Sziasztok!
Muszáj kiírnom magamból. Nagy lépés előtt állok, amit már legalább 5 éve kellett volna meglépjek, de eddig még is húztam, halasztottam bízva abban, hogy idővel kialakulhat valami. Sajnos ez nem valósult meg, mondhatni csak rosszabb lett. Az utóbbi 1-2 évben elkezdtem már egyre komolyabb pszichoszomatikus tüneteket produkálni, mostanra talán már elért a szocális szorongás, ez fejelte meg generizált szorongást és a bipoláris zavart. A mentális problémákkal már 10+ éve küzdök, ezeket emberi módon tudom már kezelni, egy élhető mederben tartani, persze olykor felül kerekednek ilyenkor jó mélyre tudok kerülni, de az idő megszokta oldani. Ami viszont végérvényesen feltette az "i"-re a pontot a covid, és az, hogy az elmúlt 2 évben gyakorlatilag 4 alkalommal nyeltem be. Szerencsére fiatal és egészséges (még) a szervezetem, így kórházi kezelés nélkül megúsztam minden alkalommal, de szenvedtem rendesen! Természetesen oltva vagyok, valószínűleg emiatt úsztam, csak meg ennyivel. Viszont az biztos, hogy ennyit nem voltam beteg egész életem alatt. Biztos vagyok benne, hogy a munkahelyi stressz, a folyamatos presszúra, az ügyfelek (valahol jogos) elégedetlensége a vállalati téboly a kiszolgáltatosság érzése és az, hogy már utálom a munkám és még is ez van teljesen felőrli a szervezetem.
Ezek csak a fizikai tünetek, de a legrosszabb, hogy nem vagyok boldog. A hosszú ideje tartó nihil érzelmileg teljesen kiüresített, mégjobban mint amennyire a gyerekkori tramuák tették korábban. Egy ideje már a fejemben van a gondolat, hogy meddig csinálom még így? Ameddig a teljes életem eltelik vagy csak amíg a fiatal évek amik idővel pótolhatatlanok lesznek? 4 éve élek a saját magamnak állított börtönben, a lakásomban, a négy fal nyomása közt. Eltávra csak munkába engedem magam azon a 200 méteren sétálok végig. Ennyi a kapcsolatom a külvilággal. Az ügyfelezést nem sorolnám ebbe a kategóriába, ez egy szinlelt dolog mindkét részről, nincs valós emberi kapcsolat.
Az, hogy mennyire nem értek egyet az "értékesítéssel" és, hogy ezt mennyire nem tartom sem szakmának sem munkának, sőt inkább károsnak azt már nem is részletezem. Teljesen meghasonultam. Egy szar amit csinálok, káros és utálom. Ez az anyagias, folyamatos túlfogyasztás nem, hogy nem fenttartható állapot ez egy irányba vezet az emberiség vesztébe. Nem magyarázom tovább, tudom, hogy mindenki tudja mire gondolok ezzel.
Az elmúlt héten szabadságon voltam, vasárnaptól. Csütörtökön kezdődött a köhögés, orrfolyás. Vasárnapra tökéletesen ki is bontakozott és ebben a szellemben is telt szerdáig a pihenésem. Csütörtöktől jött a lassú javulás és most hétfőn újra húzom az igát. Rengeteg tervem volt a szabadság alatt, szerettem volna kimozdulni és az idő is napos volt. Sajnos ezt csak bentről élvezhettem. Nagyon elkeserítő volt, hogy végre elhatároztam magam egy kis sétára, de senkinek nem szerettem volna házhoz vinni az omikront. Eddig is sokat gondolkodtam, hogy mennem kell innen, de ez végleg megadta most a lökést. A szervezetem minden porcikája könyörög, hogy hagyjam magam mögött az eddigi életem és ne várjam a csodát tovább. Ahogy lehet tiltakozik.
Holnap felmondok. Terv már megszületett, van elképzelésem, hogy mit fogok csinálni. Szerencsére anyagilag egy ideje már rendben vagyok így még egy kis pihenés is belefér mielőtt belevágok az új melóba. Szükségem is lesz rá, hogy kicsit megnyugodjak és kellő energiával folytathassam az új munkát.
Muszáj valami merőben másba beleugranom, hogy végre érjenek újra ingerek és szeressem az életet végre. Nem szeretnék teljesen leépülni fizikálisan és mentálisan egyaránt...
.
.
Ez a váltás a felismeréssel kezdődik. Ismerek olyan idős embert, aki fiatal-középkorára eljutott a nihilbe és ott ragadt. Nem jött a felismerés. A munkafüggőség biztosan nem segített rajta... Pedig hasznos dolgot csinál és jó is benne, de rém repetitív, az emberi kapcsolatok pedig kb. 0 szerepet töltenek be az életében, hiába dolgozik emberekkel. Öszinte érzelmi kapcsolata szerintem nincs senkivel.
