...szóval régen rengeteget olvastam, ez mára sajnos időhiány és ellustulás miatt háttérbe szorult. Max annyit csinálok, hogy Youtube-on hallgatok hangoskönyveket. Legutóbb pl a Piknik az út szélén-t, ami a Stalker című film alapjául szolgált. A filmet direkt csak a hangoskönyv után néztem meg és így, az alapok ismeretében nagyon nagyon tetszett.
Na a lényeg, hogy egyik első emlékezetes könyves élményem a Tüskevárhoz kötődik. Még általános iskola alsóban, talán harmadikban vagy negyedikben ez volt a kötelező olvasmány nyárra. Emlékszem pontosan, hogy hogy kezdtem el olvasni. Egyik délután ültünk a nappaliban anyummal és tesómmal és néztük, hogy kint hogy szakad az eső és mekkorákat villámlik. Ilyen félhomály volt bent, habár kora délután volt, de olyan vastag felhők jártak az égen, hogy teljesen eltompították a Nap fényét. Mikor elvonult a vihar és kisütött megint a Nap olyan erős fény lett, hogy csak hunyorogva tudtam kinézni az ablakon, mert a vizes út, a vizes fű és még a fák vizes levelei is csillogtak a napfényben megsokszorozva azt. Ekkor a könyvespolcon a már akkor is régi, kopott, megsárgult Tüskevárra vetült pont a fény és azonnal levettem a polcról, hogy ott a kanapén, az eső utáni csillogásban olvasni kezdjem. Az első mondattól az utolsóig minden betűje maga volt a szórakoztatás. Sokszor hangosan felnevettem, a vihar jeleneten meg kb úgy izgultam, mintha én is ott lettem volna. A mai napig egyik kedvenc könyvem, az azóta elmúlt (te jóságos ég!!!) 24 évben kb 15-20-szor elolvastam (apum szerint ledoktorálhatnék belőle , ráadásul egész bekezdéseket tudok kapásból idézni majdnem szó szerint) és soha nem volt olyan, hogy untam, vagy átugrottam volna részeket. Igaz, kb 4 oldalt sajnos kénytelen vagyok átugrani, mert még régen kiszakadt belőle és elveszett az a rész, mikor először megy Tutajos Matula bácsival a berekbe és szétázik a szandálja a tócsákban, a lábát meg összekaszabolja a nádlevél.
Az utolsó pár iskolai napot és az évzárót, az elkéséssel mindennel annyira szemléletesen írja le, hogy szinte érzem azt az osztályterem szagot és minden alkalommal, mikor az elbambult Tutajost a táblához szólítja Kengyel összeugrik a gyomrom, pedig velem ilyesmi nem is.... na jó, nagyon ritkán fordult elő A karaktereket annyira jól összerakta az író, hogy minden alkalommal látom magam előtt István bácsit, a nagy pocakjával, borostásan, gyűrött kalapban, ahogy odadörmög Tutajosnak hogy.
-Szervusz fiacskám! -aztán ad egy olyan barackot a fejére, hogy könnybe lábad a szeme.
Matula bácsit meg mintha eredetileg úgy írta volna, hogy majd a filmben Bánhidi László játssza majd.
Ha már a film: nem értem, hogy több, a könyvben őrületes poénforrást miért írtak át a film kedvéért. Például hogy István bácsi hangos mezei ember, akinek olyan mély hangja van, mintha hordóból beszélne. Ilyen mély hang csak a doni kozák kórusban van. István bácsi érkezését már az ajtónyitásról fel lehetett ismerni, majd megszólalt az előszobából a "doni kozák kórus legmélyebb basszusa":
-Piroskám, keblemre.
Majd két akkora csók hallatszott, mintha két ember esett volna le egymás után a hatodik emeletről.
Ezzel ellentétben a filmben Zenthe Ferenc játszotta, aki OK tényleg nagyon jó színész, bírom meg minden, de nem egy István bácsi típus.
A másik, ami nekem emlékezetes jelenet a könyvben, mikor Tutajost egyedül hagyja Matula a parton horgászni, a srác meg rettenetesen leég a napon, mert levette az ingét. Ezután visszamegy a faluba Náncsi nénihez, "akinél úgy termettek a rántott csirkecombok, mint erdőben a gomba" és pár napig ott van, hogy meggyógyuljon a háta. Ekkor találja meg azt az illemtan könyvet, amiben anno István bácsi aláhúzott pár sort, hogy az azóta feledésbe merült Irmuskájának illendő módon kérje meg a kezét. Mindeközben Gyulánk talál egy üveg bort, pálinkát és még pár dugiszivart is és nagyon nagyfiúsan érzi magát egész addig amíg nem kezd el hatni a három egyszerre és hősünk tengeren hánykolódó hajón érzi magát, majd szépen, akkurátusan belehány a kádba Náncsi néni nagymama ösztöne azonnal beindul, mikor meglátja a halálsápadt Gyulát és hoz neki egy kis tejfölös túrót, idézem: "A kis tejfölös túró lavór nagyságú edényben érkezett." Az egész kb egy délután játszódik, de annyi minden történik és annyira börleszk az egész, hogy ezen a mai napig képes vagyok hangosan röhögni, mikor olvasom. Ehhez képest a filmben nem megy vissza a faluba Tutajos, hanem csak ül a "gunyhóban" amíg meg nem gyógyul a háta. Hát ilyen ziccert kihagyni.
A könyv ifjúkoromat juttatja eszembe minden elolvasáskor. Egyrészt, mert még 10-11 éves voltam, mikor először olvastam. Másrészt a témája miatt. A matekóra izgalmai, mikor tudtam, hogy felelnem kellene a jobb jegyért. Az iskolai évzárók hangulata, az unalmas versmondásokkal meg a kényelmetlen inggel, amibe még induláskor már úgy beleizzadtam, hogy hajjaj. A bizonyítványosztás után kiürült iskola, a máskor zajos de most csendesen kongó folyosóval. A nyári szünet első délutánja, mikor úgy érzi az ember, hogy évekig tart mire újra iskola és hosszú terveket sző. Vidékiként nekem a természetközeli helyen töltött nyár eleve adott volt, de átéreztem, milyen lehet egy született pestinek hogy nem kell „ebben a kelkáposztaszagban, gázszagban, csörömpölésben, Piri mamával” tölteni a nyarat.
Aki olvasta valószínűleg hasonlóan vélekedik a Tüskevárról. Aki meg nem olvasta annak most az ünnepek közeledtével remélhetőleg lesz 2 délutánja, hogy elolvassa. Nem kell több idő, mert nagyon nehéz letenni, ha egyszer belekezd az ember.