Minden embernek meghatározó eseményt játszik a gyerekkora. Ilyenkor alakul ki az ízlésünk különböző dolgok iránt, ilyenkor tanuljuk meg az élettel szembeni alapkövetelményeket, ilyenkor válik nyilvánvalóvá kik is vagyunk igazából. Koromnál fogva szerencsésnek is mondhatom magam, hiszen lassan a második x-emet kezdve gyermekéveim minden mozzanatát fel tudom még idézni. Emlékszem a boldog és szomorú pillanataimra, emlékszem minden sikeremre és bukásomra. Nyugodtan nevezhetem magam a 90-es évek szülöttjének, az internet előtti egyik utolsó generáció tagjának. De mi a helyzet a mai generációval? Ők is ugyanúgy fognak visszaemlékezni gyermekéveikre, mint mi? Igenis, meg nem is.

Tény ami tény, hogy a mai generációt az internet neveli, és nem a televízió, ami az én koromban volt a 90-es években. Csonka családban éltem, édesanyám éjjel-nappal dolgozott, hogy meglegyen a kenyérre való pénz, ezért ha éppenséggel nem óvodában voltam, akkor a tévé elé ültetett és átkapcsolt a Cartoon Network-re. Munkájának gyümölcse viszont nem maradt el, hiszen volt tévénk, kábeles telefonunk, sárgakazettás nintendónk és egy Commodore 64-esünk, amihez sajnos nem volt kazetta, így ha hozzáülhettem, akkor színes csíkokat húzogattam vele szórakoztatásom céljából. Zavartalan életünk volt a 2 testvéremmel egyetemben, mégis bennem égett a birtoklási vágy. Mindig többet akartam és csak siránkoztam értük, több-kevesebb sikerrel. Az egyik legkínosabb ilyen emlékem 2004-ben volt, kilenc évesen. Mindenképpen mobiltelefont akartam, és sikerült is kisírnom egyet. Egy kopottas Nokia 3410-est. Alig vártam, hogy megmutathassam osztálytársaimnak, és amikor meglátták csak csodálkoztak. Volt rajta Snake, meg valami oldalnézetes lövöldözős játék, a nevére már sajna nem emlékszem. Én voltam a legmenőbb az osztályban, mivel elmondhattam, hogy van egy telefonom. Sajna az örömöm nem tartott túl sokáig, mivel a negyedikes osztályfőnököm szinte azonnal elkobozta, mondván, hogy nincs rá szükségem. Aznap tényleg elgondolkoztam: "Miért is kellett nekem telefon?". A telefon lényegi funkciója a telefonálás, de erre nem igazán volt szükségem kilenc évesen, az iskolám fél kilométerre volt az otthonomtól, édesanyámon és a testvéreimen kívül senkinek sem volt telefonja. Kit hívhatnék vele? Szerencsémre, egy bocsánatkérést követően visszakaptam a készüléket, amit azután a fiókban tartottam még 2 évig, amikoris már tényleg volt értelme használni (bár akkor sem még nagyon).

A videójátékok iránti érdeklődésem már hat évesen elkezdődött, az első piacról vásárolt sárgakazettás nintendóval. Már annak is addiktív hatása volt rám nézve, tulajdonképpen alig mentem ki az utcára játszani a többiekkel, annyira tetszett az eszköz. 1999-ben hatalmas fejlődés történt a családomban. A kopottas C64-et leváltotta egy személyi számítógép. 2001-ben a legidősebb testvérem középiskolába került, ezt pedig egy új számítógéppel ünnepeltük meg, a régit pedig megörököltem. Szabadtéri tevékenységem időtartama pedig csökkent, állandóan a gépet nyüstöltem. Kaptam ezért rengeteg szídást, többnyire édesanyámtól, hiszen házifeladat időben is csak a gépet nyüstöltem. Osztálytársaim szekáltak ahol tudtak, mondván, hogy ki fog folyni a szemem, elhízok és lusta dög leszek. Nem akarok sznobnak tűnni, de ebből csak egy dolog teljesült amit mondtak: az elhízás. Tény, hogy felszedtem egy pár kilót, ezalatt a 10 éves kemény kikébzés alatt, de mi mást is szereztem?

A legidősebb bátyám kollégista volt. Heti egy alkalommal jött haza. A másik bátyámmal töltöttük otthon a szabadidőnket, amikoris a gép váratlanul meghibásodott. Csak a rendszer ment tönkre rajta, ezért a bátyám telefonos segítséget kért a kollégista tesómtól, hogy mégis hogyan lehetne kezelni a problémát. Igen idegesítőnek számítottam akkoriban, és amikor már végképp elment a bátyámnak a türelme otthagyta a gépet, mondván nem bír engem elviselni és csináljam meg magam. Ekkor találkoztam életemben először a DOS-os felülettel. Mindenhol fehér betűk, fekete háttérrel. Szerencsére a Windows sugója volt megnyitva, és az utasításokat követve, sikerült elindítanom DOS-os felület alól a Windows 98 telepítőjét. Sikeremmel csak a legjobb általános iskolás haverommal osztozhattam, aki szintúgy gépmániás volt, csakúgy mint én. Ennyi mázlim volt általános iskolai évek alatt, és ez az egy ember segített abban, hogy átvészeljem azt a sok szekálást, amik az általános iskolai évek alatt értek. Barátságunk középiskolában tovább folytatódott, hiszen ugyanabba az osztályba kerültünk.

Egyáltalán nem érdekelt az olvasás. Rüheltem olvasni. De csak mostanáig. Nyolc év kellett ahhoz, hogy felvilágosuljon az elmém, és elkezdjek más dolgok iránt is érdeklődni. Nem bántam meg. Az olvasás tényleg fejleszti a képzelőerőt és gondolkodást, és az olvasásnak köszönhetem azt, hogy a mostani szöveget érthetően tudom leírni, megfelelő írásjelek használatával. Teljesen analfabétának számítottam. Csak a játék érdekelt, és semmi más. Viszont ennek is volt előnye: megalapozta a nyelvtudásomat. A játékoknak köszönhetem azt, hogy amikor elkezdtem középiskolán angol nyelvet tanulni, akkor már az alapszavak javarészét ismertem, és csak a nyelvtanra kellett koncentrálni. Nyelvtudásom drasztikus mértékben növekedett, és sikerült eljutni arra a szintre, amikor már szövegkörnyezetből is képes vagyok egy ismeretlen szó jelentésére következtetni. Tudásomat viszont nem azért szereztem, hogy csak legyen. Szabadidőmben egy fordítócsapatnál tevékenykedem, mangákat és animéket fordítok angolról magyarra. Emellett a japán nyelv tanulmányozásával is foglalkozom, és - habár hülyének hangozhat - keresem a magyar és a japán nyelv között az összefüggéseket. Mindenáron azon vagyok, hogy egy közös gyökeret találjak eközött a két téves nyelvcsaládba besorolt nyelv között.

Amikor rossz jegyet szereztem, teljesen lelombozódtam. Édesanyám erre mindig csak annyit felelt, hogy magamnak tanulok. Nem attól féltem, hogy anyukám dühös lesz, sokkal jobban féltem magamtól, hogy mit nem tudok, hogy tudatlan vagyok. Nálam a legnagyobb félelem a tudatlanság. Félek nem tudni valamit. Ha nem tudom, muszáj megtanulni. Ez hajtott engem előre. Bizonyítani és bizonyítani. Ha valaki tévesen tudott valamit, próbáltam meggyőzni, hogy az nem úgy van. Ha pedig én tudtam valamit tévesen, akkor megrendültem. Mindig is próbáltam magamtól kikövetkeztetni a dolgok működését, a biológiától kezdve a fizikáig.

Egy hónapja lassan, hogy leérettségiztem. Tegnap megérkeztek a felvételi pontok. Úgy néz ki, hogy első helyről legalább négy ponttal lecsúsztam, második helyen viszont 140 ponttal túlteljesítettem. Ha körülnézek magam körül, azt látom, hogy azok akik általános iskolában szekáltak, most mind egytől egyig közmunkások. Akiket csak a tanulmányi eredményei érdekelték, vagy a barátom, azok főiskolára és egyetemre készülnek. A barátság az, ami összekovácsolt bennünket és képesek voltunk átvágni a záporon, hogy most a vihar középpontjába érjünk. Útjaink pedig most 13 év után szétválnak. Ettől már csak rosszabb lesz, egyesek beszámolója szerint.

Na de már nagyon eltértünk a témától. Most egy kis betekintést nyertetek a gyermekkorom első szakaszába, hiszen ahogy mondani szokás, az ember élete végéig gyerek marad. Mi a helyzet a mai generációval? Rengeteg intelligens ember van, rengeteg barátom van a fiatalabb korosztályból is, viszont egyre több az elzüllöttebb gyerek. Nincsenek tekintettel se a szüleikre, se a tanáraikra, mintha nem irányítaná őket senki. 14 évesen már iszogatnak, én 14 évesen azt sem tudtam, milyen a pálinkának a szaga. Mindegyik okostelóval jár, viszont a telefonkönyve üres, de a háttértár tele van játékkal. A tanár nem szólhat érte, mert a szülő bemegy és felpofozza őt. Mintha mi akarnánk, hogy csak hülyébb emberek legyenek. Kényelmesedünk, de még hova? Az a legnagyobb problémájuk, hogy nincsen barátjuk/barátnőjük 10 évesen, ezért a Fészbúk profiljuk minden negyedik kommentje arról szól, hogy milyen szívás az életük. Miért? Miért van ez?

Talán tudom rá a választ. A XXI. században rendkívül felgyorsult az élet, a szülőknek már tényleg nincsen szabadidejük a gyerekre, egyszerűen csak megveszik neki a sok ketyerét, hogy ellegyen vele. Na meg nem szabad elfelejtenünk, hogy mindez presztizs. Tekintélyesnek számít az a gyerek, akinek a legújabb Iphone 67 van, nő a befolyása, hogy ő megengedhet magának ilyet. A mai telefonnak viszont van egy nagy ártalma is. Na mi? Az internet. Amióta hétköznapi tevékenységgé vált az internet használata, a gyerekek több szennyhez férhetnek hozzá. Míg az én időmben csak a tévé szolgáltatta a média szennyét, ma már az internet is besegít ebben. Kevés az olyan szülő, aki tényleg használja a szülőzár funkciót, a lényeg, hogy a gyerek addig is szórakoztassa magát. A gyerek ezáltal az interneten éli ki magát, itt talál magának példaképeket, itt (is) talál társaságot. Csak az a kérdés, hogy ez a társaság milyen. Nem mindegy, hogy a Redtúbon, vagy a Juhtúbon talál magának társaságot. Ha a gyerekben végigmegy a jellemfejlődés, onnan már nincs visszaút, ez pedig egész életét meg fogja határozni.

Tehát, ha véletlenül feltévedne most ide egy nálam fiatalabb személy, üzenem neki, hogy legyen kedves, tanulja azt amit szeretne, fejlessze gondolkodását, kreativitását, mert ez a jövő. Szükség van az új hiper-szuper kütyükre, de soha ne legyen nálunk egy eszköz okosabb, mint mi magunk. Habár nálam is későn jött ez az érés, de én még képes voltam változtatni magamon.