Az emberi lét értelme?

Nem áll érdekemben senkinek se az értékrendjére, vagy a személyes véleményére hatni, én csak saját képzelgéseimet osztom meg magam szórakoztatására.

Az élet értelme? Hogy meghalj.

Mindig, amikor felkeltem az elcseszett álmomból, átjárt egy megmagyarázhatatlan érzés. Egy olyan érzés, amit nagyon sokáig nem fogtam fel, hogy mit jelent pontosan. És bár nem tudtam, de mindig jelen volt az életem során. Nem tudom mi okán született meg bennem ez a fojtogató érzelem, de úgy gondolom, hogy már megfogantatásom pillanatában is rendelkeztem már vele.

Ez pedig az élet értelmének megkérdőjelezése.

Egy olyan világban kell élnem, amiben akár sikeres leszek akár sikertelen, akár boldog leszek akár boldogtalan, akár egyedül leszek vagy sem, akár szenvednem kell vagy nem, akár beteljesülnek az álmaim vagy sem, végén úgy is a föld mélyén végzem előbb utóbb mindenkivel együtt. Viszont ameddig ez meg nem történik, csak a szenvedés és a boldogság közötti libikókán kell egyensúlyoznom, úgy, hogy annak semmilyen elemét nem változtathatom meg, bármennyire is szeretném.

Ez egy olyan “szenvedés”, amely ellen nem tehet az ember. Minden rosszat, amit a világ nyújt el kell fogadni, és erre mindenki egy szót használ.

„Ez az élet rendje”.

Sokszor elgondolkozok, hogy az emberek mennyire túlbecsülik az élet fogalmát. Annyira de több és több dolog van az életen kívül, ami hihetetlen méreteket ölt, és felfoghatatlan a halandó elménk számára. Galaxisok születnek, bolygók semmisülnek meg, birodalmak váltogatják egymást mégis mindenki az „életért” van oda. Az élet csak egy állapot, egy olyan fogalom, ami csak az elménk által megfogalmazott világban létezik. Születésünk utáni és halálunk közti állapot, amik véletlenek sokasága végett létezhet csak. Mégis igazolja, hogy mi itt és most létezünk, és ez egy olyan állapot, amiből a legtöbb embernek nincs kiút. Ha csak nem éri el a boldogságot, ami technikailag egy „olcsó” kémiai reakció sokasága, amit endorfinnak nevezünk. Az élet csapda azok számára, akik nem boldogok, mert akkor se élni se meghallani nincs „lehetőségük”. Az életösztön nem véletlenül van belénk diktálva. Van, aki csak erőltetett életet él, mert nem tudja hogy vessen véget neki. Kiviről egy életerős ember míg belül már halott.

Az ember egy énközpontú lény, amivel nem is lenne semmi baj, ha nem jutottunk volna oda, ahova a világ jutott.

„Az ember feladata az, hogy kitermelje a következő generáció rabszolgáit”.

Rengeteg gyermeket vállalnak az emberek, saját boldogságuk érdekében vagy éppen a beleprogramozott ösztöneik által parancsolva. De vajon belegondolnak azok az emberek, akik egy életet kívánnak erre a világra hozni, hogy valóban jó ötlet e? Megtudják e adni azt a anyagi, és mentális biztonságot amire egy gyereknek szüksége lesz? A gyerek élete során egészséges marad e? Mi történik akkor, ha a gyermek sohase leli meg a boldogságot? És csak egy lesz a sok közül, aki ugyan olyan „rabszolga” lesz, mint mindenki más? És a céljaik ugyan olyan üres érzelmek sokasága, amik csak azért léteznek, hogy legyen értelme az emberi létének? Ha megnézzük a társadalmi berendezkedést, a minimálbért vásárlóértékének a meghatározását, a nyugdíjrendszert, a “szingli adót” a család fontosságának a propagandáját akár politikai vagy vallási irányon belül, minden erről szól. Kis pénzt visszajuttatni a társadalomba, hogy épp, hogy ne legyenek lázongások, de összességében az átlagembernek csak azt a feltételt teremtik meg, hogy a következő generációt egy alapos „agymosás” után igába tudják hajtani különböző hatalmak. Ez végső soron mind a pénzről és a hatalomról szól. Minden! Ha végig gondoljuk, végső soron minden tevékenység eredménye, haszna, előbb utóbb a legfelsőbb kizsákmányoló réteghez kerül, amit az emberek MAGUK teremtettek meg. És ezt a berendezkedést már soha az életben nem lesz módja megváltoztatni az embernek, csak részesévé válni.

Egy olyan egocentrikus világkép alakult ki az emberekben, ami felfog váltani mindent. Mindenki úgy gondolja, hogy a véleménye számít. Egy olyan vélemény, amit lehet fél perc, vagy több év után elfelejtenek. De mégis mindent elkövetnek, hogy a másik embernek a tudtára hozhassák. Szinte megszállottként próbálja megosztani mindenki a mondanivalóját, vagy akár a saját élete pillanatait attól függetlenül, hogy az helyes vagy helytelen, a valóságban vagy minden platformon, amit csak elér. És megannyi ember hallgat ezekre az emberekre. Oda jutottunk, hogy ilyen közlemények formálják az emberi elmék sokaságát, és tekintünk példa értékűnek? Olyan vélemények, aminek fele több mint hazugság, vagy féligazság! Az emberek nem vizsgálják át több szempontból annak tartalmát és valódiságát, hanem csak szimplán elfogadják azt. Oda jutottunk, hogy mindenki aggódik a tetteik következménye végett, mikor a halál után már nem lesz semmi jelentősége. Az emberek néha olyan kicsinyes és jelentéktelen dolgokon összevesznek, hogy az szinte „vérontásba” torkolódig. És olyan döntéseket hoznak, amiben folyamatosan más látja a kárát. Mintsem egy értelmes társalgás mellet azt megoldanák. És ez már annyira nevetséges, hogy tényleg elgondolkozok, hogy nem csak álmodok?

400.000 évvel ezelőtt a Homo erectusból fejlődött ki Afrikában a ma élő ember, a Homo sapiens vagyis értelmes ember. Ebbe az egyetlen fajba tartozik a ma élő összes ember. Mégis úgy viselkedünk, mint ha minden más ember valami idegen lenne. Ideológiákra, rasszokra, városokra, országokra, nemzetekre bontódunk, és egymással küzdünk mindig valami ellen. Megannyi idő után még mindig csak harcolunk, valami mondvacsinált indokkal mert éppen az adott elgondolás, olyan irányba halad, ami személyes értékrendünkkel nem fér össze mintsem próbálnák megérteni vagy felülvizsgálni azt. És komolyan ennyi idő után se jutott el a társadalmunk, hogy egy olyan „világot” alkossunk, ahol elérhetjük az utópiát? Ahol az igazság megkérdőjelezetlen és mindennél elsőbbséget élvez? Ahol a segítségre szorulónak segítő kezet nyújtanak? Ahol nem történik ítélkezés a másik fél felet csupán azért, mert más, mint a megszokott, de törvényt egyszer sem sértett? Ahol a társadalomra számára ártalmas dolgokat nem bírjuk elpusztítani, hanem hagyjuk kibontakozni? Nem vagyunk képesek összefogni valóban káros ideológiák ellen és fellépni ellenük?

Ahol csak egy dolog számít a vagyon a népszerűség és a hatalom? Miért nem lehet a földi életünk alatt, ideális környeztet kialakítani, ahol mindenikek megadjuk a „boldogság” esélyét? Az helyet, hogy folyamatosan csak generáljuk továbbra is a problémákat, amit csak próbálunk látszólagosan eltüntetni vagy kezelni.

És mindezt csak a hatalmas kapzsiság és önkényes hatalomvágy véget?