Disclaimer: Nem én írtam ezt a sztorit, csak megtaláltam a vinyómon nézelődve, úgyhogy a credit nem tudom kié, mindenesetre ismét jót röhögtem rajta, gondoltam megosztom veletek is. Némi Morrowindes ismeret nem árt a teljes élvezethez, de érthető anélkül is.

Hol bolt, hol nem bolt, mindenesetre vendéglátói egységnek számított az a kicsiny kis ivó,ami az élő emberek lakta világ és a túlvilág között, a síkok közti háló egyik csomópontjában, a semmi határán állt. Az ivó a Looser Dyers Inn nevet viselte, hogy ez mit jelent, azt senki sem tudta, mert senki nem beszélte a síkok közti nyelvet.
Az ivóban azon az estén, Azura havának háromszázkilencedik napján jó sok vendég üldögélt. A vendégek legnagyobb része Félmeztelen sötételf volt, aki idejük nagy részét álmodozással töltötték, a másik legnagyobb része sötét kinézetű fekete communális ruhában lévő maffiózó, CT tetoválással a bal fenekén.
A harmadik legnagyobb csoport egytől egyig a sötét testvériség szemüveges pilótasityakjában volt, és némelyek párban, némelyek egyedül üldögéltek, és paralizálós kardjaikkal az asztalt kaparászták. Akadt azonban egy kis csoport, a központi elhelyezkedésű, ámde egy sötét sarokban található 30 fős Kerekasztal körül, akik egyáltalán nem mutattak ilyen átlagos kinézetet. Volt ott minden, gyíkember, elf, ork, khajit, volt ott teljes vértes lovag, íjász, pap, tolvaj, fejvadász, barbár, sőt még egy teljes vértes ork varázsló is akadt, de az ő története már örök homályba vész. A cifra társaság jókedvűen beszélgetett, falatozott, és várt.
Persze, hogy mire, azt egyikük sem tudta. Ez egy idő után feltűnt, és egy bizonyos Le’Croix
nevű varázsló fennhangon megkérdezte:
- Emberek, mire várunk mi itt? – válaszként sokféle reakciót kapott, fejrázást, értetlen nézést, sőt, még egy „ember a te jó édes anyád”-at is a teljes vértes ork varázslótól. Mivel senki nem tudta a választ, még az egyik kis asztalnál egyedül üldögélő idegen sem, Le’Croix még egyszer megkérdezte:
- Emberek, mire várunk mi itt? – a reakció majdnem ugyanaz volt, mint azelőtt, kivéve az ork varázslót, aki a sértést megismétlő arcátlant egy csatabárd sújtással jutalmazta, röpke 400 HPt sebezve a 40-50 tűzsebzésen kívül. Ezt a pillanatot választotta egy okoskodó imperial ruhás Khajit, hogy ünnepélyesen szót emeljen:
- Jaj de buta vagy te ostoba ember. Azt hiszed mert varázsló vagy, már mindenhez értesz? No, mivel látom, hogy a díszes társulatból senkinek nincs akkora Intelligence értéke, mint nekem, így elmagyarázom. Ez a fogadó azon karaktereknek a gyűjtőhelye, akik borzalmasan buta módon fejezték be Morrowindi pályafutásukat, tehát pancserül, balfék módjára haltak meg, viszont legutóbbi elmentett állásuk annyira régi, hogy a gazdájuk nem tudja, érdemes-e egyáltalán folytatni velük a játékot, vagy hagyja őket a francba, és kezd egy újat.
- Aha – hümmögött a tömeg – és ez mit jelent?
- Fogalmam sincs, de ez áll a cégéren.
- Tehát mi itt mind bután haltunk meg? – kérdezte egy fekete köpönyeges, varázslóbotos alak
- Ezek szerint igen – válaszolta a macskaember.
- Te például hogy haltál meg?
- Én őrségben gubbasztottam Gnisis tornyán, és nem vettem észre, hogy egy 2000 fős ork hadtest közeledik, akik végül megöltek.
- Ő, az elég égő. És mikor volt az az utolsó megmentett izé?
- Utolsó elmentett állásom 3 hónappal azelőtti, mikor elindulunk Ald Velothiba valami fogoly
elkapása miatt.
- Nem is tudtam hogy a Khajitok madarakat esznek.
- Nem olyan fogolyt, hanem foglyot. Emberi rabot. De ha olyan okos vagy, te hogy haltál
meg? – A fekete köpönyeges hümmögött egy sort, azt latolgatta, elmondja-e halála történetét. Végül letette a súlyokat, és neki kezdett:
- Kidolgoztam egy varázslatot, amitől 1000 mérföldnyit tudtam ugrani. A varázslat elég kis százalékban működött, 100-ból 1 arányban. Na, kimentem a pusztára, varázslok, nem sikerül, alszom, varázslok, nem sikerül és így tovább. Egyszer csak valaki megzavarta az alvásomat, és egy ragadozó kardfogó vérkukac volt. Annyira szétsebzett, hogy a maradék egy HP-mel az utolsó reményem a varázslat maradt, ami csodák csodájára éppen most sikerült, és kihúzott a bajból.
- És akkor miért vagy itt?
- Estél te már pofára 1000 mérföldről úgy, hogy 1 HP-d volt? – Na, ez megtette a hatását, mert
a kocsmában borzalmas hahotázás vette kezdetét.
- Jómagam haltam a legocsmányabb halált – közölte egy félig törpe, félig üveg vértezetben lévő breton pap, aki a szakrális mágia valódi beavatottja volt – Mikor ugyanis Haren Ősi Kriptáját pakoltam ki Hla Oadtól délre, félholtan, szétverve érkeztem ki a természetbe, és varázserő híján hazautazni se tudtam, gondoltam alszom egyet…– ebben a pillanatban fülsüketítő prüntyögés hallatszott az ivóban. A pap bocsánatkérő arckifejezéssel elővett extravagáns csuhája alól egy kis gombokkal ékített téglát, és a füléhez tette – Ő, heló Mark – a haverom, súgta a többieknek – figyi, most épp nem érek rá, majd visszahívlak Recallal. Cső.
No, hol is tartottam?
- Ott hogy aludtál.
- Ja, szal aludnék, de ellenség van a közelben. Mondom 0 mana 5 HP-n ez elég necces, de csak nem valami durva. Hát meglátom, hogy egy sárrák vagy micsoda. Hő, hát ez király, a sárráknak 12 HP-ja van, az én tőröm meg pont 10-as tűzsebzéssel rendelkezik az alap 3-as vas mellé. Megszúrom, erre mi van? Nem hal meg, hanem 1 HP-ja marad és megharap és meghalok. Hát így történt. Nem tudom, hogyan nem halhatott meg az a sárrák, de nagyon idegesít a probléma. – a csehóban ülők értetlenkedve néztek egymásra a matematikai lehetetlenség hallatán.
- Én úgy haltam meg – vette át a szót egy teljes kitin vértben lévő teljesen tapasztalatlannak látszó íjász – hogy gondoltam gyakorlom kicsit a nyilazást Balmora környékén, hát lövöldöztem a kukacokra, és ahogy tüsszentettem, az egyik nyílvessző magasan elszállt, bele egy ilyen repülő soklábú mamutbogárba. Odajött és szétcincált. – A kocsmában újra röhögéshullám csapott az égig, mindenki jól érezte magát.
-Én úgy haltam meg – folytatta a licitálást Destrotikus Dorton, akinek karján egy cikázó villámot ábrázoló tetoválás éktelenkedett, amit azonban senki nem látott az azt elfedő Drága ingtől – hogy nagyon rámentem a Destructionre, kifejlesztettem 100-ig, azon belül nagyon rámentem a villám sebzésre, csináltam egy varázslatot, ami 15000 villámot sebez fixen, plussz nyom egy Calm creaturet 2 másodpercre. – a kocsmában a csodálkozás moraja szaladt végig, mert a villám még oké, de az a calm creature már nagyon durva – Aztán rámentem a Daedrikus szentélyekre, kifosztottam őket, azon belül rámentem a draemorákra, mert azoknál franyec fegyver szokott lenni. Aztán egyszer láttam egy Daedrothot, rámentem arra is, hogy majd megölöm, rázizzentem az extra gyilkos szikravillámot, csakhogy reflect 100% volt rajta.
- És, mi lett a kalanddal? – hangzott a türelmetlen kérdésáradat.
- Rámentem. – mondta Destrotikus Dorton csüggedten.
- És mikor volt az utolsó elmentett állásod?
- Mikor még csak az első 1-5-ig sebző villámtűt tudtam ellőni.
- Az gáz. És Le’Croix, te hogy haltál meg?
- Le’Croixot épp most ölte meg egy ork pusztán azért, mert a társaságnak intézett általános megszólítást egy ork varázsló sértésnek vette. Nem elég hülye halál ez? – világosította föl a társaságot a fővilágosító, majd visszahúzódott a reflektorok fényköréből.

Idő közben egy Fahlat nevű hivatásos beszédember odalépett a kocsmároshoz.
- Te kocsmáros, itt ez a Sujamma, mennyit adsz érte?
- 30 arany.
- Jaj, te olyan csodálatos ember vagy!
- 45.
- Nem adsz többet, te hülye köcsög?!
- 57.
- Ha adsz többet, megosztok egy titkot veled.
- 49.
- Na, adok 10 aranyat.
- 63.
- Adok még tizet.
- 62.
- Akkor adok 100-at.
- 79.
- Adok még 100-at.
- 79.
- Adok ezen kívül még 1000-et.
- 89.
- Itt van még 1000.
- 99.
- Adok még százat!
- 96
- Ne, itt van még 100.
- 91
- Smucig! Nesze, itt egy 1000-es.
- 100.
- EZAZ!!! – örvendezett a beszédember, és örömmel adta át a Sujammát, amit több mint háromszoros áron, 100 aranyért sikerült eladnia, persze nem tűnt fel neki, hogy eközben egy kisebb település éves bevételének ötvenszeresét elherdálta a kocsmáros korrumpálására.

Közben a társaságban a hülye halálok históriái folytatódtak.
- Én őr voltam Vivecben. – Mesélte épp egy rezzenéstelen arcú punk frizurás katona – és megláttam, ahogy a plazaban egy koszos jött-ment valami ládát nyitogat. Odamentem, hogy hé haver, temeg micsinász? Erre elővett egy akkora Daedric Katanát, hogy nem láttam a tetejét, és úgy kettévágott, hogy még mindig viszket a medencecsontom, ha arra gondolok.
- Ű, de szar halál. – helyeselték a többiek. – És mikor volt az utolsó mentésed?
- Mikor beléptem a légióba.
- ŰŰŰ – hangzott a lesajnáló moraj - És te, idegen, te milyen vicces halált produkáltál?
- Én halhatatlan vagyok – válaszolta morcosan a külföldi, és arcába húzta borzalmas rúnákkal és cikornyás szalagdíszekkel övezett daedrikus fejsisakját, majd kaméleonként visszahúzódott a mestergerenda árnyékába. A többieket bár érdekelte, hogy hogyan lehet itt valaki, aki halhatatlan, de mivel a tag eltűnt szemük elől, nem firtatták a dolgot.
- Én egy Mudan Grotto nevű kis víz alatti barlangba mentem be – kezdte meséjét egy tipikus kalandozónak kinéző Adventurer nevű High Elf - gondolván valami böszme kincsek lesznek ott. Mivel az egész víz alatt van, vittem vízlélegzős és gyorsúszós sisakot. Ez ilyen maradandó effekt rajta.
- Ja, ismerjük, folytasd – sürgették a Golden Saint lélekben rejlő lehetőségekkel nagyon is
tisztában lévő többiek.
- Na szóval megyek, úszok órákon át, lélegzem a vizet, jönnek ilyen halak, szétcsapom őket, jönnek ilyen négykarú izé-emberek, szétcsapom őket. Gondolom, most már aludni kéne, de sehol nem volt szolid föld, mindenhol csak durva víz volt, amin nem lehet aludni. Erre fölmásztam egy polc tetejére, és ott alukáltam egyet. Fölébredve folytattam végtelennek tetsző utamat a víz alatti járatok sűrűjében. Fölérek a rejtett dwemer erőd tornyába, ahol egy hulla valami vicces haláláról ír, hogy itt rekedt, és gyógyital helyett mérget ivott.
- Ja, én voltam az – vetette oda egy zöld fejű felpuffadt élő hulla.
- Na mindegy. Szóval épp kiröhögtem magam az ipsén, mikor tovaindulok, észreveszem, hogy hopp, elkezdek fulladni. Ott egy ajtó, valami vault, éppen volt hozzá kulcsom, gyorsan bemegyek hát. Szerencsére az már nem volt víz alatt, így meg tudtam nézni, mi a helyzet. Hát az a helyzet, hogy a halak letörték a fejemről a sisakot, aminek lélegzése nélkül nem tudok kiúszni. Manám nincs, a polcos szobákig nem jutok vissza, térdig vízben ugyebár nem lehet aludni, a recall varázslatomat pedig épp előtte felejtettem el direkt, mert foglalja a helyet ugye. Így hát fogtam magam, és lelültem a sarokba, a kincstárat át se néztem, mit csináljak a sok anyagi jóval ha nem tudok kiúszni. Leültem hát és csöndben éhen haltam.
- Te barom. Abban a kincstárban az egyik polcon van egy Nagymesteri páncélkovács
kalapács. Ha arrébb mész 1 méterrel, azonnal meglátod, és megjavíthattad volna a sisakodat – morogta a bajsza alatt az idegen, aki megszólalásig hasonlított egy kaméleonra. De csak megszólalásig, mert miután beszélt, az álca lefoszlott róla, és engedni láttatta sudár, valami villogó, kék köpönyegbe burkolózott testalkatát, Daedrikus vállvasakkal szélesített vállát.
Nem tudták mire jó a köpönyeg, de a szegélye belelógott a gyertya lángjába, és az idegen nem úgy nézett ki, mint akit ez zavar. Inkább varázsolt egy örök érvényű invisibilitit magára, hogy már végképp ne tudják látni.
- Hát….izé…az – nyökögte a pórul járt – nem baj….ugyis a hülye halálokról beszélünk? Nem? – Ezután agyvérzést kapott, esés közben beledőlt a kemencébe és felrobbant az övében lévő flin, ami cafatokra szaggatta a testét. Pillanatokkal később ismét belépett a kocsma ajtaján.
- Na, újra itt. Azt hiszem ezt már nem kell elmesélnem.
- És te? – kérdezte a társaság egy háttérben üldögélő kis fekete tollpalástos napszemüveges tatától, aki egy élő galambot rágcsált éppen.
- A nevem Ozzy. Mászkáltam az utcán, és énekeltem, hogy I’m Just a Dreamer. Erre odajöttek ilyen félmeztelen sötételfek, és szétszurkáltak. A mai napig nem tudom, hol rontottam el. Mivel a fogadó többi részében (különösen a félmeztelen sötételfek körében) tapinthatóvá vált a feszültség, Ozzy gyorsan az asztal alá bukott, és az ott mászkáló beszélő Mudcrabtól vásárolt egy komplett ébenikus páncél szettet, amibe beöltözve már nem ismerik föl a lincselők.
- Utolsó mentett állásod?
- Mikor elkezdtem a valóságshowmat. Nem vagyok benne biztos, hogy még egyszer leforgatom azt az egészet, ezért vagyok itt. – válaszolta a kisember a tanúvédelmi páncélprogram álcája mögül.
- Én a legnagyobb kereskedő voltam a kontinensen. A legnagyobb hősöktől vettem használaton kívüli felszerelést 10000 aranyért. – mesélte az előbbi mudcrab a többiekhez fordulva.
- És mi lett veled?
- Arra járt egy első szintű tolvaj és leszúrt tőrrel, mert még nem hallott rólam. – űűű, a meglepődés tapinthatóvá vált a szobában, a szánalom olyan sűrű lett, hogy kenyérre lehetett volna kenni.
- Hé te barbár. Te meg hogyan haltál meg?
- Há, az úgy vót, hogy menek ahhoz a hegyesfülü manóhoz, mer köllött a lelke. Tuggyátok, amirő azt a nagy falut nevezték el, és láthatatlan széken űdögél nap minnap.
- Vivec?
- Ja. Na szóva megyek, viszek védelmet a tűző, víztő, varázslattó, akkora a életem, mint egy 2000 tonnás bálnának. Szal menek, a kis manó meg lövi rám a gonosz varázst, ami persze nem hat rájam, mert olyan védett vagyok mindentű. Erre elfogy a varázsa, odagyün, és elkezd ököllel verni. Erre hirtelen úgy elfáradtam, hogy lefeküdtem pihejdni, de az meg csak püfföl tovább. És gondolom unom, nyomok egyet Isteni Közbeavatkozás amulettembű, és azon kapom magam, hogy a ütéseitű olyan fáradt vagyok, hogy nem to’k varázsúni. Még fegyvert rántani se, meg semmiccse. Egyszerűen teljesen kész voltam. Az meg csak gyün azt veri a fejemet a fődbe. Én meg nem tok semmiccse csinányi, se támadni, se védni, se legalább az ajtóig elkúszni, még rendes mód körbetekinteni se. Végű annyira ideges lettem, hogy
megiszom a egyetlen Visszahívás italomat, ami végre kiszabadított onnajd.
- És hol volt a Jel elhelyezve?
- Hát a jelt aztat benn hagytam Bal Fellben 4 Draemora Lord gyűrűjábe, hogy maj visszagyüvök széccsapni köztük.
- Aha. Hát, szar halál. És mikor volt az utolsó mentett állásod?
- Mikó megérkezek Balmorába, hogy valami Cossius Carédesz-szel kell beszéni.
- brrr. Elég régen – sajnálkozott a nép - És te? – kérdezték egy azóta egyre közelebb somfordáló CT tetoválásos fazontól.
- Én elmentem az Elfek klubbjában a viveki külföldi negyedbe, csendben iszogattam, erre beront egy állat, és elkezd kötekedni, hogy a Morag Tong így, a Morag Tong úgy, én megtámadom, mert hát mit kötexik, erre szétcsapta a fejemet egy kétkezes csatabunkósbottal.
- Ne szidd a Morag Tongot, mert megjárod. – Fenyegette egy piros köntösös jólfésült sötét elf.
–Hát te meg ki vagy?
- Eno Hlaalu, a Morag Tong egykori nagymestere.
- Aha. És itt az egykorin van a hangsúly. Veled mi lett?
- Az úgy volt, hogy jött valami kis pöcs, hogy adjak neki munkát. Hát mondom oké adok, éppen le kellett vinni a szemetet, meg eltenni láb alól egy-két ellenséges piti bűnözőt, venni kenyeret meg tejet a boltban, hát mondom mit árthat ez a kis mindenlébekanál senki. Aztán egyszer csak a srác odaáll, hogy ő már Mester, és most megöl, hogy ő legyen a nagymester. Mondom majd ha fagy! Hogy meglepődtem, mikor az általa idézett háromszáz ötven darab frost atronach jégkockát csinált az aréna negyedből és apró reszelékre morzsolták elgémberedett tagjaimat.. De hát, van ez így.
- Hé, idegen, már csak te maradtál. Te hogy haltál meg? – érdeklődtek a láthatatlanul ücsörgő outlander felé. Ez utóbbi csendben nyelt egyet, de mivel ez cselekvés értékű cselekedet volt, azonnal lefoszlott róla a láthatatlanság, így hát kénytelen volt belekezdeni mondókájába.
- A nevem nem lényeg, szólítsatok csak Nerevarine-nek. Jómagam egy Dagoth Ur nevű hihetetlen erejű vámpírral küzdöttem. – magyarázta, és közben egy aranyozott foglalatú csillivilli rövidkarddal piszkálta a fogát.
- És legyőzött?
- Én sosem halok meg. Szétcsaptam a gonosz isten szivét ezzel a karddal és egy kalapáccsal, majd iszonyatos mágiámmal szétamortizáltam a sebezhetővé vált, de még mindig hihetetlen erőt képviselő ősvámpírt. Kifele gondoltam alszok egyet, mert nem volt már manám, és sok HP-mat levette az, hogy a harc felét félig a lávában töltöttem. Na, alvás közben jött 19 darab Dark Brotherhood fejvadász bénítós kardokkal.
- Ű, akkor ők voltak, akik végül megöltek?.
- Nem, a fejvadászokat tök simán legyaktam, Scourgeomból idéztem dremorát, a maradékot szanaszét csaptam a bénítós, fagyasztós, robbantós, erőelszívós lándzsámmal. – ezúttal a teremben tartózkodú pilótasipkás vendégek hallgattak el, és néztek szúrós szemmel a beszélőre, de csakhamar megrettentek jobb vállvasától, ami ősi daedrikus mágiát árasztott. Az idegen fölpattant, úgy mesélte történetét. Mikor véletlenül a rezzenéstelen arccal álldogáló punktaréjos városőr közelébe ért, az mintegy megszokásból rendre utasította,
- You talk too much outlander! – a külhoni nem értette a síkok közti nyelvet, de megigazította a köpenye alá rejtett daedrikus katanát, amitől rögtön elkussolt a katona, még az arcára is ráfagyott a döbbenet.
- Node folytatva a sztorit, - folytatta a sztorit a bevándorló - ezután már aludnom kellett, és hogy-hogynem, megint felépresztenek, ezúttal egy nyamvadt Cliff Racer.
- Nem mondod, hogy a Cliff racer ölt meg?!
- Nem mondom, mert én halhatatlan vagyok. A cliff racer puszta tekintetemtől hamuvá égett, viszont eldöntöttem, hogy beindulok a városba gyalog akkor már. Na megyek Sadrith Morába, mert az volt a legközelebb, ott állok a vízparton. Belemegyek, úszok, látom jön 40 darab Draugh. Hát, ezt már én se bírom.
- És megöltek?
- Nem, még volt manám Water Walkra, hát gyorsan feltotyogtam a víz tetejére, és futva indultam Sadrith Mora felé.
- És beértél?
- Nem, mert félúton lejött a vízenjárás, és szembe találtam magam 40 kiéhezett negykarú (az összesen 160 kar) draugh-al, plussz még 3 kisebb vérhallal.
- Persze ezek már szétcincáltak?!
- Ugyan, nem tudok meghalni. Gyorsan a gyűrűmből kilőttem egy effektet, ami 1 mérföldes körzetben mindenkitől elszív 200 HP-t, és azt nekem adja. Mivel gyakorlatilag az egész keleti tenger élővilágát kipusztítottam, a parton már várt a halász szakszervezet, és vasvillákkal nekem rontottak.
- És ők öltek meg?
- Dehogy is. Mondom, hogy halhatatlan vagyok! A halász szakszervezetet belevezettem egy közeli népes Hunger csapatba, és a két csoport szépen kiirtotta egymás. Még szerencse, hogy a halászok vasvilláit előtte megmágikusította valaki.
- Én voltam – válaszolta a teljes vértes ork varázsló, de hogy miért tette, azt a történetével együtt soha nem tudjuk meg.
- Na mindegy. Viszatérvén Sadrith Morába, látom, hogy az egészet leigázta valami vérfarkas banda, és most ötezer-hétszáz darab feldühödött vérfarkas fordult felém.
- Ű, elég béna halál.
- Nem-nem. Fogtam az „utolsó esély” nevű amulettemet, és kimenekültem vele. Ez az amulett divinális intervenció segítségével a legközelebbi oltárhoz visz, felgyógyít, feltölti a manámat, elmúlasztja a fáradtságot, megszünteti a betegséget, sőt még egy olyan jóleső elégedettségérzettel is eltölt, amit szex után szokott az ember érezni. Erre ott találtam magam Ald'ruhn-ban, minden max. Gyorsan aludtam egyet a mentés kedvéért, és mentem vacsorázni.
- És akkor hogy halál meg?
- Nem haltam meg.
- Akkor mi a fenét keresel itt?
- Hát, történt, hogy a srác, aki játszik velem, gondolta kipróbál egy ork varázslót, csak úgy poénból, hogy milyen is lehet az. Megcsinálta, hülyéskedett vele pár órát, vasvillákat enchantolt 1-2-es tűzsébzéssel, kukacokra lövöldözött 1-es villámszikrákkal, kiirtotta Hla Oad lakosságát, csak hogy tudjon a házaikban aludni, burdennel, blindnessel és hasonló nyalánkságokkal szivatta a városőröket, a közeli rákokat pedig teljesen értelmetlenül 20%-os tűz resisttel ruházta fel.
- És mi köze van ennek ahhoz, hogy te most itt lebzselsz?
- Az, hogy mikor a drága játékosom megunta az ostoba orkját, gondolta visszatér hozzám isteneket ölni, birodalmakat igázni, 3000 fölötti sebzéseket produkálni, világokat megmenteni és játszani a legyőzhetetlen HŐST!!!! Csakhogy mikor az autosavet visszatöltötte, az Ald'ruhnban lévő maxos, 80. szintű karija helyett egy Hla Oadban ücsörgő 1. szintű Ork varázslót kapott.
- És mikor volt az utolsó azelőtti mentett állás.
- Nem tudom. Tán mikor leszálltam a rabszállító hajóról valami Seyda Neen nevű koszfészekben.