...szóval csendben telt a hétfő éjszaka. Leszámítva a másik szobából a folyosó másik végére költöztetett nénit, aki még mindig a "Nővér! NŐVÉRKE! NŐŐŐŐVÉÉÉRKE!!!" műsorral szórakoztatta a jelenlévőket. A szomszéd szoba ajtajára kitettek egy feliratot: Elkülönítő. Na mondom ez jó lesz, mert a szobába bemenni nem szabad, de a wc/fürdőszoba az közös. A szomszéd szoba lakói a következő pár napban ebből csak a wc funkciót használják a bezárt ajtón kiszűrődő, napról napra penetránsabb csípős hónaljszagból ítélve.
Keddre két vizsgálatot írt elő a doki, hasi ultrahangot és mellkasröntgent. Reggel ráadásul kaptam egy 24 órán át rajtam lévő vérnyomásmérőt is, csak hogy érezzem, hogy áramlik a csí. Átcsoszogtam a vizsgálatokra, köntösben, papucsban, mint egy jó páciens. Kivártam a soromat, majd kicsit bátortalanul feküdtem a vizsgálóasztalra. A monitornál egy fiatalabb doktornő ült, az asszisztens pedig egy idősebb nővér volt. Úgy rángatta lejjebb a nadrágomat, mintha akarna valamit én meg csak pirultam, mint a naplemente ami szelet ígér. Szerencsére csak azért kellett ez a rángatás, hogy bekenjen azzal a trutyival amiben aztán tocsogtathatja a doki a kis ultrahangos cuccot.
-Erre forduljon, arra forduljon, most tartsa vissza a levegőt.
Hamar megvoltunk. Utána ahogy törölgettem magamről a zselét gondoltam, hogy csak nem talált semmi durvát, mert egyszer sem hallottam, hogy
-TE JÓSÁGOS ÉG, AZ MI A FRANC???
A mellkasröntgennél csak beálltam a gép elé, közben elviseltem a temérdek fürkésző tekintetet, mert hát oktatókórház, itt nézni fogják az embert.
-Erre forduljon, arra forduljon, most tartsa vissza a levegőt. Ej, mondom, déja vue.

Ennyi fürkész tekintettel utoljára a Semmelweiss klinika szájsebészetén találkoztam sok évvel ezelőtt. Épp egy rossz fogamat véste ki két medika. A két medika mellé betársult egy fél évfolyam is a kezelőbe tanárral egyetemben, hehe, egyetem. Na mindegy. Én elvesztem a szőke medika égszínkék szemében és ezért, meg mert extra adag lidocaint kaptam, nem is éreztem semmit. A tanár meg közben magyarázta épp mit csinálnak az arcomban, miközben a többi diák szorgosan jegyzetelt. Egyik mozdulatnál aztán
-Ááá!
-Mi történt? - kérdezte a szőke
-Eahah a hakáhha a hogóha (Bekadt a szakállam a fogóba)
-Jól van, inkább az fájjon

Na de vissza a közelmúltba. Vizsgálatok után csoszogtam vissza a kórterembe, bent mozgolódás. Mondom, na, csoda történt, a bácsi felkelt. Sajnos nem, csak jött egy új szobatárs. Olyan ötvenes, kicsit lepattant faszi.
-Jó napot - köszöntem
-.... - válaszolta, miközben rám néz, majd visszatér a telefonjához.
Nabaszki - gondoltam - ezt a bunkót is kifogtam. Bunkókám ezután elővett egy kis Sokol rádiót, bekapcsolta, és felcsendült a Vojázs - vojázs, majd a Retró rádió teljes repertoárja. Gondoltam érdekes aláfestés lesz a könyvhöz (Metró 2033). Ezt még tetőzte annyival, hogy a telefonján is időnként elindított valami videót, szintén hanggal ami a rádióval és a bácsi oxigéntartályszörtyögésével igazi szimfónia volt.
Ebéd után kimentem az udarra meginni egy automatás brutálkeserű kávét. A séta után ahogy mentem vissza, Bunkó kint állt a folyosón.
-Mi történt? - kérdeztem
-... - vágta rá azonnal.
Benéztem a résnyire nyitott ajtón és bent állt a doki meg egy űrhajós teljes szkafanderben. Épp a bácsin csinált PCR tesztet. Kérdeztem az egyik nővért, mikor később bejött, hogy
-Nővér, akkor mindet is újra letesztelnek, vagy karanténban leszünk?
-Nem, nyugodjon meg. Csak van egy nagyon ijedős fiatal orvos aki csak azért mert a bácsi köhög már egyből PCR tesztet rendelt. Lehet látta is, úgy néz ki mint egy Michelin baba.
A nap hátralévő része a Metró 2033 - Retró rádió - oxigéntartály édeshármasával telt. Este már borzalmasan fáradt voltam, mivel nem aludtam jól éjszaka, és még hajnal háromkor is mindig felébresztettek vércukor ellenőrzésre. Az éjszakás nővér az egyik kedvencem volt. Nagyon laza, jófej és a bácsival is mindig olyan cukin beszélt
-Na hogy van, papóka? Jöjjön nézzük meg ezt a vérnyomást, aranyom.
Kérdezte tőlem is hogy hogy vagyok, mikor jött este 10-kor cukrot mérni.
-Jól, köszönöm, csak nem alszom jól.
-Na akkor hajnal háromkor úgy szúrom meg, hogy meg se érzi majd. - és még kacsintott is hozzá
-Hát, érdekes lesz, mert amúgy nem alszom mélyen, de köszönöm.
Odament megmérni Bunkó vércukrát is. Köszönt neki, semmi válasz. Kérdezi hogy van. Csak bólint meg vállat von. Azt hittem baj van a hallásával, de később hallottam telefonálni és teljesen normális hangerőn beszélt valakivel. Simán csak egy bunkó.
Ezután csend volt, csak Bunkókám rádiója szólt non stop. Még éjszaka is csak lehalkította, de nem kapcsolta ki. Jól van nem zavart, még kicsit hozzá is szoktam.
Hajnal háromkor egy kattanásra ébredtem. Állt a nővér mellettem és épp összecsukta a kis mérő dobozát.
-Jaj, jó reggelt, pillanat - ültem volna fel az ágyban
-Hagyja, már kész vagyunk - mosolyodott el a maszk mögött
Basszus tényleg úgy szúrta meg az ujjamat, hogy nem ébredtem fel. Nagyon ügyes.

Szerdán szemészetre kellett mennem, hogy megnézzék okozott-e kárt a cukor a szememben. A homályos látásom már javult, szerencsére. A doki is megnyugtatott, hogy ha nincs károsodás akkor amint a cukorszint helyreáll, a látásom is visszajavul a korábbi szintre. Jött a betegszállító, hogy akkor menjünk, közben kerekesszékben tolt egy nénit maga előtt.
-Ha nem gond kis kerülővel megyünk, mert a széket nem tudom áttolni az udvaron a sok lépcső miatt.
OK mondom, menjünk. Felmentünk lifttel, majd az üvegfolyosón át a szomszéd épületbe. Néztem irigykedve, hogy na ez a rész bezzeg milyen szépen fel van újítva. Odaértünk egy nagy nehéz ajtóhoz. Az ajtón nagy piros felirat: Fertőzésveszély! Belépni tilos!
A betegszállító úgy ment be, mintha a sarki boltba menne. Semmi izé, meg vigyázzon, meg siessünk. Üres folyosón vonultunk végig, kétoldalt a kórtermek ajtaja becsukva, mindegyiken figyelmeztető felirat. A folyosó másik végén egy szintén nagy ajtón kimentünk a másik szárnyba. Itt is volt figyelmeztető felirat az ajtón. Ekkor felém fordul a fickó:
-Na a nénit itt le kell adnom. Ezzel a lifttel menjen fel az ötödikre, balra ha kimegy menjen át az ajtón. Ott lesz egy folyosó ahol kurvasokan állnak. Az a szemészet. Jó szórakozást.
Na a szemészeten kurvasokan voltak. Beadtam a kis beutalómat és jobbra balra sétálgattam, az embereket messze elkerülve. Kb egy óra múlva szólított a doktornő. Bent megnézte a szememet, azt a számos táblát is felolvastatta, egész jól ment, már javult a szemem ezek szerint.
-Na most adok pupillatágítót, üljön le kint, majd szólítjuk. - ezzel cseppentett valamit a szemebe és kiküldött.
Kint ahogy várakoztam észrevettem, hogy hiába próbálok, nem tudok a telefonomra fókuszálni, pedig pont írtam volna Kaytösnének. Mondom biztos csak könnyezek a szemcsepptől. Csak nem akart múlni ez az érzés, majd az is rossz lett ha nem a földet nézem. Csak felemeltem a tekintetemet és nem is kellett a lámpa vagy az ablak felé fordulnom, hogy elkezdjen fájni a szemem. Na ennek a fele se tréfa. Csináltam egy képet a szememről, hát megijedtem magamtól. Egy démon nézett vissza a képről. A pupillám maximumra tágulva, a szembogaram csak egy cérnavékony kör körülötte.
Két rövidke óra várakozás után újra szólítottak. Belevilágított a doki a szemembe egy 3 millió lumenes fénnyel, majd egy kis nagyítólencsével bele is fókuszálta a fényt, csak hogy tudjam ki a főnök. A puszta emlékétől könnyezni kezdek.
Félvakon baktattam vissza a kórterembe, mostmár az udvaron át, mert én az előzőt még egyszer nem kockáztatom meg. Bementem a nővérszobába szólni, hogy kihagytam az ebédet, esetleg félretettek-e egy adagot.
-Természetesen - mondta a nővér. - Szemészeten volt, ugye?
-Igen, macskát csináltak belőlem. - mutattam a még mindig hatalmas pupillámra.
-De szuper. Ilyet én is szeretnék - nevetett a nővér - Mondjuk az is elég hozzá ha alaposan bemákolok.
Visszamentem a szobába, bent a szokásos helyzet fogadott. Bácsi fekszik, oxigén bugyog, Bunkó telefonozik, rádió szól, ablak nyitva. Leültem enni, erre a bácsi elkezd panaszkodni, hogy nagyon fázik, csukjuk be az ablakot. Kezemben a kanállal meg a kis műanyag tányérral kérdőn nézek Bunkóra, hogy esetleg ha nem megerőltető kinyújtani a kezét. Az rámnéz, vigyorog, majd visszabújuk a telefonba. Lecsaptam a kaját, odaslattyogtam az ablakhoz, becsuktam és odamorrantottam félvállról, hogy
-Nehogy már megmozdulj, Bunkókám.
Máskor ha kiürült a bácsi vizesflakonja azt is hiába kérte, ha én nem mentem oda és töltöttem bele vizet a mosdóból, hát várhatta szegény, hogy Bunkó megmozduljon.

A csütörtökön végre jó híreket kaptam. Egyrészt Bunkót hazaküldték, másrészt a kezelőorvosom és a főorvos is megerősítette, hogy minden leletem jó, pénteken mehetek haza. Ültem békésen az ágyon, olvasgattam amikor bejött a tegnapi betegszállító, hogy vizsgálatra vigye a bácsit. Beleültette a székbe és ahogy tolattak kifelé, találkozott a bácsival tekintetünk. Mélyen a szemembe nézett és csak biccentett egy ilyen nagyon szomorú "Hát, látja, ez van" szerűt.
Mondom valahol hagymát szeletelnek, vagy csak esik az eső, de csak a szemembe.

Délután mikor már újra az ágyában feküdt, nyílik az ajtó. Bejött a nővér, lehúzta a bunkó ágyáról az ágyneműt és tisztát tett fel. Kerekesszékben tolnak be egy másik bácsit. Na mondom ez még kellett.
-Jó napot - köszöntem
-Jó reggelt - köszön vissza.
Később amikor a nővér bejött megnézni, hogy minden rendben van-e így szólt
-Nővér, szomjas vagyok, kérek egy kis esővizet.
Mint kiderül a bácsi stroke-ot kapott és ezért beszélt nehezen, meg furákat. A nővér úgy ment ki a szobából, hogy
-Maguknak vicces napja lesz. Holnap is.
-Holnap én megyek haza - mondtam.
Erre az új bácsi:
-Holnap megyünk haza?
-Nem, csak én megyek haza.
-Na akkor megyünk, jól van semmi baj, minden rendben.
Inkább annyiban hagytam. Vacsorát mikor behozták az új bácsi keresi az evőeszközeit, nem találja. Megeszi a kenyeret magában, a vajat otthagyja. Megeszi az ujjával a kefírt, majd az üres kefíres dobozt leteszi a kisasztalára az érintetlen kiskanala mellé. Ezután legnagyobb rémületemre fogja az almát, nagyot harap bele, elkezdi nyammogni a pár fogával, közben szép lassan a hátára fekszik az ágyon. Mondom ha itt megfullad én kimegyek az udvarra aludni.
Az este nyugodtan telt, majd másnap reggel már reggeli után összepakoltam és játszósból átöltöztem az utcai cuccomba, amiben még szombaton jöttem az ügyeletre, hogy ugyebár "Ügysem kell bent maradni, felír valamit és hazamehetek" cö cö cö.
Dokinéni bejön, megkérdezi mi a helyzet, mondom jól vagyok, várom, hogy mehessek.
Odamegy az új bácsihoz.
-Jónapot, én vagyok a doktornője
-Rendben, semmi baj, mehetünk.
Kérdően rámnéz a doki.
-Kicsit nehezen érteni, hogy mit akar mondani - mondom halkan.
Láttam az aggodalmat a doki szemében. Mondom hú dokikám nem irigyellek.

Mikor megkaptam a zárójelentést, telefonáltam azonnal Kaytösnének, hogy jöjjön parádés kocsival, rezesbandával. Felmálhászkodtam, majd odamentem elköszönni az első bácsihoz.
-Viszlát, Jenő bácsi (a nevét természetesen megváltoztattam) engem hazaengedtek. Vigyázzon magára aztán gyógyuljon meg.
-Viszlát, fiatalember. Jaj mi lesz most, hogy maga nincs itt?
-A nővérek segítenek, Jenő bácsi, ne aggódjon - mondom, de már megint érzem, hogy szeletelik azt a hagymát.

Bementem még a nővérszobába elköszöntem a nappalostól és mondtam neki, hogy adja át üdvözletemet a többieknek is és köszönök mindent.

Jött értem Kaytösné. Ebédre már otthon voltam és kezdetnek egy jó fél órásat zuhanyoztam, majd lefeküdtem a saját ágyamba és szinte az egész hetet egyhuzamban meséltem el Kaytösnének.

A tanulság az egészből? Nem is tudom. Ne öregedjetek meg. Tudom, a 40 az új 30, de ez kb akkora baromság mint rácsos ablak a tengeralattjárón. Talán az lehet tanulság, hogy ha valami hasonló tünet van, azonnal leellenőrizni a cukrot. Inkább legyen vaklárma, mint hogy nagyobb bajt okozzon.