertem, hátha csúnya végem lesz. Egyetlen probléma a hideg. Itt nem szigeteltek az ablakok, úgyhogy, amennyi fok kint, annyi bent. Ez most így tavasszal átlag 15 fokot jelent. Ez már annyira nem kellemes esténként, nem tudom, télen mi lesz. Fűtés nincs, a klímával oldják meg azt is, de mivel senki sem tudta megmondani, mennyibe is kerül 1 kW áram, nem nagyon használom. Kipakoltam a bőröndömet, fújtam egy kicsit, megállapítottam, hogy már megint több mint 24 órája nem aludtam, és eléggé szét vagyok csúszva. Azt hittem, végre nyugi lesz, és mondjuk, letussolhatok, vagy ilyesmi, de nem. 15-kor eligazítást tartottak a szállásról olyan japános stílusban. Minden precízen megtervezve, percről percre. 1,5 óra alatt vége volt, kaptunk rahedli papírt a házirendről, a szemétgyűjtésről, a lényeges dolgokról stb. Persze, a sok japán feliratos cucchoz az érthető nyelvű használati utasítást nem tartották fontosnak… Még egy kellemetlen infót közöltek. Mivel most lett felújítva az épület, még nincs internet. És a következő két hétben nem is nagyon várható. Remek. Ennyit arról, hogy mindenkivel tudatom, hogy élek. Utólag is bocs. Ötkor Tommal, az itteni főnökömmel elmentünk bevásárolni. Érdekes volt. Lényegében, azt hittem nehezebb lesz, de nem. Itt minden ugyan az, mint otthon, csak a feliratok mások. Gyorsan meglett minden, a dezodort kivéve. Itt olyat nem nagyon használnak. Spray esetleg, deo kizárt. Utána irány haza, tusolás (nincs kád...), majd kb. 36 óra ébrenlét után döglés reggelig. Rég aludtam józanul 8 órát egy huzamban, jól esett.

4.3. Kedd:
Reggel kilencre volt megbeszélve a találkozó az intézetben. Pontra ott voltam, beköszöntem az intézetvezető profnak, ajándékok, jó kívánságok, kötelező körök, stb… Utána a titkárnővel intéztünk papírokat, kulcsot, igazolványt, meg ami kell. Megkaptam az asztalomat, illetve, Joe barátom asztalát, meg egy net igénylő dokumentumot persze tök kínaiul. Bocs, japánul… Kitöltöttük, azt mondták 1 nap, és lesz net. Nos, végül kettő lett belőle, de még így is le a kalappal előttük. Otthon ez 1-2 hétig tartott volna, az tuti. Megismerkedtem a kollégákkal, ami egy hello-ból, és egy Attila vagyok-ból állt, a Matkovits vezetéknevet annyira nem erőltettem. Az én nevemre ők néztek hülyén, az övékre meg én, úgyhogy jól elvoltunk. Ebédkor a főnököm viccesen közölte, hogy nagyon a kajára koncentrálok. Pedig nem is. A rohadt pálcikákra koncentráltam, és komolyan küzdöttem minden falatért, pedig gyakoroltam otthon. De végül összejött, és az utolsó szem rizs is eltűnt a tányérról. Csak azért is… A nap hátralevő részében cikkeket olvastam, majd irány haza a tájfun miatt (lásd: külön írás, később).

4.4 Szerda:
Ma megkaptam az olvasójegyemet, a köpenyemet. Megtanultam használni a könyvtárat, és felszedtem az alap szókészletet a könyvtárosok kezeléséhez is. Nagyon kedvesek, mindenre mosolyognak, de csak japán, angol nyomokban se. Megkaptam a dögcédulámat is, amit elvileg mindig és mindenhol viselnem kell. Már csak a net hiányzik a boldogsághoz. Egyébként pedig olvastam… sokat. Délben egyik kollégámmal elmentünk ebédelni. Ő is post-doc, ortopéd sebésznek tanul, csak közbe kutat egy kicsit. Ő jól beszél angolul, mivel 8 hónapig élt Angliában ez annyira nem is meglepő. Kínai étterembe mentünk, ettől kicsit tartottam, de megkérdezte, hogy mi az, amit utálok, majd közölte, hogy bízzak benne. És valóban. Remek kaját rendelt. Chilis rák, meg valami tészta zöldségekkel, meg hússal. Ja, és sört. Kérdeztem, hogy munkaidő, meg ilyenek, de mondta, hogy ne parázzak már, itt lehet. Nem kellett nagyon rábeszélni egy pohár sörre. Majd még egyre… majd még egyre. Jól gondoltam, hogy nem én leszek a gyenge láncszem, rajtam meg sem látszott, de ő már enyhén spicces volt, amikor elindultunk. Meghívtam egy kávéra (én meghívtam, ő kikérte mindkettőnknek), biztos, ami biztos, nehogy lebarmolják szegényt alkoholizálás miatt. Utána visszamentünk, kikölcsönzött nekem pár cikket a könyvtárból, mert egyedül még nem ment, és olvastam. Jó arc a srác. Mivel Tom megbetegedett, korán (már ötkor) leléptem. Este elmentem bevásárolni, otthonra papucs, hosszabbító, elosztó, törölköző, meg egyéb ilyesmi, ami kell. Persze csak ésszel, mert itt minden durván drága. Előtte még találtam egy parkot kis tóval, benéztem ide is, ha már egyszer erre járok. Szép kis tó, körbe lehetett sétálni. Volt benne ipari mennyiségű vágósúlyú koi ponty (otthon már vacsora lett volna mindből…), meg kacsák, de egészen mások, mint itthon.

Kis híd ível át a tavon. Nagyon hangulatos.

Láttam pár cseresznyefát is, meg alattuk piknikező épp segg részegre tompuló fiatalokat. Ezeknek a piknik ilyentájt azt jelenti, hogy kivonulnak a cseresznyefák alá, és esznek, isznak. Na, persze, nem sokat, ellenben matt részegek lesznek. Láttam egy 70 év körüli bácsit, aki egy kb. fél millás DSLR géppel épp cseresznyefa virágait fényképezte. Ebben csak az a különös, hogy kb. másfél óra múlva, amikor befejeztem a kört a bácsi még mindig ugyan azt a fát fényképezte lelkesen. Marhán ráérnek ilyenekre, és gerjednek a cseresznyefára, főleg ilyenkor. Ha ennyi ideig kéne egy fát fotóznom felaprítanám tűzifának, és elégetném. Úgy döntöttem mára bőven elég ennyi helyi kultúra, sötét is volt már, úgyhogy a bevásárlás után hazamentem.

További fotók a héthez: ITT!!!