A korábbi eszmefuttatásom apámról itt vagyon: [link]
Ennek a margójára úgy érzem írnom kell róla, így utoljára.
Egyszer minden ember életében megtörténik. Megállíthatatlanul, hiába nem gondolunk rá.
Megrendülve jutott tudomásomra szeptember huszonötödikén a megrázó hír, hogy édesapám elment.
Sajnos tudtuk, hogy hamarosan bekövetkezik, mert elég önpusztító életet élt, s a végén eltávozott.
A sort még sok-sok évvel ezelőtt anyai nagyszüleim kezdték mikor 3-4 éves lehettem. Aztán apai nagyapám távozott olybá 12-13 évvel ezelőtt, majd nagyanyám januárban. Majd szeptember huszonöt.
Amióta elköltöztem 2007 augusztus végén nem sokat beszéltem vele. Nagy néha ha volt valami apróság hívott az öreg, de úgy általában akkor beszéltem vele, amikor hazalátogattam. Igazából akkor is anyu miatt mentem haza, nem miatta. A korábbi linkelt írásomban írtam, hogy eltávolodtunk már egymástól, ott taglaltam is miért.
Milyen durva belegondolni, hogy az ember egyszercsak bumm, és már nincs többé. Elmúlik és az élet megy tovább. Viszont most így sokszor felidézek vele kapcsolatos emlékeket. Voltak jók meg rosszak is, és valahogy sajnálom, hogy ilyen vége lett az egésznek.
Valahogy úgy érzem, mintha csak muszályból lettek volna együtt anyuval, és ezért menekült az italhoz. Jó pár éve a balesete után (agyzúzódás a munkahelyen, raklapba verte a fejét estében) melankónikus lett, s nem törődött semmivel szinte, neki majdnem mindegy mi volt, csak ült és nézelődött...
Visszatérve a történtekre, október 12-én lesz a temetés. Hamvasztás mellett döntött anyám, mivel kb sosem beszéltem én sem vele, hogy ha meghal, milyen temetést szeretne. Fura, de valahogy akárhogy erőltetem nem jut eszembe, hogy mit szeretett volna.
Azt viszont sokszor mondta, hogy szereti nézni a vihart, a villámokat, ahogy lesújtanak. Esténként kiült és az eget nézte, ahogy a sok csillag ragyogott. Napközben is sokat ült kinnt főleg nyáron, s nézte az eget ahogy a repülők húzzák a csíkot. Most már valahol ő is ott van fennt, fennt az égben...
Élt 68 évet.
