4.5. Csütörtök
Szokásos menetrend szerint kilencre érkeztem, persze még csak pár ember lézengett az irodában. Náluk nincs fix munkaidő, így kényelmesre veszik a figurát, még úgy, hogy kb. kilencre járok is, szinte mindig az elsők között vagyok. Érdekes. Ezt át kéne tőlük venni… Megjött főnököm, aki valami kínai csodaszerrel kikúrálta magát a náthából, és rögtön el is vitt egy körre állatházat takarítani. Nos, ez egy maradandó élmény volt. Az állatházat itt nem egészen úgy kell elképzelni, mint nálunk. Ez egy kettős zsilipelésű, totál high tech cucc. Gyakorlatilag egy komolyabb műtétet simán végre lehetne hajtani benne bármiféle fertőzés veszélye nélkül. Arcfelismerős beléptető rendszer, védőruha, csizma, kesztyű, sapka, maszk. Csak ezután lehet belépni magába az állatszobába. Nem is mertem megkérdezni, hogy esetleg lehetne-e fotózni. A válasz azt hiszem egyértelmű okokból kifolyólag egy hatalmas NEM lett volna. Itt almoztunk. Steril doboz, steril alom, polcok fertőtlenítése, fertőtlenített ivóvíz, koszos cuccok kizsilipelése, felsöprés, felmosás, hogy csak a legfontosabbakat említsem. Itt elhiszem, hogy lehet mindenféle kényes genetikai hulladékot tenyészteni. A témavezetőmtől kezdve az asszisztensekig mindenki részt vett a munkában, teljesen egyenlően, itt nincs állatgondozó. Persze, rögtön befogtak engem is. Cipekedtem, pakoltam 2 órán keresztül. De nem bántam. Egyrészt érdekes volt, másrészt nagyon hiányzott már egy kis fizikai munka. Takarítás után ebéd, majd cikkolvasás, este meg levezetésnek megnéztem pár műtétet, ami épp zajlott. Egerek gerincvelőjét sokkolták némi szolid erőhatás segítségével, és utána egy PACAP-nak nevezett anyag oldatát tartalmazó mini pumpát ültettek beléjük, és nézték a gyógyulást. Azaz, csak nézték volna, mert minden egér megpusztult. Talán majd legközelebb… Este hétkor jelentkeztem ki, kerestem némi vacsorát, majd belezuhantam az ágyba.

Shinagawa ward

4.6. Péntek
A reggelek a legrosszabbak, és ez eddig vitte a prímet. A jet lag még javában tombol, nem használ ellene semmi. Ami hatott volna, az a melatonin tabletta, de azt elfelejtettem venni otthon, így most szívás van rendesen. Mivel itteni idő szerint reggel nyolckor otthon éjjel egy van, nehéz megértetni a hülye agyammal, hogy itt most nem azért fekszem az ágyban mert aludni kell, hanem épp ellenkezőleg. Utána meg dél-két óra között le akarok fordulni a székről, mert otthon hajnalodik. Remélem, lassan elmúlik, nagyon idegesítő. Hiába vagyok a koffeinre az átlagnál jobban érzékeny, most persze nem hat a kávé. A mai napom nem telt hasznos munkával. Megérkeztem az irodába, imitáltam némi agyi tevékenységet (munkának álcázva a laptopon keresztül csiholtam netet a telefonomra…), majd 12:40-re visszaballagtam az International Officeba. Innen elmentünk a Shinagawa ward-ba, a területi okmányirodába alien card-ot igényelni az itt tartózkodáshoz. Megnéztünk egy a földrengésekről szóló roppant izgalmas filmet, amellyel megpróbálták nekünk szimulálni, milyen is egy tisztes rengés, illetve mit tegyünk, és mit ne ilyen helyzetben.

Földrengéééééés!!! - szimuláció. Fotó: International Exchange Center

Szánalmasan szar volt. Olyan japán szappanopera jellegű. 20 perceb megpróbáltak vagy 6 szereplőt szimpatikussá tenni, majd végigfutottak a szerencsétlenek megpróbáltatásain. Kezdve az előző esti vacsorától a rengés végéig. De szerencsére happy end lett a vége, és Beethoven is túlélte (ne kérdezzétek, fájdalmasan gagyi). Viszont, ha a lakás is úgy mozog, mint ahogy a székek, nos, akkor azt az élményt kihagynám. Kb. 20-20 centis kilengés jobbra-balra gyors ismétlésben. Először poén, de ha minden így mozogna, akkor garantálhatóan lehánynám a fél környéket, többször is. Ezután következett a tűzoltás szimuláció. Mert, mindenkinek tudnia kell használni a tűzoltópalackot. Ehhez már-már emberfeletti képességek szükségesek. Meg kell ragadni a palackot, ki kell tépni a nagy, sárga biztosító pöcköt, amire rá van írva, hogy "Húzd ki!", majd a slag végét a tűzre irányítani, és lenyomni a gombot. Félelmetes. Gondolkodtam egy kis vízipisztolyosdin, de nem hiszem, hogy díjazták volna.

Oltsd a tüzet vazzeeee!!! - Mongólia vs. Kína, Fotó: International Exchange Center

Miután képzett katasztrófa elhárítókat faragtak belőlünk, átmentünk az okmányirodába elrendezni a formaságokat. Ennyi hivatalnokot egy helyen ritkán lát az ember. És mindegyik dolgozott… A legkomolyabb várakozási idő kb. 5 perc volt, pedig viszonylag tele volt az ügyfél fogadó rész is. Nem semmi. Minden logikusan elrendezve, munkára optimalizálva. Nincs fölösleges szarrágás, hanem dolgozni kell. Mégis, senki sem stresszelt, nem kiabáltak káromkodtak, végtelenül kedvesek voltak még hozzám, totális analfabétához is, akinek lövése sincs arról, hogy épp mit ír alá, és miért. Megismerkedtem azokkal a post-doc diákokkal is, akik velem egy időben kezdtek az egyetemen dolgozni. Vegyes társaság: indiai, kínai, madagaszkári, mongóliai, és Magyar. Én nyertem. Rólam, illetve Magyarországról nem nagyon tudott senki semmit. Ez nem is volt akkora probléma, miután hétfőn Hiro kollégám első kérdése az volt, hogy mi az a botrány az elnökünkkel, amit a világ összes csatornáján nyomatnak. Erre most mi a francot lehet válaszolni? Nagyjából vázoltam, mi a szitu. Nem égett a pofám kicsit se… Ehhez képest a post-doc diákok megkérdezték, hogy nálunk angol-e a hivatalos nyelv, és hogy Törökország határos-e velünk. Tökéletes kérdések, de nem is lehet többet várni, annyira messze vannak tőlünk, mintha másik bolygón élnénk. Ezek után nem volt gáz, hogy pl. Mongóliáról nekem nem volt halvány lövésem se, csak Ulánbátor, meg jurta, meg kurva nagy sivatag. Mondjuk, a mongol csaj semmilyen emberi nyelven nem kommunikált (japánul se), úgyhogy nem lettem okosabb a beszélgetés alatt, ha lehet a kézzel, lábbal kommunikációt annak nevezni. Azért ő is bátor. Eljönni egy évre egy idegen országba, úgy, hogy se angolul, se japánul nem beszél közel semmit. Én se vagyok normális, na de ő… Viszont, rájöttem, hogy 2 kínai srácot leszámítva én vagyok a másik szerencsétlen, aki nem tanult legalább 6 hónapot japánul. Nem mintha különösebb előnyben lett volna bármelyikük is hozzám képest, ugyanúgy halványlila ibolyájuk sem volt a dolgokhoz, de akkor is. Ők legalább megpróbálták. Kínaiak nem számítanak, mert írásban egész jól tudnak kommunikálni a japánokkal, úgy, hogy szót nem tudnak japánul. A kanji 80%-ban egyezik írásban, csak a kiejtése más. Ez nem kis segítség nekik.

The Alien-team + a két kísérőnk, Fotó: International Exchange Center

Fél ötre érkeztem vissza az intézetbe, épp a welcome party kezdetére. Itt most indul a tanév, ide is most jöttek új post-doc. kutatók, nem tudom hányan, mert nem fogtam a bemutatkozásból szinte semmit. Egész jó kis buli volt. Volt szusi, pizza, és sör. Ezt megfejeltem még egy kis hazai Unicummal, de nem igazán ízlett a népnek. Közölték, hogy a 40% “atomic strong”, de azért sokan megkóstolták. Utána viccesre torzult az arcuk, és itták a sört, a zöld teát, meg a narancslevet ezerrel. Persze senki nem merte mondani, hogy ez szar, és szopassak mást, viszont őszinte elismeréssel nézték, ahogy minden gond nélkül lazán kortyolva iszom a szeszt, és még látszólag élvezem is. Pedig én se szeretem az Unicumot… Megtörtént a hivatalos bemutatkozás is, legalább 30 percig próbáltam okosan nézni, amíg ők japánul elmondták, amit kellett, utána viszont én büntettem igaz csak öt percre angolul. Ritka helyzet. A mondókám végére benyomtam egy japán mondatot, amit minden bemutatkozás zárásaként hallottam, ez láthatólag tetszett nekik. Utána kajáltunk, és ittunk. Ki többet, ki kevesebbet. Részemről beszélgetés csak elvétve volt, mindenki inkább a japánt részesítette előnyben. Ez nem is baj, egyrészt otthon sem vagyok ilyenkor a társaság középpontja, másrészt, eléggé egysíkú volt a téma, ha valaki szóba állt velem. Itt most virágzik a cseresznyefa, és erre mindenki totál rá van pörögve. Kaptam prospektust, webcímet, nyomtatott, és rajzolt térképet, meg útvonal leírást is, hogy hol lehet cseresznyefát találni, és a lelkemre kötötték, hogy feltétlen nézzem meg az összes parkot (legalább hatot említettek), mert ilyet csak egyszer lát az ember. Én is szeretem a tavaszt, de ez már kórós, ami itt megy. Ha egész évben virágoznának ezek a fák, tuti az összes japán becsavarodna. Meg én is. Amikor mondtam, hogy igen, nálunk otthon hátul a kertben szintén van cseresznyefa, nem is egy, és nemsokára virágoznak, odáig voltak az örömtől. Aztán közöltem, hogy én inkább enni szeretem a cseresznyét. Na, ezt annyira nem értették, mert, mint kiderült, a japán cseresznyefa nem terem, csak virágzik. Legalábbis, ezt mondták. Gyanús, de, majd pár hét múlva megmondom, hogy így van-e, vagy csak én értettem valamit nagyon súlyosan félre. Nem mertem mondani nekik, hogy ez gáz, tök finom pálinkát lehetne ennyi termésből főzni, mert a végén még meglincselnek.

桜の木 - sakura no ki - cseresznyefa

Parti végén 15 perc alatt elpakoltunk (igen, mindenki együtt, nem csak a takarítónő), minden visszakerült az eredeti helyére, minden szemét eltűnt. Még kicsit beszélgettünk, mi másról, mint a cseresznyefákról, majd nyolc körül lepattantam haza. Útközben még vettem egy sört, ha már egyszer alkohol, akkor érezzem én is jól magam, és úgy döntöttem bepótolom az elmúlt napok blogját.