Vagy amolyan szegény embert az ág is húzza formátumban, vagy inkább nagyon is szándékosan, valami szörnyű igazságtalanság történt velem. Vagy nagyon rossz helyen voltam rossz időben, vagy nagyon is "jó" helyen voltam "jó időben", de olyan súlyos eljárást varrtak a nyakamba, amiből nem is olyan biztos, hogy ki fogok tudni mászni. Erre talán már rá is fogok menni...
Az történt ugyanis, hogy amiért ingyen utazhatok, és az érsebészeten, ahol megműtötték a lábamat, azt javasolták, hogy a friss műtéttel sokat kell járkálnom, emiatt gyakran elutaztam különböző vidéki városokba. 2009. június 9-én Budapestre akartam utazni, és hogy ne legyen egyfolytában túl hosszú az utazás, szokásomhoz híven egy korábbi vonattal Nyíregyházáról elutaztam Püspökladányig, ahol mindég volt több mint fél óra eltölteni való időm. Ezzel viszont minden bizonnyal kiszámíthatóvá vált az utazgatásom, legalábbis így gondolom. Püspökladányban az állomás előtt az egyik büfében ittam egy kávét, és a váróteremben levő látványpékségben vettem 10 dkg sajtos rudat. Közben megérkezett a budapesti gyorsvonat, amivel eredetileg kellett volna utaznom, és felszálltam rá. Amikor elindult a vonat, váratlanul lefékezett és megállt. Mindenki arra gondolt, hogy baleset történhetett, mert legalább tíz percig állt a vonat. Egyszer csak kinyílt a fülke ajtaja, két rendőr benézett, és az egyikük megkérdezte tőlem: maga ivott kávét az állomás melletti büfében? Ittam kávét - válaszoltam, mire elkérték a személyi igazolványomat. A rendőr kivette az igazolványtartóban talált papírpénzt, azonnal megbilincselt, és felszólított, hogy szálljak le a vonatról. Szégyenszemre megbilincselve, amire volt még egy póráz is rátéve, mindenki szeme láttára bevittek a váróterembe, hogy az ottani pénztárnál bevizsgáltassák az igazolványomban talált papírpénzeket. A pénztárosnő elkezdett bizonytalankodni, nem tudta megmondani, hogy hamis pénz volt-e nálam. Egyszer csak feltűnt a látványpékség eladónője átszellemült hisztérikus arccal, kezében 8-10 db ötszáz forintossal, odaszólt a rendőröknek: nálam is vásárolt ez az ürge, és vitte a pénztárhoz bevizsgáltatni. Csakhogy nála kiszámolt apró pénzzel fizettem, mert akkor már volt nálam apró a kávéivás után, de úgy látszik, erre már nem emlékezett. Hiába mondta a pénztárosnő, hogy szerinte nem hamis, beültettek a rendőrautóba, és elvittek a rendőrkapitányságra.
A rendőrkapitányságon megmotoztak, kiszedték az oldaltáskámból is a nálam levő papírpénzeket, és egyből azt állították, hogy mind hamis. Én ezt kétségbe vontam, mire úgy döntöttek, beviszik az OTP-be bevizsgáltatni. Közben többször azzal ijesztgettek, hogy ezért legalább nyolc év börtönbüntetést fogok kapni. Lelkileg teljesen összeroppantam, úgyhogy amikor megkérdezték, van-e számítógépem, letagadtam. Másfél óra múlva közölték velem, hogy most tartják a házkutatást nálam az idősek otthonában, és már lefoglalták a számítógépemet, a szkenneremet és a nyomtatómat. Ez még jobban lesújtott, rádöbbentem arra, hogy ezzel olyan súlyosan kompromittáltak, hogy az életemet tették tönkre. Közben visszahozták a pénzemet az OTP-ből, ahol azt állították, hogy nem mind hamis, de vannak közte kétes eredetűek. Ha ennyire nem voltak biztosak benne, honnan tudhatta egy büfés nő megállapítani? Arra emlékszem, hogy amikor a kávét ittam, ott dekkolt a büféhez közel egy rendőrségi autó, és úgy ahogy vannak lányok, akik taxisokkal, vagy kamionosokkal, vagy URH-s rendőrökkel szeretnek barátkozni, pechemre ez is olyan lehetett, és odaszólhatott nekik. Azok pedig csináltak egy akkora felhajtást belőle, hogy talán azóta is imponálnak előtte ezzel, én meg tönkre lettem téve. Ez az egyik feltételezésem, legalábbis egyelőre, de egy biztos, hogy senki sincs annyira bolond, hogy éppen ott próbálja meg elsütni a hamis pénzét, ahol rendőrök is vannak a közelben.
Azzal védekeztem, hogy nem én voltam az, aki ellopott egy nagy csomó pénzgyártáshoz való papírt évekkel ezelőtt, mert idősek otthonában lakva csak nem gondolják rólam, hogy olyan tökéletesen tudok pénzt hamisítani, hogy meg lehessen téveszteni vele valakit..
Nem lehetett a lelkükre beszélni, közölték velem, hogy három napig le leszek letartóztatva, délután átvisznek Debrecenbe a fogdába, és majd ügyész fog dönteni arról, hogy harminc napra előzetes letartóztatásba kerülök-e. Szóltam nekik, hogy én nagyon súlyos cukorbeteg vagyok, több mint tíz féle gyógyszert kell szednem, amelyekből csak a déli fejadagom van nálam. Ráadásul a talpamon cukorbeteg szövődményes sebek vannak, és azért járok úgy, hogy a zoknimban az egész talpam alatt másfél centi vastag szivacs van, a lábamon pedig több helyen is kötés. Délfelé felhívtam a figyelmüket arra, hogy aznap alig ettem, márpedig aki cukorbeteg, azért kell naponta ötször ennie, mert ha megéhezik, úgy lecsökkenhet a vércukorszintje, amitől bekómálhat. Nálam súlyosbítja a helyzetet, hogy nem szoktam éhesnek érezni magam, az éhség inkább legyengüléssel jár. Ezt megszívlelve hozattak nekem egy hamburgert, és egy flakon két literes ásványvizet. A pénzemet pedig gondosan becsomagolva, előkészítették arra, hogy felküldik Budapestre bevizsgáltatni. Püspökladányból hoztak egy hivatalból kirendelt ügyvédnőt, aki mintha a vád képviselője lenne, megszólt, hogy miért nem akarok együttműködni a rendőrséggel, és miért nem vallom be azt, hogy én hamisítottam a nálam talált pénzt. Mondtam neki, hogy miért is kellene beismernem azt, amit nem én követtem el. Megfogadtam, ha belehalok is, nem hagyom magam rászedni arra, hogy magamra vállaljam. A rendőrök fenyegetőztek ugyanis, hogy ezzel csak súlyosbítom a helyzetem, mert ha bevallanám, még aznap szabadon engednének. Nem hittem nekik.
Közben behoztak valakit ugyancsak megbilincselve, őt is pórázon vezetve, és mondták, hogy majd vele együtt kell mennem a debreceni fogdába. Ő állítólag azt követte el, hogy amiért eltiltották a gépjárművezetéstől, de a jogosítványát nem vették el, emiatt az ügyvédje tanácsára továbbra is vezetett. Csakhogy a rendőrség lesben állt, és az első kanyarban elkapta. Legalábbis ezt állította, mindenesetre ő jól fel volt szerelve, pl. legalább 30 doboz cigarettával, és több flakon üdítőitallal.
Amikor délután elindultunk Debrecenbe az URH-s rendőrségi autóval, búcsúzóul kaptam a főnyomozótól egy literes Colaszerű üdítőitalt. Csodálkoztam is a kedvességén, emiatt nem mertem inni belőle. Időközben kiderült, hogy Debrecenben engem először be kell vinni a kórház sürgősségi osztályára, hogy alkalmas vagyok-e arra, hogy fogdába vihessenek. Így kerültem először fogda helyett a Debreceni Orvostudományi Egyetem I-es Belklinikájának a Sürgősségi Osztályára, ahol úgy döntöttek, hogy az éjszakát is ott kell töltenem. Csak a vizsgálat idejére vették le rólam a bilincset, úgyhogy irulhattam-pirulhattam a betegek közt, ráadásul éjszakára két egyenruhás rendőr maradt velem, akik nem ám bóbiskolva vigyáztak rám, mint ahogyan a filmekben látható. Kezemet az ágyhoz bilincselték, alig tudtam kikönyörögni, hogy a bilincs racsnis része ne alul legyen, mert emiatt állandóan összébb szorult, amikor kezemet véletlenül odaütöttem az ágy széléhez. Úgy is néztek rám az orvosok, és betegek. Talán az ilyen ügyek azért érdemelnek ekkora felhajtást, mert a hatalmon lévő tolvajbanda azt irigyli másoktól, amit ők szeretnek a legjobban, vagyis a pénzt. Úgy kezeltek, mintha egy pitiáner pénzhamisítás súlyosabb bűn lenne a rablógyíkosságnál. Szegény kisiskolások.... Hallottam ugyanis olyan esetet, hogy a szülőket olyan súlyos pénzbírságra ítélték, amibe a gyereknek muszáj volt belehalnia. Úgy látszik, a pénzhamisításos ügyek "modern" halálos ítéletek lettek, melyek alkalmazhatók gyermekekkel szemben is.
Az feltűnt, hogy milyen precízen vizsgáltak meg, méltón a debreceni kórház egykori jó híréhez. Sok kérdést feltettek arról, milyen fájdalmaim vannak itt-ott, de egyet azért senki sem kérdetett meg tőlem, hogy mikor ettem utoljára. Ráadásul egy jó kövér orvos tette fel ezeket a kérdéseket. Így aztán az emésztőrendszeremnek gondosan be kellett osztania azt a hamburgert, amit még a püspökladányi rendőrségen kaptam ebédre, de mintha valami baja lett volna, mert émelygett a gyomrom tőle. Másnap reggel szóltam az ápolónőknek, hogy nagy baj lesz abból, ha a cukorbetegségem mellé még enni sem adnak, nem még gyógyszert, így aztán kaptam végre két kockasajtot kenyérrel és keserű teával, de gyógyszert nem. Végül is beszállíthatónak ítéltek a fogdába, de elrendelték, hogy előbb el kell vinniük egy olyan orvosi rendelőbe, ahol gyógyszereket tudnak felírni nekem, mivelhogy azokat a speciális gyógyszereket, még a kórházban sem tudták biztosítani számomra, amiért nem inzulinos cukorbeteg vagyok, hanem 2-es típusú, tablettás. (Vagy pedig csak egy megbilincselt cukorbeteg, és nem pedig valamiféle rang és fémjelzett híresség...) Akkor már egy napja nem jutottam gyógyszerekhez.
A következő állomás pórázon vezetve jobb híján az a körzeti orvosi rendelő lett, ahová a rendőrségi alkalmazottak tartoztak. Jó sokan várakoztak a rendelő előtt, sajnáltam is, hogy soron kívül bemehettünk - meg is szóltak emiatt - ahol ráadásul majdnem egy órát vacakoltak velem, átkötötték a sebeimet is. Felírták a szükséges gyógyszereimet, és az elkobzott pénzem híján a rendőrség kontójára váltották ki nekem a gyógyszertárban útban a fogda felé, csak épp nem kaptam ebből sem.
Megérkeztünk a fogdába, ahol elkezdték elvenni tőlem a személyes dolgaimat, s miközben készítették a leltárt róla, váratlanul rosszul lettem. Éreztem, hogy össze fogok esni, de mivel abban a helységben nem volt leülési lehetőség, kértem, hogy had üljek le valahova, mert valószínű, be fogok kómálni most már. Persze ezt nem biztos, hogy jól tudtam, mert akik cukorbetegség következtében kómálnak be, azok általában minden átmenet nélkül veszítik el az eszméletüket. A következő emlékem már csak az volt, hogy ülök egy széken, és az egyik smasszer pofozgatja az arcomat, hogy térjek magamhoz, természetesen csak kicsiket ütögetve. A holmim közül elővették azt a fél literes Colaszerű üdítőitalt, amit még Püspökladányban adtak útravalóul, s mondván, hogy az biztos jót fog tenni nekem a cukortartalma miatt, jól megitattak vele. Ettől kezdve már csak arra emlékszem, hogy mentősök vannak felettem, és az egyikük megjegyezte: most 80/50 a vérnyomása. Borzalmas hányinger jött rám, még volt annyi erőm, hogy szóljak, tegyenek valamit elém, majd szűnni nem akaró hányinger jött rám újra és újra, miközben többször ismét elveszítettem az eszméletem. Egyszerűen nem tudtak elvinni magukkal, hanem még ott a fogdában elkezdtek infúziót adni, miközben rádión keresztül kapcsolatban voltak egy ügyeletes orvossal, akivel szívinfarktust diagnosztizáltak. Betettek a számba egy tablettát azzal, hogy ne nyeljem le, csak szopogassam el. Többször ismét elveszítettem az eszméletem. Mindég, amikor magamhoz tértem, hánynom kellett. Legközelebbi emlékem már az volt, hogy a fogda udvarán vacakoltak velem a mentőautóban, ott is infúziót adtak, szurkálták a karomat tűvel, miközben paskolgatták a bal kézfejemet. Rádión mondták, hogy már jó ideje nem tudnak elindulni velem, és ezzel a mai programjuk véget fog érni. Amikor végül arra szánták el magukat, hogy elindulnak velem a kórházba, váratlanul beült a mentőautóba kísérőnek két rendőr. Szóltak a mentősök nekik, hogy ez úgysem fog tudni megszökni, a rendőrök azt válaszolták, hogy a szabály az szabály, és a csuklómat odabilincselték a hordágyhoz.
Ugyanabban a kórházban tértem magamhoz, ahol az éjszakát is töltenem kellett. Odajött hozzám egy szőke hajú fiatal alacsony filigrám termetű doktornő, és megkérdezte tőlem: olyan jól érezte talán magát itt minálunk, hogy visszaspekulálódott a fogdából? Ön szerint a 80/50-es vérnyomást ki lehet valahogy spekulálni? - kérdeztem tőle, mire azt válaszolta; hát azt nem. Ott is infúziót kaptam egy nagyobb gépből, és egy automata vérnyomásmérővel, szinte tíz percenként mérték a vérnyomásomat. Aztán az EKG vizsgálat szerint nekem mintha szívinfarktusom lett volna, de azt is megállapították, hogy már korábban is kellett lennie egy-két könnyebb lefolyású esetnek. A kórházban álmosság jött rám, és másfél óra alvás után már valamivel jobban éreztem magam, csak épp senki nem kérdezte meg tőlem akkor sem, hogy mikor ettem utoljára. Érdekes, hogy miközben minden orvos tudta rólam, hogy cukorbeteg vagyok, egynek se jutott eszébe, hogy nem e a táplálkozás hiánya miatt lettem rosszul, meg attól, hogy nem adtak gyógyszert, sőt még meg is gyanúsítottak, hogy csupán megjátszottam a rosszullétet. A körülöttem történő sok-sok ápolónői és orvosi sürgésforgás ellenére azért ott is odabilincselték csuklómat az ágyhoz. Talán emiatt nem értem annyit a szemükben, hogy enni kapjak, na meg gyógyszert.
Délután áttoltak betegágyastól a II-es Belklinikára, ahol ismét megcsodálhattak az orvosok és a betegek a csuklómra szerelt bilincs miatt. Útközben megbilincselve meglátott egy hölgyismerősöm, a kiséretemben levő rendőrökkel, azóta sem állt velem szóba. Ott is keresztülestem egy nagy csomó vizsgálaton, feltettek jó sok kérdést azzal kapcsolatban, hogy hol érzek fájdalmat, majd betoltak egy kórterembe. A rendőrök rendületlenül továbbra is velem voltak. Ismét kénytelen voltam szólni az ápolónőknek, hogy csupán levegőtől nem fogok tudni meggyógyulni, mert másfél napja jóformán semmit sem ettem, talán ez is okozhatta a rosszullétemet, és kaptam végre egy kevés szalámit kenyérrel, és keserű teával, gyógyszert pedig továbbra sem kaptam. Vajon mitől lett ilyen szegényházi az egykoron híres Debreceni Klinika?
Váratlanul beállított a kórterembe három civil ruhás rendőr, szóltak az engem őrző rendőröknek, hogy vegyék le rólam a bilincset. Felolvastak egy határozatot, miszerint a megromlott egészségi állapotom miatt megszüntetik a fogva tartásomat, mert tudomásuk szerint hosszan tartó kórházi kezelésre szorulok. Ezt aláíratták velem, és otthagytak. Persze ezt a kórházban annak tulajdonították, hogy kiderült rólam, ártatlan vagyok. Mindjárt másképp néztek rám, tudtak szeretettel is bánni velem. Ki is használtam, és azt elhallgatva, hogy a rendőrség tudomása szerint hosszabb kórházi kezelésre szorulok, szóltam az ottani orvosnőnek, hogy jó volna, ha sikerülne este nyolc órára, a vasútállomásra kiérnem. Nem volt könnyű ugyan, de miután aláírtam, hogy a saját felelősségemre hagyom el a kórházat, még aznap késő este hazaértem.

Folytatása következik