Út Korea turistaparadicsomába, amiről talán még sosem hallottál: Csedzsu-sziget

Végeláthatatlan tengerpartok, gyönyörű sziklák, zöldellő hegyek és az őket átszelő kacskaringós utak, mindez egy olyan szigeten, ami pár ezer évvel ezelőtt még a Föld egyik legnagyobb aktív vulkánja volt. Ha be is ugrik sok minden Koreáról, a fentiekre meglehetősen ritkán gondol az ember, pedig ez is itt van, kicsit délre a Koreai-félsziget déli csücskétől Csedzsu-szigetén. A Szöulból repülővel egy óra alatt elérhető turistaparadicsom mostanában a kínai turisták egyik kedvenc nyaralóhelye, nekem viszont volt szerencsém a koronavírus évei alatt ellátogatnom, amikor a legnépszerűbb látnivalók környékén is csak egy-két helyi lakos kóborolt. Rövid beszámoló egy 2022-es hosszúhétvégéről.

Ha valaki szereti a koreai drámákat, vagy szívesen nyújtózik el a kanapén a Netflix kínálatát böngészve, talán már belefutott a Ha az élet mandarinnal kínál... (When Life Gives You Tangerines) című sorozatba. Amellett, hogy a történet rendkívül szívmelengető, már csak azért is érdemes belenézni legalább az első részekbe, mert nem csak a 60-as évek Koreájába enged betekintést, de mindezt egy azon belül is különlegesnek számító helyszínen, Csedzsun teszi. A több mint három budapestnyi területet felölelő sziget már csak földrajzi okokból kifolyólag is mind hangulatában, mind történelmében és kultúrájában eltér valamelyest a szárazföldi Koreától: a helyi tájszólás például olyannyira különbözik a standard koreaitól, hogy egyes nyelvészek külön nyelvként kezelik, ami mára már sajnos eltűnőfélben van. Ahogyan a régió béli népszokások és hagyományos életformák többsége is, mint például azok a búvárasszonyok, akik akár 20 percig is képesek a víz alatt maradni, hogy a sziklák és hínárok közt megbúvó kagylókat összegyűjtsék.

[Szerk.: Mint arra a kommentekben felhívták a figyelmem, a memóriám félig megtréfált, ugyanis a csedzsui búvárnők nem 20 percet töltöttek a víz alatt, hanem 20 méter mélyre merültek.]

Mindez már önmagában is elég indok arra, hogy valaki felírja a bakancslistájára a mandarinok szigetét, nekem azonban mégis sikerült görcsöt kötnöm az idővonalra és még azelőtt megérkezni Csedzsuvárosba, mielőtt bármit is tudtam volna Dél-Korea nem is annyira titkolt turistaparadicsomáról. Az utat egy helyi ismerősöm szervezte, így én a tudatlanok nyugalmával szálltam repülőre Szöulban, ahonnan mindössze egy órányi utazás után már a legdélebbi tartomány fővárosában találhatja magát az ember. A pálmafák, a morajló tenger már landolás után olyan érzést kelt, mintha az ember másik országba érkezett volna - csak a lobogó zászlók teszik biztossá, hogy még mindig koreai földön járunk. A reptér környékén számos kisbusz várja az utazókat, amiket különböző autókölcsönzők üzemeltetnek, így nem kell sokat agyalni, hogyan juthatunk járműhöz a környéken. Az autókölcsönzés ugyanis szinte kötelező, a tömegközlekedés csupán buszokra hagyatkozik, amik elég ritkán járnak, így a legkézenfekvőbb, ha saját járművel kezdünk neki a barangolásnak.

Megérkezésünk után egyből feltűnt, hogy milyen nyugalom övezi a környéket, a kanyargós hegyi utakon, a tengerparton sétálva, de még a nemzeti park bejáratánál elterülő terjedelmes parkolóban sem nagyon találkoztunk senkivel, ám mint később kiderült, mindez csupán a koronavírusnak volt köszönhető: mivel az utazási korlátozásokat csupán néhány nappal az érkezésünk előtt oldották fel, hosszú hónapok után az első turisták voltunk, akik 2022 tavaszán felfedezhették maguknak a környéket. Bár azóta nem jártam arrafelé, a szigetre más vízumszabályok vonatkoznak, mint Korea szárazföldi részére, így a hallottak alapján elég zsúfoltak a legnépszerűbb turistacélpontok, sokszor külön rendőrök figyelnek a külföldiekre, és hogy azok ne okozzanak fennakadást a sziget mindennapi életében.

Szóval egy üres parkolóból vágtunk neki még a megérkezésünk utáni este egy rövid sétának a Cheonjiyeon vízeséshez, ami egy gyönyörű, növényekkel, tavakkal és patakokkal teli parkon keresztül érhető el. A naplemente utáni séta nemhogy nem kellemetlen a fák lombkoronái alatt, hanem kifejezetten ajánlott is sötétben érkezni, ugyanis az ösvények melletti lámpák és a díszkivilágítások pluszban hozzá is tesznek az élményhez. Maga a vízesés bár nem nagy, a fényekben pompázó zuhatag nem véletlenül az ide látogatók kedvence: az egész park olyan hangulatot áraszt, mintha csak egy mese díszletébe csöppent volna az ember. A helyiek is különleges jelentőséget tulajdonítanak neki, amit már maga a neve is sugall: a ’föld’ és ’ég’ tagokból összeálló elnevezés máig tükrözi, hogy sokan úgy vélték: ez az a hely, ahol az ég és a föld összeér egymással.

Már távolról is hamar szemet szúr a a Seongsan Ilchulbong. Az utak mentén sok helyen láthatunk bazaltkőből készült alacsony kerítéseket, amik kerteket, földterületek különítenek el. Bár április elején már több virág is nyílik, túrázás közben még igencsak a kopár hegyoldalak dominálnak.

Akár elhisszük, akár nem, egy biztos: az ajkaink még kevesebbszer találkoztak az Seongsan Ilchulbong hegynél, ahol a vízesés-túra másnapján tátva maradt a szánk az elénk táruló látványtól. Az egykori vulkán a különleges formájával mind a mai napig emlékeztet minket arra, hogy ki is volt ő, amikor még erőtől duzzadt: a hatalmas edény formájú az egykori kráter helyén ma zöldellő rét található, ami már önmagában is lenyűgözően néz ki, nem beszélve a látványtól a hosszú lépcsősorok után elkérhető csúcsról. A félkörívben kirajzolódó földnyúlvány, ami körülöleli az öblöt és a hegy aljában fekvő apró város látképe Korea egyik, hacsak nem a legszebb pontja, ami miatt már önmagában is érdemes elhagyni Szöult, ha valaki a távolkeleti országba látogat.

Kilátás Csedzsu szigetére a Seongsan Ilchulbongról, előtérben háttérben a Halla-heggyel.

Az angolul Sunrise Peak nevet is viselő 182 méter magas hegy amellett, hogy az UNESCO világörökségi listáján is szerepel, ismert arról is, hogy tömegeket vonz az év első napfelkeltéjekor, lévén, hogy ez Csedzsu legkeletibb pontja, azaz az év első napsugarai itt érik el először a szigetet. Koreában az évnek ezen korai pillanatai jóval több embert mozgatnak meg, mint az éjféli koccintás, az ország keleti partjainak szállodái rendszerint megtelnek szilveszterre azokkal, akik a többieknél előbb szeretnék átélni a január elsejei napfelkeltét. Az igazi fanatikusok akár Dokdo szigetére is hajlandóak elhajózni, ugyanis az egyébként lakatlan, néhány sziklából álló szigetcsoport Dél-Korea legkeletibb szeglete – igaz, ezt Japán, aki szintén sajátjának tudja a szirteket, erősen vitatja.

A túrázni induló idősek első számú ismertetőjele a legkülönbözőbb színekben virító túrafelszerelésük, kötelezően sapkával, sétálópálcákkal. Bár a Halla-hegy először barátságosnak tűnik, hamar végeláthatatlan lépcsősorokká változik az útvonal.

És bármennyire is gyönyörű ez a „naplemente csúcs”, Csedzsu első számú attrakciója mégsem ez, hanem a Halla-hegy, ami egyben Dél-Korea legmagasabb pontja is. Az egykori vulkán csúcsa 1950 méter magasan fekszik, így, ha az ember saját szemével szeretné megcsodálni az egykor krátert és annak közepén található tavat, jópár lépcsőfokot meg kell másznia. A hegymászás egyébként itt nemzeti sport, az idősebb korosztály tömegével jár sportfelszerelésben túrázni, és sokszor jobban bírják a hegymenetet, mint a fiatalok, az ide látogató turisták többségéről nem is beszélve.

Koreában a hegyekben mindig bele lehet botlani legalább egy buddhista templomba. Az ok, amiért ezek a szentélyek nem a városban vannak, a történelemben keresendő: a Csoszon-dinasztia uralkodása alatt ugyanis a konfuciánus tanításokat helyezték előtérbe a buddhizmussal szemben, a vallás visszaszorítása érdekében pedig a szerzeteseket lefokozták és megtiltották számukra, hogy belépjenek a városokba.

A koreai erdei infrastruktúra minden kényelmet megad: a túra nagyrészén kiépített fa lépcsősorok kísérték az utunkat, a pihenőpontokon mellékhelyiségek és a cipő és ruha tisztítására felállított magas nyomású légpisztolyok várták az érkezőket. Ez nem kifejezetten a Halla-hegy sajátossága, Koreában bármerre is indul az ember, a civilizációt sosem hagyja el teljesen, a kényelmi felszerelésekből a legeldugottabb helyeken sincs hiány.

A lépcsőket koptatva egyre káprázatosabb látvány tárult elénk, egy bizonyos magasság után már olyan érzésünk volt, hogy szinte az egész világot beláthatjuk az áprilisban az itt jellemző száraz tél után még meglehetősen megviselt, kiszáradt hegyoldalból. Persze, ez nem jelenti azt, hogy ilyenkor ne lenne izgalmas jobban szemügyre venni a nemzeti parkot, állítólag több ezer növény és állatfajnak otthona a környék.

Kilátás a Halla-hegyről. A főként Kínából érkező szennyezés miatt tavasszal a leginkább érzékelhető a rossz levegőminőség, ami hatással van a látási viszonyokra.

Bár a többféle túraútvonal közül a könnyebb nehézségűeket választottuk, így is jól esett leülni piknikezni az utolsó szakasz előtti táborban. Innen már csak kísérővel, vezetett túrán lehet tovább haladni, a táblák feliratai szerint pedig csak gyakorlott túrázóknak ajánlják a csúcstámadást. Mivel a vezetett túrák kétóránként indultak, és éppen lekéstünk egyet, úgy döntöttünk, hogy a Halla-hegy már elég élményt nyújtott számunkra eddig is, így itt búcsút intettünk, és visszafordultunk. Ennek ellenére a bakancslistára felkerült a túra befejezése, legközelebb semmiképp sem hagynám ki a kráter és a benne elterülő tó, na és persze a lábunk előtt heverő sziget látványát.

Mielőtt visszavittük volna a kocsit, hogy ismét Szöul felé vegyük az irányt, még megkóstoltuk a helyi gasztronómia ékkövét, a csedzsui fekete sertést, aminek a húsát az asztal közepén, parázson sütöttük meg, ahogyan azt a K-BBQ szabályai szerint illik. A változatos mellékfogásokkal karöltve kihagyhatatlan élmény, és a jó hír, hogy nem is feltétlenül kell a szigetre utazni érte, hiszen a fővárosban is számos étteremben lehet rendelni az asztalhoz. Szintén a sziget egyik jellegzetessége a helyi mandarin, amikből lekvár, tea és sütemények is készülnek – ezeket is mind meg lehet kóstolni akár Szöulban is, a bazaltkőből készült kerítések és házfalak, valamint szobrok árnyékában azonban mégis jóval autentikusabb az élmény.

A koreai éttermekben nem szokatlan, hogy az étel nyersen érkezik, és azt a vendég az asztalnál ülve készítheti el. Természetesen amennyiben igényeljük, a pincérek szívesen segítenek tökéletesre sütni a húst. Szintén jellegzetes a megannyi köret – igen, a mosogatás itt egy kicsit több időt vesz igénybe.

A húsvéti hosszúhétvégénkbe nekünk csupán ennyi fért bele, de természetesen mindemellett még számos látnivalót rejt a koreai szigetvilág, az ország legrégebbi buddhista templomaitól kezdve, a bazaltsziklás, szörfösökkel teli tengerpartokon át a különleges természeti csodákig. Aki esetleg azért óvakodott volna eddig Koreától, mert úgy érzi, hogy egy 10 milliós betondzsungel nem felétlenül az a hely, ahol a tavaszi napsugarakat és a virágzó cseresznyefákat élvezni szeretné, az mindenképpen mentse el a jegyzetekbe Csedzsu nevét.

Ha szeretnél többet megtudni arról, hogy milyen a hétköznapi élet Koreában, érdekel a kultúra, vagy csak szeretnél néhány érdekességet látni a távol-keleti országból, akkor itt követhetsz Instagramon (erősen feltöltés alatt) és Threads-en, ahol nemrég kezdtem el megosztani amik szembejönnek velem a kinti életem során.