Éreztétek már úgy valaki -vagy valakik- iránt a hétköznapok sodrásában elfelejtettétek kifejezni határtalan tiszteleteteket? Nos, így voltam én ezidáig a tűzoltókkal, de aztán megírtam ezt a szösszenetet. Nem nagy szám, de muszáj volt. :-)

''Feladó: kgabesz-22&atw.hu

Címzett: egyesulet@langlovagok.hu

Tárgy: Az év tűzoltója

Tisztelt Lánglovagok Egyesület!

A minap hallottam a rádióban pályázatukról, és eszembe jutott egy idevágó kis történet, melynek alapján az év tűzoltójának részemről a Kelenföldi Tűzőrségnél szolgáló, 34 éves Kiss Péter tűzoltó hadnagyot választanám.

Egy borús téli napon történt. Elég fásult voltam már, jól jött egy kis séta
Igaz, a belvárosi levegő nem feltétlenül jó a tüdőbajomra, de a fejemet kitisztítja. A nagy szürkeség tökéletes az elveszésre. Csak sokára vettem észre valamit. Valamit, ami már régóta ki kellett volna, hogy szúrja a szememet. Egy kávézó volt. Apró és sötét. De az ablak mellett egy feltűnő külsejű ember ült. Szolid, visszafogott öltözéke volt, de az arcát sebek és korom borította. Volt benne valami különös, valami megkapó. Beléptem. Leültem egy messzi asztal mellé, rendeltem egy kávét, és csak figyeltem. „Mitől olyan különös?” Nem bírtam rájönni. De közben hozták a feketémet. Cukor nélkül. „A másik asztalhoz!” – mutattam, s odaültem a férfi mellé. Lassan beszélgetésbe elegyedtünk. Barátságos volt és víg kedélyű. Tűzoltó volt; a sebei még frissek.
És tudják mi fogott meg benne? Ültünk egy kávé mellett, beszélgettünk, és egy pillanatra sem jutott eszébe, hogy mennyi szenvedést élt át, akár csak az elmúlt huszonnégy órában. Csak ült, és itta a kávéját. Tejszínnel és cukorral. Hivatásos volt.

Tisztelettel: Kovács Gábor''

És ne feledjétek: www.langlovagok.hu