Le sem tagadhatnám, hogy milyen nagy kalandjáték fan vagyok. Kedvenceim között van a Still Life első és második része, a Syberia sorozat, a Vampyre Story, a Monkey Island, de a Resident Evil első három részét, sőt még az Alone in The Darkot is ide sorolhatnám. Két évnyi FPS dőzsölés után, újra kedvem támadt valami új nyalánkságot kipróbálni. Mivel bő fél éve büszke Dreamcast tulajdonos vagyok, el is kezdtem kutakodni, milyen jóságok találhatók a gépezetre. Ekkor bukkantam rá a Shenmura. A pozitív kritikák engem eléggé meggyőztek, ezért gyorsan be is szereztem. Miután 26 órával később végigvittem a játékot és letettem a kontrollert, csak ennyit tudok mondani: Váó!

Egy Dreamcast exkluzív játékról van szó, habár már nem is annyira „exkluzív”, hiszen a szemfülesek már X-box Live-ról is beszerezhetik, és erősen ajánlom, hogy minden ember tegye meg, aki szereti ezt a zsánert. Egy kőkemény kalandjátékról van szó, és azon belül is az egyik legjobbról. Lehet, hogy sokak képzeletét nem fogja megragadni a keleti kultúra, amit a játék kínál, viszont én törzsgyökeres otakuhoz méltóan minden pillanatát élveztem.

A történetről nehezen lehetne spoilerek nélkül beszélni, mivel a 26 órányi játékidő alatt, minden egyes apró történés ad valamit a sztorihoz. Ha mégis röviden tömören össze akarnám foglalni, akkor valahogy így nézne ki: Az Úr 1986. esztendejében Hazuki Ryot egy 18 éves japán ifjút szörnyű megpróbáltatások érik. Hazaérte után azt látja, hogy házába betörtek, apját pedig a dodzsóban faggatják egy főnix tükörrel kapcsolatban. A forró vérű fiatal Hazuki viszont nem hagyja őket annyiban, és próbálja menteni a menthetőt. Azonban az apja meghal és kis híján az ő élete is majdnem odaveszett. Miután 3 nap alvás után felkelünk, a játék kezdetét veszi, és Yokosuka 4 nagy pályarésze megnyílik előttünk. A sandbox játékstílusának köszönhetően szabadon felfedezhetjük a terepet, beszélhetünk emberekkel és kérdezhetjük őket arról, ami az aktuális küldetéshez szükséges. Noteszünkben Ryo ezeket eltárolja, és akármikor elővehetjük, ha netán elfelejtettük teendőinket. Főküldetések mellett természetesen melléküldetések is helyet kaptak, ezekkel Ryo magánéletébe nyerhetünk bepillantást, már ha hajlandóak vagyunk ezeket is megoldani.

Ahogy az írásom elején is említettem, egy kalandjátékról van szó, azonban ebben a játékban a kaland, akció, verseny, Beat 'em up és Sandbox stílusok keverednek, emellett egy kis Quick Time Event is került a kész termékbe, tehát próbálták a létező legtöbb játékműfajt egyetlen programba beletuszkolni, az összhatás pedig nagyjából sikerült is. Azért írom, hogy csak nagyjából, mivel a Beat 'em up jeleneteknél gyakran fogjuk a földön találni magunkat. Habár a játékban található egy táblázat, és gyakorlótér is, ahol elsajátíthatjuk a különböző mozdulatokat, mégis azon kapja majd magát az ember, hogy ezeknek a kombinációi szinte megjegyezhetetlenek, még egy Tekken-en felnőtt személy számára is, ezért ha harcra kerül a sor csak össze-vissza fogjuk a gombokat nyomogatni. A Quick Time Event, amit a játék használ, ebben az időben forradalminak számított, de azt kicsivel sem mondanám, hogy emiatt már jól is működik. Reagálási időnk alig 1 másodperc, ezért gyakoriak lesznek az újratöltések ilyen jeleneteknél, gyakran fogjuk elvéteni az adott gombot.

A játék egy hónap történéseit dolgozza fel, pontosabban December 5-től egészen December 25-ig. Ennyi idő áll rendelkezésünkre ahhoz, hogy felfedezzük az „alvilágot”, ellenségeinkkel elbánjuk, és hogy megszerezzük a Phoenix tükröt, ami az emberiség fennmaradásában sorsdöntő. Az idő szimulációjának köszönhetően a játékban helyet kapott egy napszakváltozás is, ezért mindig ügyelnünk kell arra, hogy időben hazaérjünk, és nyugovóra térjünk, hogy azután teljes erővel kezdhessük meg kutatómunkánkat. A napszakváltozás még annyiból is fontos, hogy a 4 részes hatalmas pályán, minden üzlet időponthoz van kötve, tehát ügyelnünk kell arra is, hogy bezárás előtt még azon a napon szakítsunk rájuk időt, már ha a noteszben leírt nyomok éppenséggel odavezetnének. Ott van még viszont a buszmegállóban kirakott menetrend is, ehhez is igazodnunk kell, bár hál' Istennek minden órában jön egy busz (Nem úgy mint itt Magyarországon). Illetve ha végre sikerül munkát is szereznünk, akkor igazodnunk kell a munkaidő beosztásunkhoz, és nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy mi után is nyomozunk.

Ez a Sandbox stílus, amit a játék kínál, a kortársait igen meghazudtoló módon sikerült megelőznie. Tény, hogy a játékban nem használhatunk járműveket (csak bizonyos küldetések keretében), de az a szabadság, amit kínál, az tényleg lenyűgöző. Kezdjük azzal, hogy minden tárgy, ami a játékban található, azzal interakcióba is léphetünk. Így tehát, ha odamegyünk egy kólaautomatához, kiválaszthatjuk, hogy milyen itókát szeretnék fogyasztani. Ha játékterembe megyünk, akkor néhány, a Sega örök klasszikus játékaival játszhatunk, mint például a Space Harrier, vagy a Hang On. Ha unjuk a befásult területi zenét, akkor elővehetjük a magnónkat, a boltban pedig vásárolhatunk hozzá kazettát, és azt hallgathatunk amit akarunk. Néhány üdítőnek a dobozával akár nyerhetünk is, ezt be kell váltani a legközelebbi boltban, és akár egy csúcs-szuper rádiót is nyerhetünk. Felhívhatjuk ismerőseinket, új és ismeretlen telefonszámok esetében pedig nyomok után kutathatunk. Házunkban kinyithatjuk a fiókokat, a szekrényeket hasznos tárgyak után kutatva, boltokban a termékeket levehetjük a polcról, hogy jobban megnézhessük őket. Ha pedig a rakparton elvállaljuk a munkát, minden reggel targoncaversennyel indul :3. Mindehhez társul egy pompás környezet, ami tökéletesen vegyíti a keleti és a nyugati kultúrák jellegzetességeit.

Szépnek szép a játék, de nem mondanám hibátlannak. Sajnos az idő vasfoga azért nem hagyta érintetlenül a produktumot. Kezdjük azzal, hogy a játék nagyon sterilnek hat. Akármennyire is próbálja elhitetni velem, hogy én egy ember vagyok, és minden döntésemnek következménye van a játékban, a vége így is úgy is ugyanaz. Döntéseink semmit nem befolyásolnak, egyedül csak jobban érezhetjük magunkat ha egy bizonyos pillanatban a nekünk tetsző döntést választjuk. A járókelőkkel egyáltalán nem szabad szóba elegyedni, hiszen mindegyik leráz minket azzal, hogy siet, vagy hogy munkából jönnek és fáradtak. Ha mindezeken túltesszük magunkat, akkor a világ egyik legjobb kalandjátékát kapjuk, amit mindenkinek kötelező életében egyszer végigjátszania, már ha szereti ezt a műfajt. Ez... tényleg... egy... Mestermű! Nem csoda, hogy csak három GD lemezre fért ki.