…szóval… Az animációs filmeket kicsi korom óta szeretem. Mai napig van egy csomó, amit szívesen nézek újra, mert felnőtt fejjel újabb poénokat fedezek fel benne. Pl a rettenetes szóvicceket a Dr Bubó-ban: „Az elefánt trombitaszólóval lépett fel…a közönségre. A dízőz művésznőnek meg elcsuklott a hangja, mert az oroszlán kísérte.” Az is mostanában esett le fogmosás közben (az ember bámul a tükörbe és csaponganak a gondolatai….) hogy nemcsak Bubó a kókler, hanem maga a boa is akitől a valószínűleg hamisított, vagy vásárolt diplomát kapta.”Füllentett a hüllő, az a vén bolondos. Csak úgy rektor úr ő, ahogyan én orvos.”
Aztán ott van a Mézga család, hát az valami zseniális. Dr Máris Ottokár 100% hogy valós személyről lett mintázva. Ilyen szomszédja mindenkinek volt már.

- Jó napot kedves Mézga szomszéd, sajnos épp most fogyott el.
- Micsoda?
- Hát amit kölcsön akart kérni.

- Nem vállalom annak az ifjú hölgynek a nyelvtan korrepetálását, aki pontos j-vel írta az ajtómra, hogy „Hüje Máris”.
- De miért nem vállalja?
- Mert ami összeget én kérnék, azt maguk előbb lealkudnák a felére, aztán tőlem kérnének kölcsön, hogy kifizessék a negyedét.

Szóval ezek, aztán persze a Magyar népmesék, a Mesék Mátyás királyról, Pom-Pom, Frakk. Külföldiek közül meg pl. a Disney délután (Kacsamesék, Csipet csapat, ezeket mindenki szerette) Ezeket mind nagyon szerettem anno is meg most is. Ami viszont már akkor is zavart, ha valami láthatóan igénytelenül volt megrajzolva, vagy nagyon gyerekes, bugyuta sztorija volt. Egyszerűen kikapcsoltam a tévét, hogy én ezt a hülyeséget nem nézem.
Ez a hozzáállás a mai napig megvan, ha egy animációs film igénytelen, vagy bugyuta akkor nem nézem meg. Így nem néztem meg a Madagaszkár 2-3-4-5-6-7-8-9……..134-et, miután az első hatalmas csalódás volt. Ugyanígy a Jégkorszak 3572 epizódját sem, miután az első, nem tetszett, de még a második is csak annyit váltott ki a végén, hogy …ehhh, jól van végülis… Azt meg mindenki tudja, hogy mi a véleményem azokról a kis sárga gyökerekről  Az sem segít, hogy azóta mindenhol, de mihindehenhohol ott vannak.
A 90-es évek elején, mikor kijött a Toy story első része azonnal Pixar rajongó lettem és azóta csak megerősítették a pozíciójukat a szívemben. Nem ismerek mégegy ilyen csapatot, akik láthatóan a szívüket, lelküket beleteszik minden filmjükbe (Ok a Verdák 2 gyenge lett, de a többi fantasztikus)
A Hihetetlen család az egyik legjobb szuperhős film, amit valaha láttam. Ilyen remekül ötvözni az akciót a humort és a stílust nagyon kevesen tudják. Az meg, hogy a filmzenére kedvenc zeneszerzőmet, Michael Giacchino-t kérték fel, az egyik legjobb húzás volt az alkotóktól.
A Toy story trilógia minden része a maga módján teljesen lenyűgöz. A harmadik rész legendásan szívfacsaró vége pedig minden alkalommal megfog és nem enged még a film után sem.
Vannak persze más stúdióktól is kiemelkedőek. Pl az Így neveld a sárkányodat, aminek mindkét része a maga nemében remek. A második sem esik a második részek csapdájába, hogy csak bután ismétli az első rész történetelemeit, meg poénjait, hanem önálló történet úgy, hogy közben szervesen kapcsolódik az első részhez. Ráadásul hihetetlenül látványos még otthoni megnézéskor is, pedig nincs 5 méteres képátlójú UHD tévém.
A magyarul kicsit esetlen című Vigyázz, kész, szörf (Surf’s up) nagy pozitív csalódás volt a moziban. Úgy ültem be, hogy hát ilyen kis vicces film szörföző pingvinekről, jópofának tűnk az előzetes alapján. Aztán jött a nagy meglepetés, hogy az egész ilyen dokumentumfilmes eszközökkel lett megcsinálva, interjúkkal meg csak úgy kamerába beszéléssel. Nagyon szórakoztató, főleg eredetiben Jeff Bridges miatt, aki az egyik legcoolabb hollywoodi színész.
Robert Zemeckis filmjeit mindig is szerettem (Vissza a jövőbe maratont minden évben tartok) Szóval nagy reményekkel néztem meg a Rém rom (basszus ezek a magyar filmcím írók, szakadnának le végre a hülye rímekről meg utalásokról meg szóviccekről), szóval a Monster house című filmet. Az egész performance capture technológia ekkor még viszonylag új volt és nagyon ügyesen alkalmazták benne. Ráadásul a híresen maximalista rendező itt is jól kihasználja az animációs filmek egyik előnyét, hogy a kamera bárhol lehet és bárhogy mozoghat. Animációs filmhez képest meg kifejezetten ijesztő néha, még nekem is, pedig nem vagyok már rég gyerek.

Jönnek még újabb összefüggéstelen ömlengések és csapongó gondolatok majd. Remélhetőleg gyakrabban, mint eddig.