Jó ideje akartam erről írni, egyrészt mert mindig sok a kérdés és kevés a válasz, másrészt mert úgy érzem méltatlanul hanyagolt téma.
Történetünk egy vasút mellett élő fiúval kezdődik, in medias res. Jómagam volnék, alig ~20 évvel ezelőtt. Egy fiúról, aki elé a világ legkirályabb (tudom, hogy nincs ilyen magyar szó.. de akkor is) "terepasztala" tárult ki.
1992-ben, azaz szerény 7 éves koromban én is arról ábrándoztam, hogy majdan vadakat terelő juhász... helyett egykor apám nyomdokaiba lépve a vasút kötelékeibe lépek. Mindegy mit csinálok, nekem az kell. Bármi áron... minden alkalmat megragadtam, hogy apámmal bejussak ebbe a titkos világba, úgy kezeltem, mint mások a Zónát. Egy kíváncsi szemek elől rejtett, gigantikus "játszótér", ahol nem te vagy a főhős, hanem a szolgálatba állított technika. A monumentális gépek, amik irgalmatlan csatazajt keltve szolgálják ki a fogyasztók csillapíthatatlan keresletét.
Egy napon aztán apu "különleges" feladatot kapott. Elvezényelték egy helyre, amiről nekem gyerekként az jutott elsőre eszembe, hogy ha Csipkerózsika története valós helyszíntől ihletett, akkor a mi hercegnőnk egy turbógenerátor a technika kastélyában itt, aki évszázados álmát alussza a falak között. Ma már lehetetlen jól érzékeltetni szavakkal, hogy mit is láttam. Vizuálisan sem egyszerű.
Mindenfelé kábelek, szalagok maradványai. Összerakhatatlan töredékei egy 10 ezer hektáros svájci órának... "Kalandpark" különkiadás.
..persze apám gyorsan nyakon csípett szökési kísérleteim során, szóval nem nagyon sikerült téblábolni a retinámba égett csatamezőn... Jól el lettem dugva, hogy nehogy az ellenőrzés megfogjon valami módon, mivel nem léphettem volna be ide. Sőt... Nem is láthattam volna ezt helyet.
Teltek-múltak az évek, apám elkerült a vasúttól egy építési vállalathoz. 1996 tavaszán egy távolabbi munkát említett, de nem mondta el soha, mit is dolgoznak. "Régi épületeket bontunk... sok sín van arra, több tucat.. azokat is felszedjük". Fogalmam nem volt róla, hogy a helyszínek egyeznek, pláne úgy nem, hogy én nem tudtam 7 évesen hová vitt be, csak azt hogy én azt látni vágyom újra.
Apám jól tudott titkot tartani. Élete utolsó napjáig nem árulta el, hol is dolgozott, hiába faggattam. Nem ő az egyetlen. A beszédes múltat ugyanis 1964 után olyan hallgatag jelen követi, hogy ahhoz képest a Zóna minden perce nyitott könyv...
Egészen véletlen vettem észre a 2000-es évek elején autóból, hogy ismerős épületek vannak egyik út mellett. Megtaláltam hát! Persze végig ott volt, én nem voltam ott. Szóltam, hogy álljunk meg, nekem oda be KELL mennem! De soha sem tettem. Minthogy a sofőr nem volt hajlandó erre időt fordítani.
Így aztán 2008 tavaszáig húzódott a történet, amikor is egy munkára jelentkezve buszra szálltam. Lám-lám, a világ nem oly nagy! Ismerős épületek mellett gördült végig a busz ismét... "Na most jött el az én időm!" - gondoltam. Hát nem jött... Ugyanis ekkoriban is elég nagy volt a mozgás errefelé, így inamba szállt a bátorságom... Megint kihagytam a lehetőséget, ezúttal utoljára....
Előre ugorva ismét sok-sok évet, immár lett internet és... És hamar rájössz, hogy nem egyszerű emlékképekből azonosítani még úgy sem valamit. Pláne ha zavarosak azok az emlékek, még olyan körökben is, akinek kristálytisztán kéne emlékezni. Nem akarnak, vagy nem tudnak. Ennyi évbe telt, mire megtaláltam ismét... de elkéstem....
Elkéstem, ahogy 31 éve elkésett egy másik csapat is. Egy másik történetben. De még állt az, amiért érdemes volt küzdeni ennyi évet! Még ott volt valami, amit könnyűszerrel elfelejtettek. Bár a piros tetejét rég elveszítette, gépei rég elmúltak, de ott állt az egykori erőmű lenyűgözően gyönyörű torzója. Én tudom, hogy a legtöbb ipari épület mit hoz az embereknek: büdös, koszos, zajos... semmi jó nem származhat belőle, ha valahová odakerül egy ilyen.
Ugyanakkor tudok valami mást is: te kedves olvasó, ki eddig jutottál, nyilván a lehető legtermészetesebb módon azzal kelsz reggel, hogy felkapcsolod a villanyt. Bekapcsolod a géped, hogy elolvass ezt/azt, kinyitod a hűtőajtót, hogy kivégy valamit.... Téve ezt úgy, hogy szemrebbenésnyi ideig nem jut eszedbe, hogy a világ a sötét középkorban ragadt volna, ha nincsenek köztünk igazi hősök, akik kitartottak az eleik mellett és életre hívták ezeket az erőtelepeket, dacára annak, mennyire büdös, poros, mocskos...vagy mennyire sugároz Vajon megérte?
Nos... Azt kell mondjam, hogy igen. Igen. hiába lebeg Csernobil árnyéka 31 éve Európa felett, hiába képeken őrzi már csak a legendás pécsi villamost a város. Emberek dolgoztak a lámpafény mellett, szülőszobák műtőlámpáit, mentők szirénáit táplálta mindkét szörnyeteg... Hagyott bőven maga mögött halálában mindkét monstrum problémát, de hajlamosak vagyunk feledni, hogy mennyi megoldást teremtettek és hogy kik voltak az igazi hősök!
Csernobilről már tucatnyi könyv született, ugyanakkor méltatlan feledésbe merült ez a történet:
Aki veszi a fáradságot és figyelmesen elolvassa, rádöbben, hogy nem csak a likvidátorok voltak, akik döbbenetes tette vittek véghez.
Akkor azt mondták: "Itt nem lesz robbantás! Hátra arc!", majd a bevonuló németekre szegezték a fegyvert. Akkor megmentették az épületeket, vele a várost.... Az életük árán is!
Mit tett a modern ember? Milyen ostobák egyesek?!
Bár akkor megmenekült, ironikus módon békeidőben múlt el....
A mi hőseinkre csak pár megkopott tábla emlékeztet, virágok nélkül, egy elmúló helyen... Mire megtaláltam Csipkerózsikát, megette a hőst a sárkány...
Frissítve:
Akit a hely bővebb története érdekel, az az alábbi könyvekben talál sok-sok infót, korabeli képeket, műszaki adatokat!
Dr Cserta Péter - A mecsekvidéki villamosenergia termelés története
Babics András - A Pécsvidéki kőszénbányászat története
..és végül, de nem utolsó sorban pár ingyen letölthető:
A fenti kiemelt cikk a Dunántúli naplóban jelent meg, de nem ez az egyetlen. Nem teljesen egyértelműek az események. Személyesen beszéltem egy még élő túlélővel, aki hasonló módon meséli az eseményeket, ugyanakkor összemosódik két történet, mivel a fenti és bevonuló német csapatok (a cikkekben gyakran bevonuló orosz csapatok) valamint a letett robbanóanyag nem egy esemény.
Tehát a fenti cikk eseményei: helyenként 3, máshol 4 ember indul a nagy óvóhelyről fel a nappalos műszakot váltani. Az erőmű felé vezető híd előtt rögtönzött bódéban két zöldfülű katona teljesít szolgálatot. Egyesek szerint oroszok, mások szerint németek, van aki állítja szerbek. Lényeg: nem beszélnek magyarul. A felküldött váltásról nem kaptak levelet, így amikor hallották a magyar beszédet nagyon megijedtek, hogy támadó érkezik, ezért gránátot dobtak szó nélkül az érkezőkre.
A másik esemény: német csapatok jöttek, hogy felrobbantják az egész telepet, az embereket elviszik. Lehető legnagyobb meglepetésükre a már lerakott gyutacsokat valaki felvagdosta, valamint mire észbe kaptak, már több helyről rájuk fogták a fegyvereket, hogy lehet takarodni, itt nem robbantanak, akkor sem, ha lövöldözés lesz. Ha kell meghalnak, de az erőmű akkor is menni fog. Állítólag a német tiszt szó nélkül megadta magát, majd a maradék robbanószert eldobták. Cserébe csak azt kérték, hadd menjenek haza. Nekik sem céljuk emberekkel tele épületet robbantani, nem erről volt szó. Amúgy is elegük van....
Mindenesetre a két esemény nem árnyékolja be az emberi bátorságot és hősiességet, sőt!
Remélem felkeltettem az érdeklődést ezzel a kis "cikkel" és kedvet kap, aki elolvassa, kutakodni nagyszerű városunk múltjában!
