Klavit ragadok. Érzem szénné unom magam, ezért valamit kell tennem. Ezért úgy döntöttem, hogy írok már valami bejegyzést, hogy kicsit aktualizáljam a blogom.

Majd 3,5 hónap telt el az utolsó bejegyzés óta.

Azóta sem történt sok minden. Ugyan úgy érzek, de már túl vagyok egy kettő elég mély holtponton, és letargián. Sokat gondolok még a lányra, mint eddig is.

Szerencsére meggyógyult, már sokkal jobban van. Sokáig tartott a felépülése, de felépült. Viszont anyagi gondjai adódtak, mert sokat volt betegállományban.  Ezért másodállást vállalt, hogy valahogy talpra álljon. Saját erejéből akar talpra állni, nem fogadta el a segítségemet, se ma szüleiét. Valami csodálat, hogy ilyen erős lány. Hogy képes szembenézni a gondokkal, és azokat a gondokat felszámolni.  Viszont amennyire határozott ilyen téren, annyira határozatlan érzelmi téren. Jó, volt sok csalódás, megértem. Ezért is várok rá, várok, mert ne tudok mit tenni, Ha 24 évet tudtam várni rá, akkor még ez a kis idő belefér.

Sajnos azzal, hogy másodállást vállalt kevés ideje maradt. Hazamegy puff az ágyba, és reggel kelés. Megértem, hogy nincsen kedve rám, hogy ha hívom, nem veszi fel… Csak kicsit oly érthetetlen, hogyha szeret, ha érez valamit, akkor vágyna arra, hogy hallhasson egem. Mert én szeretném őt hallani. Megemlítettem neki a sok sms között, hogy ha úgy alakul, akkor majd egyszer költözök majd a városba, ahol lakik, no persze nem hozzá, hanem egy albérletbe elsőnek, mert azért nem akarok rögtön a nyakára mászni. Bár eddig sem másztam rá, és tiszteletben tartom a szabadság utáni vágyát.

Hm… itt a nyár… lassan a szülinapom is, és ki más lehetne a legszebb ajándék, mint ő.

Tudom, ezek az érzések mindenkiben ugyan így megvannak, eleinte hittem, hogy a mi érzéseink mások, mint a többi, pedig nem. Sőt. Tudom én sem, és ő sem különlegesebb, mint bármelyik másik ember. Sosem voltunk azok.

Várok… és Várok… És örülök, hogy várhatok… mert van kire.